A DÖNTŐBE KERÜLT MESÉK

A döntőbe került mesék teljes listája itt olvasható.

Olvasói szavazatokat legkésőbb 2016. január 31-ig várunk.

AKÁCOS ANNA

Panni és a Mikulás

            Pontosan emlékszem, hogy ez az eset december 20-án történt, amikor a kívánságlistámat írtam a szobámban. Egyszer azt hallottam, hogy valaki kopogott az ablakomon. Kinéztem, és egy piros sapkás, ősz szakállú embert láttam meg. Kinyitottam az ablakot és láttam, hogy nem egy idegen van itt, hanem a Mikulás az! Örültem, hogy eljött, és megkérdeztem tőle miért látogatott meg, amire ezt válaszolta:

- Azért jöttem, hogy megkérdezzem, szeretnél-e nekem segíteni december 23-ig?

- Természetesen! - lelkendeztem. - Miben segítsek?

- Majd meglátod! Ha velem szeretnél jönni, akkor csak öltözz és pattanj a szánra! Jössz? - kérdezte.

- Persze, hogy jövök! - feleltem. – Szóljak róla a szüleimnek kedves Mikulás? - kérdeztem tőle.

- Nem szabad! - válaszolta. - Inkább írj egy levelet, hogy elvitt az egyik rokonod!

Megírtam a levelet, ami így szólt:

Kedves Anya!

Kedves Apa!

Elmentem a keresztszüleimhez december 23-ig. Ne hívjátok fel őket, mert szervizben van a telefonjuk és nem tudják mi történt vele. Szeretlek titeket és három nap múlva jövök haza!

Szeretettel:

                        Panni

A levelet kiragasztottam a szobám ajtajára, és felöltöztem. Megkérdeztem a Mikulástól:

- Tegyek el valamit?

- Ha szeretnéd, elteheted a kedvenc játékodat, vagy egy jó könyvet. - válaszolta a Mikulás.

Eltettem a kedvenc játékomat és egy érdekes könyvet.

- Készen vagy? - kérdezte a Mikulás.

- Készen! - mondtam izgatottan.

Fölpattantunk a szánra, és a Mikulás így kiáltott:

- Gyerünk Villám, Szélvész, Bambi és Csillám! Repüljetek vígan haza az Északi Sarkra!

Azzal egy pillanat alatt az égen voltunk, és sodródtunk a hópelyhekkel, széllel együtt. Pár perc alatt odaértünk a Mikulás otthonához. Leszálltunk a szánról, és megnéztük a postaládát.

- Itt nincs semmilyen levél! - aggódott a Mikulás.

Azt terveztük, hogy bemegyünk, de amikor kinyitotta a Mikulás az ajtót, egy hatalmas levélkupac zúdult ránk. Nagy nehezen kimásztunk a levelek alól.

- Hűha! Nem megszokott nálam, hogy a nyakamba zúdul egy jó adag levél! - méltatlankodott a Mikulás.

Miután összeszedtük a leveleket, az összeset elolvastuk. Elszaladt az olvasással az idő, de nem volt gond, mert ihattunk közben sok meleg teát. Kiadtuk a manóknak a levélben szereplő kívánságokat. Így szólt a Mikulás:

- Lám, így sokkal könnyebb teljesíteni a kéréseket! Ezért mostantól minden évben itt leszel mellettem, amíg a manók csomagolják és pakolják az ajándékokat. Jó lesz így?

- Persze! Ez így nagyon jó lesz! - örvendeztem nagy vidáman.

A húgom listája is itt volt már, és az enyém is. Miután letelt ez a három nap, hazavittem az ajándékokat, és eldugtam a szobámban.

Szenteste napja békésen telt, én aznap éjszaka kilopóztam, amikor már mindenki aludt, és kivittem az ajándékokat. Nagy szerencsémre ott volt éppen a Mikulás, és odaadtam neki a meglepetéseimet, hogy dugja el őket Ő maga.

Másnap reggel vidáman keltem fel, és senki nem értette, miért ez a nagy jókedv, csak én tudtam egyedül. Az ajándékokat boldogan bontottam ki. Az egyikben találtam egy levelet, amit a Mikulás írt nekem. Ezt a levelet aztán nem mutattam meg senkinek, mert az állt benne, hogy hogyan is tudom tartani Vele a kapcsolatot.

Tudjátok, miért a kedvenc ünnepem a karácsony? 

Ha még ezek után sem tudjátok, akkor elmondom:

 A szeretet, a béke, a család ünnepe, de ami a legfontosabb az, ami nem mindenkivel történhet meg, hogy találkoztam a Mikulással!

Ez nekem nagy öröm, mert a Mikulás egy különleges lélek, aki az öröm ünnepével együtt jön!     

AKÁCOS KÍRA

Lurkó és barátai karácsonya

            December 23-a van. Lurkó, a labrador, délután áthívta magához a barátait a karácsonyi szünetre. Brúnót, a tacskót, kis Fehér pumit és kis Rózsaszín pulit. Mikor a barátok megjöttek, egyből felmentek az emeletre Lurkó szobájába. Ott nagy beszélgetésbe kezdtek. Megvitatták a legújabb labda-trendet, szidták a macskákat, és még sorolhatnám.

            Ekkor Brúnónak egy briliáns ötlete támadt.

- Srácok! Támadt egy jó ötletem! Építhetnénk magunknak egy házikót! - mondta Brúnó. - Mivel már minden témát megbeszéltünk, és már egy kicsit unatkozunk, ezért.

- Oké! De hogyan szerzünk hozzá anyagot? Mert amikor apu elköltözött, mindent elvitt. Bocsi Brúnó. Pedig ez tényleg egy tök jó ötlet volt. - mondta Lurkó.

- Akkor mit csináljunk? - kérdezte Brúnó.

- Készítsünk ajándékot a szüleinknek! Annak biztosan örülnének. - mondta kis Fehér pumi.

- Szuper! Ez egy briliáns ötlet! - dicsérte meg Lurkó.

- Akkor kezdjük is el. - mondta Brúnó.

- Mielőtt azonban nekilátnánk, húzzunk neveket, akiknek ajándékokat viszünk. - javasolta Rózsaszín, a puli.

- Oké! - mondta Lurkó.

Azzal megírták a neveket, betették egy kalapba, ahonnan mindenki sorban húzott egyet-egyet. Nagy volt az öröm, amikor magukban olvasták a kihúzott neveket.

- Na srácok! Most, hogy húztunk, kezdjük el az ajándékok készítését! - mondta Brúnó.

- Készítsünk gömböket, mármint gömb díszeket! - mondta Fehér, a pumi.

- Jó ötlet! - mondta Rózsaszín, a puli.

- Tervezzük meg! Kedves Fehér! Te légy szíves, hozzál hungarocell gömböket és temperát! Kedves Rózsaszín, Te hozzál drótot, drótvágót és szalagot! Brúnó, Tőled pedig kartont, csomagolópapírt és ollót kérek a dobozok elkészítéséhez! Magam ragasztóért, tűért, cérnáért és gyöngyért szaladok! - mondta Lurkó.

Amint a számba vett anyagok előkerültek, nekiláttak a nagy munkának. Sokáig tartott a munka, de élvezték, hiszen végre karácsonyra készülhettek. Ahogy végeztek, Rózsaszínnek eszébe jutott valami:

- Srácok! Írjuk meg a karácsonyi kívánságlistánkat! - tudatta ötletét a többiekkel Rózsaszín.

- Remek! Kezdjünk neki! - mondta Brúnó – De szerintem egy közös levél bőven elég lesz. Jó?

- Rendben! Majd én írom! - lelkendezett Lurkó.

A levélírás alig 10 percig tartott, és ez lett az eredmény:

 Ezt a levelet odaadták Lurkó anyukájának, hogy postára adja. Este hat órakor felkiáltott Lurkó anyukája a gyerekeknek:

- Gyerekek! Mit csináltok?

A srácok gyorsan eldugták az ajándékokat Lurkó szekrényébe, közben kórusban kiáltották vissza:

- Semmit, semmit! Igazán semmit!

- Rendben! De már késő van, mindenki induljon tisztálkodni! Ideje van már a vacsorának is! - mondta az anyuka.

- Jó, jó! - duzzogott kissé Lurkó, de már máson járt egyből a gondolata: - Korán, hajnalban felkelek, felébresztem a pajtásaim, levisszük a fa alá az elkészített ajándékokat, hogy senki más ne lássa! Utána pedig kiosonunk az udvarra és egy jó nagyot játszunk a hóban!

Amint végeztek a tisztálkodással, együtt mentek vacsorázni. Siettek, mert már izgultak a hajnali ébredés miatt, és szerették volna magukat kialudni. Nehezen jött az izgalomtól álom a szemükre, de végül mind elaludtak.

Hajnali négykor Lurkó riadtan izgulva ébredt az óracsörgésre. Csendben felkeltette a pajtásait is, ügyelve arra, hogy anyukája ne ébredjen fel. Elővették Lurkó szekrényéből az ajándékokat, halkan leosontak a recsegő, kanyargós lépcsőn. Letették az ajándékokat a fa alá, utána kisurrantak a házból az udvarra, terveik szerint játszani. Óvatosan megkerülték a frissen esett roppanó hóban a házat, lehuppantak a földre és mindannyian nagyot szusszantak, hogy sikerült a nagy tervük. Még előző este Brúnó és a többiek felhívták szüleiket, hogy másnap jöjjenek el együtt ünnepelni Lurkóéknál. Így más program nem volt, csak a játék! Hat óra körül visszaosontak a házba, Lurkó szobájába, mintha mi sem történt volna.

            Úgy egy óra múlva beszélgetni kezdtek, erre persze felébredt Lurkó anyukája is. Együtt mentek le a karácsonyfához. Volt is meglepetés! Lurkó anyukája nem számított ajándékra, főleg, hogy titokban a fa alá is tudták csempészni a gyerekek.

A kölykök büszkék voltak magukra, és bizony ők is meglepődtek, hiszen sok más ajándék is volt azokon kívül, amit ők raktak oda.

- Vajon hogy történhetett ez? - kérdezgették egymást – Hiszen, mi... De nem járt rajtunk kívül senki se hajnalban...

Az anyuka csak mosolygott és megsimogatta buksijukat, majd így szólt:

- Most már aztán essetek neki! Bontsátok ki a csomagokat!

Épp jókor, mert ekkor érkeztek meg Lurkó barátainak a szülei is. Mindenki jót nevetett a történeten! Még hosszú évekig emlegették ezt a karácsonyt!

Aki hiszi hiszi, aki nem hiszi, járjon utána!

VÖRÖS DÁVID

Füli

Egyszer volt ,hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya.

Pihe-puha, állandóan láb alatt lévő jószág- mintha mindig azt figyelné , hogy hol és merre járnak gazdái.

A család minden tagja nagyon szerette. Órákon át játszottunk vele, simogattuk, s a néha-néha morgós nagypapám, Karcsi bácsi is meg-megsimogatta kérges kezével.

Egy verőfényes szép nyári napon történt az alábbi eset, amit most elmesélek nektek.

Füli – mert így hívták a kiskutyánkat – nem jött, amikor hívtuk! Kerestük, kiáltoztuk a nevét , átszaladtunk a szomszédhoz, hátha náluk bújt el, benéztünk Kottyékhoz , a tyúkólba is…de semmi. Füli nem jött elő! Füli eltűnt!

Úgy döntöttünk, hogy nemcsak a szomszédoknál keressük  , hanem távolabb, a patak mellett , illetve a közeli ligetben is.

Ó, csudaszép hely ám a miénk! Tudjátok, olyan, mintha minden fatörzs mellől manók lesnének, s tündérek repülnének körülötted. Olyan hely, ahol vidáman lehet szaladgálni a réten, s ha elfáradtál, akkor boldogan heveredsz le egy odvas fatörzs mellé, hogy bámuld a szorgos hangyákat…Olyan, olyan …hogy is fogalmazzak… olyan meseszerű! Ki tudja, talán Füli is egy meséből csöppent közénk?

Talán nem is csodálkoznék ezen…hiszen Füli valóban meseszerű: kicsi, vidám, állandóan jókedvre derít, csak sündörög körülötted… Ne, ne mondd, hogy a te kiskutyád is ilyen ! Én azt hiszem, hogy csak Füli ilyen!

S most nincs. Hová tűnt el ?

Öten ötfelé mentünk, hogy előcsalogassuk kutyánkat…Nagypapa szegény csak lassan tudott járni, amióta megbotlott és elesett az udvaron, s eltört a bokája…S nagymamám is csak komótosan mendegélt…tudjátok, a nagyi egy kicsit duci…nem tehetek róla, nem tudom másképp mondani! Csupaszív, mesésen jól főz… s még Füli is állandóan a lába mellett sündörög : hátha kap újabb és újabb finom falatot!

Lassan- lassan kiértünk a falu végére… közben érdeklődtünk az utcabeliektől, látták-e Fülit ?

A válasz azonban mindegyik esetben az volt, hogy nem. Mintha a föld nyelte volna el!

A falu végén egy csendes elágazónál- ahol egy kőkereszt is őrzi a falubeliek és az úton lévők épségét – kell lemennünk az erdőnek, át a patakon. Persze, van egy kis híd is, de az az igazság, hogy én ,tesóm és unokatesóm is belekontárkodtunk a természetbe : korhadt fatörzsből hidat építettünk. Nagyon klassz lett! Egyszer – emlékszem -  még Füli is átmerészkedett a túlsó partra.

Vajon eljött eddig ? S ha igen, akkor átment a másik oldalra ?

Ej, ha Csálé beszélni tudna! Jaj, nem is tudjátok, hogy mi az a Csálé!

Csálénak hívjuk mi a patakot. Igazából nem tudom, hogy mi az igazi neve … Én már csak így ismertem meg: Csálé. Biztos azért, mert olyan girbegurba.

A patak innenső oldalán nagyon kellemes uzsonnázóhelyet alakítottak ki, több asztallal, padokkal . Tudjátok, ahol lehet tüzet gyújtani, ahol a finom kis szalonnát megsütheted, s játszani is lehet : van csúszda, mászóka, sőt, még kisebb focipálya is!

Füli is szeretett focizni… Emlékszem, sokszor „beállt” játszani…na, azt nem mondom, hogy egy új aranylabdás volt! Mert csak csetlett-botlott szegény …de milyen örömmel csetlett-botlott! Azt látnotok kellett volna!

Mi is megpihentünk, leültünk az egyik üres asztalhoz. Elővettük a magunkkal hozott friss ivóvizet , s közben azon morfondíroztunk, hogy merre menjünk ?

Vajon Füli átment a másik oldalra ? Hatalmas terület, lehet, hogy ma estig meg sem találnánk…s miközben pihentünk, s egy-egy kortyot megittunk , arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik közelben álló kisteherautótól nyüszögést hallunk.

Mindannyian egyre figyeltünk, s a patak csendes folydogálását csak ez a halk nyüszögés zavarta meg…

Mi ez a nyüszögés ? …csak nem …? Mind az öten szinte egyszerre keltünk fel, s léptünk a kisteherautóhoz.

A sofőr épp pihent, s csak a nem túl hangos kopogásra riadt fel.

Letekerte az ablakot, s amikor megértette, hogy mi mire gyanakszunk, kiszállt, s kinyitotta a jármű hátsó ajtaját.

S láss csudát! A teherautóban a nyitott ajtónál ott volt Füli! Egy kicsit megviselt volt, ez igaz, de egyébként kutyabaja! Boldogan elvakkantotta magát, s vidáman csóválta farkát!

A teherautósofőr elmondta, hogy dolga volt az utcánkban- pakolt valamit - , s biztos akkor ugrott be a kiskutya hátra. Nem vette észre, így becsukta az ajtót, s elindult, s itt csak pár percre állt meg, mert már nagyon fáradt volt.

Füli megint velünk van! Mindannyian megsimogattuk, dédelgettük, sőt, rövid focizásra is jutott idő ( mert előrelátóan én azért vittem magammal egy focilabdát…) , s a nap végén egy kicsit fáradtan, de annál nagyobb örömmel mentünk haza : immár hatan.

Ha nem hiszitek, járjatok utána, ott , ahol a Csálé vidáman kanyarog, s Füli ijesztgeti Kottyékat.

GREGÁSZ JÓZSEFNÉ

A csúnya lány és varázslepel

E mesét most rímekben mondom el néktek, mert így lesz kerek e történet.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falucska, azon egy kis dombocska és annak tetején egy házacska. Abban élt egy asszonyka, férje, plusz két gyönyörű lánya, na meg egy csúnyácska. Éldegéltek így szépen, teltek, múltak az évek, a lányokból nő lett. A nevük is találó, Rózsa a gyönyörű, Ivett a drága, ki az udvarlóitól csak az aranyat várta. Ki is fosztott egy párat, így férje soha nem akadt. A harmadik leány, a csúnyácska, aki korán reggel született meg szürke homályban, így lett a neve Hajnalka. Örültek és nevettek, de mire a nap felkelt megrémültek, ha ránéztek! Haja kócos, bőre sápadt, gondolta az anyja, hogy ki kívánna ilyen gyermeket magának!

Pár év után az asszony megözvegyült, a sok munka pedig ő rá nehezült. Ásás, kapálás, ezt egyedül már nem bírta, ezért Hajnalkát betanította. És egyszer anyjuk azt mondja.

– Drága lányaim! Mondom nektek így már vénen, az én időm is már nagyon véges. Ennivalónk is fogyóban, ezért tervem az volna, Rózsa és Ivett, ti szépek, nektek módos férj szükséges! Ki titeket ha elvett, pompában élhettek végleg. Ám Hajnalkáról meg ne feledkezzetek! Majd ő is talál magának egy társat, kivel majd kertet áshat.

Lányok megfogadták anyjuk tanácsát, húgukat otthon marasztalták. De ő nem hallgatott senkire, Hajnalka csak ment, ment előre. Így a nővérek választási útiránya nem volt más, mint jobbra meg balra. Egyik erre, másik arra. Mindenki ment a saját útján, a szerencséjüket kutatván. A két nővér kikenve, tűsarkú cipőben tipegve, magukkal elemózsiát nem cipelve mentek tovább éhesen, lihegve. Még húguk, a csúnyácska, külsejére nem adva, zsebei telepakolva, így ballag tovább répát falatozva. Egyszer csak az útjuk egy pontos találkozott, kérdezik egymástól. – Ti nem vagytok éhesek és nem féltek, mivel már besötétedett,

– Ez az erdő rémes! Mondta Rózsa a tükrét szorongatva. Súgta Ivett vacogva, hogy ő is szívesen lenne egy fogadóban. Hajnalka nem válaszolt, mivel ő útközben répát majszolt. Így együtt araszolva rátaláltak egy kunyhóra. Az ablakon kiszűrődött kandalló fénye vezette őket az éjszakai menedékhelyre. E kunyhó lakója egy vénséges anyóka, ki a testvéreket szívesen elszállásolta. Reggel, mielőtt elindultak, személyre szabott ajándékot kaptak! Rózsa egy aranytükröt, Ivett egy gyémántgyűrűt, Hajnalka pedig egy varázslepelt. Egyedül csak ő értette, hogy az anyóka ezt miért tette. Még annyit mondott az anyóka, hogy Hajnalkát a lepel minden bajtól megóvja. A két nővér nem tudta, hogy az ajándékot nekik miért is adta. A hiúságuk, és kapzsiságuk jelképeként adta! Ezt mind megköszönték, és útjukat megint elkezdték. Egy napi járásra voltak, de idő előtt elfáradtak. Így hárman azon tanakodtak, hogy milyen férjet is válasszanak. Ivettnek bíró, Rózsának báró? Na mindegy, fordítva is jó! Mondták a lányok, csak vagyonuk legyen jó sok! Hajnalka csak annyit mondott:

– Nekem mindegy, ha bíró, ha báró, vagy favágó, engem csak szépnek találjon! Egymásra nézett a két nővér és azt mondták, hogy ők az Urak falvát választják! Mivel már esteledett, nekik egy kényelmes fekhely kellett. Útjuk egyenes, léptük mégis nehézkes. Cipőjük megkopott, ruhájuk piszkos, kezükben már csak az ajándék csillogott. Amit a hold fénye megvilágított! A két lány Hajnalkát másfelé tessékelték, hogy majd külseje udvarlóik kedvét el ne vegyék. Nem is féltették, ezért húguk pityeregve, leplét magára tekerve elindult a sűrű erdő fele. A lepel a hidegtől őt megóvta! Amikor járását már megunta, egy fa tövében meghúzódva, hunyta szemét nyugovóra. Azt álmodta, ő a szépséges Hajnalka és, hogy rátalált a boldogságra, ott, az Igazak falvában. Mivel az volt az útiránya. Reggel, mire felébredt, kicsit meg is éhezett! Leplét még magán szorongatva, azt gondolta, de jó volna egy kis kenyér, meg szalonna! Mert ez az erejét jól meghozna. Nyúl a zsebében, mert érzi, valami ott terem. Kívánsága teljesült, ráadásul egy forrás patak mellett ült. Az ennivalót boldogan megette, és a patakban magát megmerte. Leplébe testét betekerve, szempilláját rebegtetve, a vízbe belenézve észrevette, hogy megváltozott a külseje! A hajából fény, arcából derű és szépség sugárzott. Ezért fel is kiáltott. Láthatjátok, én is szép vagyok! És tudta, hogy ezt a lepel okozta. Magában egyre csak azt mondta, hogy köszönöm anyóka! Energiával megtelve a forráspatakot átlépve, szembe jött vele egy medve!

– Biztos megszomjaztál, mondta Hajnalka a medvének. De az rávetette magát, hogy kikényszerítse a lány sikolyát! A közelben dolgozó favágók egyike, egy fiatal legényke sietett segítségére. Odaérkezve, egymás szemébe belenézve, szerelmesek lettek abban a percben!

– Na de hol a medve? –  Kérdezték mind a ketten. – Biztos ez is csak egy varázslat volt! – Mondta Hajnalka. Ezt a legény nem értette, ezért a lányt az erdőből kivezette. Majd később a kezét megkérte. Boldogságát megtalálván, mégis nővéreire gondolván. Vajon mi történhetett velük az éjszaka folyamán? Az Urak falvában fizetséget kértek a szállásért, de a nővéreknél nem volt más, csak az anyókától kapott ajándék. Bizony ők az oda nem adták, ezért fekvőhelyük csak egy-egy szalmazsák! Hajnalban, mikor felébredtek, az urak söprésre kérték a nővéreket. De ehhez sem értettek, ezért el is tessékelték őket! Eszükbe is jutott Hajnalka.

– Biztos ezt a dolgot ő könnyen megoldotta volna, mert anyánk mindenre megtanította! Söpörni, főzni, sőt, még földet is művelni! Mondta ezt Ivett, ki már egy napja nem evett! Próbálkoztak eleget, de az urak már csak ilyenek, mert mindenért fizetséget kérnek! Szépségükben már nem bízhattak, mert az út pora testükre rátapadt! Így férjre egyikük sem akadt! Hírük gyorsan elterjedt, a szomszéd falvakig sem állt meg! – Van két lány, aki udvarlóra vár, de nem kellenek senkinek, mert irigyek, és nem értenek semmihez!

Hajnalka szívét a szomorúság el is fogta, mert tudta, hogy a rossz hírt nővéreiről hallja! Ezért újult külsővel utánuk is eredt. Kölcsön is kapott egy lovas szekeret, amivel gyorsabban odaérhet. Odaérhet az Urak falvára, mert a két lány őt már biztos nagyon várja! Meg is érkezett tüstént, de Rózsa és Ivett őt meg sem ismerték! A szekéren ülve, szánakozva nézett le rájuk a földre. Rózsa csak annyit mondott a lánynak fennhangon. – Nektek, Uraknak könnyű a sorotok, szabadidőtökben nincs más dolgotok csak, hogy mellettünk elhaladva rajtunk mulassatok! Ivett is büszkén felszólal! – Mi nem kérünk adományt, mert máris vesszük hazafelé az irányt! Hajnalka, a testvérünk is már lehet, hogy hazaért, így anyánknak biztos hosszasan mesél! – Hát én vagyok a testvéretek, nem látjátok? A két lány ámulatában szóhoz sem jutott! Húguk haján a napfény csillogott, az oldalán pedig egy vőlegény állott! Minden fiatal legény őt akarta, de Hajnalka azt mondta, hogy a kezét ő már odaadta! Egy kedves favágó legénynek, a neve Danika, kiről kiderült, hogy a leggazdagabb úr fia! Ki nem bírta a kapzsiságot, ezért favágónak állott! A lakodalmat megtartották, a vendégek asztalát az anyókától kapott varázslepellel takarták! Így mindenki ehetett, ihatott, amit csak kívánt! Danika örökségét a szegényeknek szétosztották, ezzel Hajnalka családja jövőjét is biztosították! Édesanyja büszke volt legkisebb lányára, a házasságukra is áldását adta. A két lányát ezután már szigorúan fogta, Ivettet és Rózsát minden házimunkára megtanította. De a rossz tulajdonságaikkal fel nem hagytak, és talán még most is férj után kutatnak! Irigykedtek is Hajnalkára, de jószívű volt, ezért ne, bánta! A varázsleplet is ezért kapra, mert az anyóka tudta, hogy a lepelt ő majd jó célokra használja! Jóságáért a jutalma, az élete végéig tartó boldogsága.

KERT F. KLÁRA

A hóember

A január úgy köszöntött be, hogy még nem is volt igazi tél. A karácsony is anélkül telt el, hogy fehér hótakaró lepte volna be a tájat és az emberek a hópelyhekben gyönyörködhettek volna. A karácsonyi fényfüzéreket is langyos szelek zizegtették, a száraz falevelek céltalanul röpködtek.

Egyik reggelre azonban kevés hó esett, ami csak itt-ott takarta be a földeket, háztetőket, aztán napközben már egyre többször esett a hó.
Az egyik ház udvarán egy kisfiú a nagypapájával máris egy hóember építésébe kezdett. Ahogy görgették a hógömböket itt-ott száraz fűszálak, falevelek is keveredtek bele, de volt, hogy föld is tapadt rá. Ennek ellenére elkészítették a hóembert közel a kerítéshez. Nem lett szép, vékonyka teste sáros volt. Az sem segített rajta, hogy a nagypapa egy fazekat is kerített a fejére, széndarabkákból szemeket, sárgarépából orrot biggyesztettek rá.

Az emberek, akik elmentek a kerítés mellett mosolyogva néztek az udvaron álló kissé esetlen hóemberre.

- Sebaj, ne törődj velük. – Mondták a közeli etetőben magokat csipegető madarak.

A hóember csak sóhajtott egyet.

Egyik éjjel azonban nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó, esett egész reggelig, sőt egész nap. A háztetőket, udvarokat hamarosan vastag fehér lepel borította be, nehéz hótakaró alatt sóhajtoztak a fenyőfák.

A hóember érezte, hogy a sűrűn hulló hópelyhek rátapadnak vékonyka testére. Minden egyes pihe testét növelte, az csak hízott, hízott. Hamarosan már nem a vézna, sáros kis hóemberke volt, hanem egy hófehér, nagy csillogó hóemberré lett.

Az arra járó emberek is már elismerően néztek rá, a gyerekek körbe táncolták, szánkóztak, hógolyóztak körülötte. Valaki még egy sálat is tekert körbe a nyakára, nagypapa pedig karokat is gyúrt a bőséges hótömegből, s az egyikbe egy seprűt is szúrt.

Jeges északi szél söpört végig az udvaron, a hóember vele együtt süvöltött: - Hujujj, de szép az élet!

Élvezte a hidegben a szikrázó napsütést, a gyerekek zsivaját, azt,  hogy este az utcai lámpák fényében a hókristályok kékesen ragyogják be a testét.

A nap akkoriban sápadt tényérként üldögélt az ég peremén.

- Rád meg semmi szükség nincs  -  süvöltötte a hóember az északi széllel és fenyegetően rázta feléje a seprűjét.

- Csak lassan testtel  -  szólalt meg egy varjú a közeli fáról. - Nemsokára eljön az ő ideje is és akkor neked véged lesz! Sok telet megéltem már, tudom, hogy megy ez!

A hóember töprengeni kezdett a hallottakon, amikor egyszerre a közeli térről nagy csinnadratta, zenebona csendült fel úgy, hogy a varjú is felrepült a fáról.

- Megjött a vándorcirkusz! -  szólt le röptében a hóembernek -  Úgy mint tavaly. A cirkuszból  -  az udvarról, ahol a hóember állt  -  csak a sátor teteje látszott, azonban a fények, amelyek késő délután, este végigpásztázták az eget szivárvány színű sugaraikkal, valamint a csodálatos zene -  elkápráztatták a hóembert.

- Bárcsak egyszer én is ott lehetnék akárcsak egy órácskára, hamár olyan kevés az időm!- kesergett a hóember.

- Hóemberek nem járnak ilyen helyekre, legalábbis én egyet sem láttam – károgta a varjú a fa tetejéről.

Múltak a napok, a hóember alig várta, hogy délután felcsendüljön a zene, kigyulladjanak a fények. Aztán megtudta a varjútól, hogy elérkezett az utolsó előadás is, másnap a cirkusz tovább indul.

- Nem lehetne mégis, csak tíz percre, hogy én is megnézhetném közelről – kérlelte a hóember a varjút.

- Nem bánom, megpróbálhatjuk  -  sajnálta meg a varjú a hóembert. Ha már mindenki haza ment, a cirkuszlakók lefeküdtek, beindítom a ringlist, láttam már ezerszer hogyan csinálják - hencegett a varjú.

Amikor teljes csend és sötétség lett a két jóbarát elindult. Elől repült a varjú, a hóember utána cammogott. Átmentek baj nélkül az úton, a házak között, majd ott találták magukat a téren. A cirkusz sötétségbe borult, csak jelzőfények égtek itt-ott.

A varjú egyenesen a nyitott oldalú ringlishez repült, ott a dúcon megkereste azt a gombot, amit már régen kifigyelt és csőrével megkoppintotta. A fények egyszerre kigyúltak, a hóember csak állt a ringlis előtti kis téren és gyönyörködve nézte, amint kigyulladnak, hunyorognak a szivárvány színü csillagok.

A varjú ezután egy kart is meghúzott nagy erőfeszítéssel a csőrével, s ekkor a ringlis a megszólaló zenével együtt elindult. Táncoltak, ágaskodtak a faparipák, csillogtak a hintók, tetejükön angyalok fújták a harsonákat, amint körbe forogtak.

Alig telt el néhány perc, amikor kivágódott a nagysátor ajtaja, de a lakókocsikból is izgatott emberek léptek ki.

- Mi ez a zene-bona,  hogyan indulhatott el a szerkezet? Hallatszott az igazgató kiáltása. Mindig mondtam, sokszor mondtam, hogy ellenőrizni kell az indító karokat!

Az emberek idegesen, fázósan topogtak a hóban, amikor valaki felkiáltott.

- Nézzétek csak emberek, valaki egy hóembert épített az éjjel nekünk!

- Biztos, ajándékba kaptuk, mert tetszett az előadás  -  vélekedett az igazgató.

Ettől mindenkinek jó kedve kerekedett, az artisták, bűvészek, idomárok elkezdtek táncolni a hóember körül, a bohócok bukfencet vetettek a hóban, a jegyszedők, a takarítók, a légtornászok a táltosokon  lovagoltak, mindenki nevetett, koccintottak, énekeltek.

- Még soha nem voltam ilyen boldog! Dagadt a hóember keble. - Bár csak soha ne érne véget ez az éjszaka!

Már pirkadt, mikor az igazgató mindenkit beparancsolt a helyére, mert reggel korán tovább kellett indulniuk. A cirkusz újra sötétségbe borult és a két jóbarát lassan haza felé indult.

Másnap az emberek észrevettek a hóemberen valami különös ragyogást, de azt nem tudták, hogy ezt nem a bágyadt napsugár okozza, ez belülről jött, a boldogság okozta, amit éjjel az emberektől kapott, valamint az, hogy jóbarátra lelt.

- Süss csak nyugodtan, úgy sem tehetsz már semmit! - hunyorgott magabiztosan a hóember az egyre erősödő napsugárba. - Ezt a boldogságot már úgysem veheti el tőlem senki.

Száva Csanád

A kisfiút tejért küldik

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Őróla szól ez a mese, mégpedig emberi hangon és angyalok szereplésével. A kisfiút, amelyikről a mesénk szól az angyalok megajándékozták egy anyával és egy apával. Fordítva is így igaz. Nagyon régen történt mindez, mikor még adás előtt be kellett kapcsolni a tévét és nagyon messze, valahol a Fehér és Havas hegyek közötti Zöldvölgyben, ahol az Alvópatak folyik, amikor nincs épp befagyva…

            Ennek a kisfiúnak volt egy szánkója, mint sok más kisfiúnak. Szánkózni is járt vele, de minden második este apával tejért mentek. Nem lakott túl messze Tiri néni, akitől a tejet hordták: csak végig kellett menni a Nap utcán, majd betérni a Hold utcába, amelyik csakugyan félhold alakú volt és már ott is voltak a kis zsákutcánál, ahol Tiri néni ódon háza állott. Olyan sokat járt ez a szánkó tejért, hogy talán már egymagában is odatalált volna Tiri néni zöld kapujához, amelyikre – ki tudja miért – az volt írva: Dobos Domi. Pedig Tiri néninek nem volt dobja, csak egy küpüje, amit mindig püfölt. Meg aztán Dominak sem hívták.

            Ma este azonban a kisfiú feladatot kapott apától. Egyedül kellett elmenjen, hogy elhozza a tejet Tiri nénitől. Anya elmagyarázta, hogy apa el kellett intézzen minden hátramaradt ügyet az irodájában, hogy ma este együtt ünnepelhessék a Karácsonyt. Mindig a bejárati ajtónál, a lépcsőtől pár lépésre szokták rákötözni a szánkóra a kancsót. A kisfiú körülnézett de sehol sem látta a szánkót. Apa mutatott rá. Már látta, kint az utcán volt a kapu előtt. Kiment hát, hogy ráerősítse a kancsót a szánkóra.

            Fel is készült tehát a kisfiú, hogy a nagy útra elinduljon. Feltette kedvenc piros sapkáját, amelyikben úgy festett, mint egy űrhajós. Elvette a nagy elemlámpát, amelyik akkora volt, mint egy nagyobb lábos és beleetette a táskába, amit még a nagyitól kapott, magához vett egy kavicsot is, amit nagybácsi hozott messziről, Ausztráliából, ahol minden gyerek kengurukkal játszik, sőt a felnőttek is, ha az udvarra vagy a házba betéved egy erszényes. A kisfiú nem hitt a kavicsok varázserejében, most mégis jóindulatúan viselkedett vele, így magával vitte.

            Apa rábogozta a tejeskancsót a szánkóra, azzal a kisfiú útnak indult. Már sötétedni kezdett, az első csillagok felbukkantak az égbolton. A kisfiú látta, hogy a Kajtár család nagy házának egyik kéményére egy nagy kerek lámpát szereltek s fel is gyújtották. Bár tudta Kajtárékról, hogy ők Nagyasszonyfalva legnagyobb földészei, azt mégse értette, minek nekik egy ekkora lámpa. Ahogy ment még pár lépést a hóban észrevette, hogy tulajdonképpen nem is lámpa az, hanem a Hold. Pedig biztosan megkérdezte volna apától, hogy miért gyújtottak olyan nagy lámpát Kajtárék. Szokott ilyeneket kérdezni: hogyan tudunk a talpunk alá nézni, hiszen mindig rálépünk, és épp ott takarjuk el a földet, vagy hogy miért nem teszik fel az égboltra minden este a Holdat, hiszen a boltba is kitesznek mindent, ami csak ott van. Azt is megkérdezte egyszer, hogy az angyal miért mindig akkor jön, amikor ő nincsen otthon. Miért olyan titokzatos?

            Ahogy ott mendegélt, meghallotta hogy egy vörös rózsás mintákkal díszelgő kendőjű néni és egy csupa ráncos arcú fekete hárászkendőjű nénike éppen róla beszélgetnek. Szegény kisfiú, rá ki vigyáz? Így útra indítani, csak egy szánkóval. Ha nem volnának őrangyalok, akkor mi lenne vele? – ilyenformán tanakodtak.

            Éppen akkor érkezett az Alvópatak és a Szíkasszúpataka egybefolyásához, ahol egy hídon kellett átmenni. Hirtelen eszébe jutott a kockás ingesek és a fekete sálasok csatája, amelyet a hídért vívtak. Van egy ideje hogy tart ez a háború, pedig csak abból indult, hogy ki melyik nap hokizhat a jégpályán. Azóta a fekete sálasok mindent a kezükbe vettek, a kockás ingesek még tartják a hidat, de ki tudja meddig, aztán ha ezt is elvesztik, minden a fekete sálasoké lesz. Az nem lenne jó, a kisfiú legjobb barátja, Taksony is: kockás inges. Már nagyon várta, hogy annyira felnőttnek számítsák, hogy végre ő is beállhasson a kockásingesekhez.

            Ahogy áthaladt a hídon, a jégdarabok társaságában úszkáló libákat szemügyre véve először valami zajt hallott, majd megpillantott két befogott lovat épp szemben vele az utcán, a templom felől vágtattak. Még sosem látott így lovakat vágtatni, így, szekérbe befogva. El sem tudta ezt gondolni jóformán, már ott is voltak. Gyorsan Kila bácsi kapujához ugrott. Már bent is volt, utána sietett befele a szánkó is. De utána, ugyanolyan sietősen, mintha csak a szánkót akarná követni, egy rúd is érkezett két kerékkel. Még szerencse, hogy a kiskapu túl keskeny volt a szekértengelynek, mert ha nincs ott az a kapu, a szánkóról biztosan lemegy a kulimász. De így megmenekült a szánkó is, a kisfiú is. Eszébe jutott a lámpa, amit eltett a zsákjába. Elővette, mert itt bent az udvaron semmit sem látott csak nagy fekete ládákat. A kisfiú tudta, ezek a fekete nagy dobozok tulajdonképpen kaptárok. Mert Kila bácsi méhész volt. Ahogy felgyújtotta a lámpát a fekete dobozok piros, zöld, sárga kék, mindenféle színű kaptárokká változtak. Kila bácsi, aki amúgy nagyon jó ember volt és görények fogdosásával is foglalkozott, most alig tudott szóhoz jutni. Pedig a múltkor mennyit mesélt, magyarázott a csapdákról, amiket ezeknek a furcsa állatoknak, a görényeknek állít. Most aztán megsimogatta a kisfiú fejét és átvezette, a nagykaput kinyitva, a szomszédba Tiri nénihez. Mondott még valamit, hogy most már nem kell félni, a megvadult lovak elszaladtak, biztosan a vasrudak zajától bolondulhattak meg, amit Kajtárék raktak a szekérre, meg azt, hogy csak egy őrangyal menthetett meg egy ilyen, tejért járó kisfiút.

            A kapun egyedül lépett be. A szánkót gondosan elhelyezte az udvaron, nem messze a tornác bejáratától. Nekilátott, hogy leoldozza a kancsót, de rábogozódott. No nem baj, gondolta. Bement az ajtón, és jelentette Tiri néninek, aki, mint mindig, a küpünél ült, hogy megjött a tejért, megkéri szépen segítsen leoldozni a kancsót a szánkóról. Tiri néni alig tudott szóhoz jutni, aztán az asztalról elvett egy csészét, madártejet rakott ki. Ezt most edd meg te nagyfiú – mondta a kisfiúnak. Adjál belőle az angyalodnak is. Aztán mikor indult volna a kancsóért, apa lépett be a házba.

            Miután ráerősítették az immár tejjel teletöltött kancsót a szánkóra, útnak indultak, immár ketten apával. Hazafele menet, mikor Kajtárék házához értek, látta, hogy otthon égnek a lámpák minden szobában. Máskor csak a konyhában szokott égni, de most mindenhol égtek, sok csodás színben. Ahogy nézte a fényes ablakokat, megpillantott egy másik fényt is, éppen az ablak előtt. Nagyon elcsodálkozott, szinte megijedt.

            Látta, ahogy az angyal belép a szobába a csukott ablakon keresztül. Apa, nézd csak, most érkezik a karácsonyfa hozzánk! Ott ni, Kajtárék háza és Piri néni fenyőfája között ha átnézel meglátod! – kiáltotta a kisfiú.

            Apa megfordult, de ő nem látott semmit. Mindketten mosolyogtak. Mikor az ajtóhoz érkeztek, már biztos volt benne, hogy megjött az angyal. Látott is egy karácsonyfa-cukorkát az ajtó előtt, a lépcsőn. Kibontotta, megkóstolta: marcipános volt: a kedvence.

            Nem igazán értette, miként maradhatott a cukorka a bejárat előtti lépcsőn, hiszen az angyal az ablakon röpül be a szobába. Aztán arra gondolt, csak butaságból nem érti. Ha okos volna, tudná: az angyal olyan sietősen röpült az ablak fele, hogy egy karácsonyfa-cukorka véletlenül lehullt róla.

FARKAS MODISETT ERZSÉBET (United Kingdom)

A vörös kősárkány vára

Miácska édesanyjával a fogorvosi váróban ült. Többször jártak már itt, a doktor bácsit jól ismerte. Ennek ellenére rettentően félt a nagydarab, testes embertől.  – „Ez az óriás földje.” – mindig ezt képzelte, amikor ide kellett jönnie, és abban is bizonyos volt, hogy azon a mesés helyen sem rettegne jobban.
- Hamarosan felrakhatjuk a fogszabályzót. Már csak egy kicsit kell várnod! – kacsintott rá biztatóan a behemót fogorvos. A kislányt nem hozta lázba a hír. Bár édesanyja gyakran mondogatta, hogy utána tökéletesen állnak majd a fogai. Mert most, ha a tükörbe néz, egy kisegér bámul vissza rá. Mia illedelmesen bólogatott, csakhogy minél messzebb kerülhessen ettől, a fogfúró fémes szagával átitatott  helytől.

A város szélén laktak. Az utcájuk végén egy erdő és néhány lankás dombtető feküdt. Miáék háza volt az utolsó előtti, így amikor elindult felfedező sétára a környéken, alig néhány száz méter után már csak a természet szelíd csendje ölelte át. Ilyenkor pedig a kislány izgalmasnál izgalmasabb kalandokról fantáziált. Csilingelő ezüst erdőről, vadgombákban lakó apró manócskákról, akik csigaházon lovagolnak, a bölcs szarvasbogárról, aki okos tanácsaival látja el az apró mezei egérkét, hogy túljárhasson a pökhendi szöcske eszén...

A fogorvos miatt aznap lóghatott a suliból, ezért ebéd után engedélyt kapott, hogy sétálhasson egy nagyot.  – A mobilt vidd magaddal! – szólt utána édesanyja. Aztán már fordult is kishúgához. Liza alig néhány hónapos csecsemő volt. Mia szerette a testvérét, de még túlságosan kicsike volt ahhoz, hogy komolyabb játékot játszhasson vele.
Kora tavaszi idő volt, még elég hűvös, de a nap már ragyogóan sütött, amit az apró madárkák boldog csicsergéssel köszöntöttek. Mia úgy döntött, hogy ma messzebb merészkedik. Ismét megmássza kedvenc hegyét, ami a valóságban inkább egy nagyobb domb volt. A Vörös Kősárkány Vára! A nevet ő adta neki, mert talált itt egy hatalmas, vöröses árnyalatú követ, ami, édesapja szerint az eső és az időjárás miatt hasonlított egy sárkányfejre. Mia nem értett egyet ezzel a sótlan magyarázattal. Persze nem bántotta meg az édesapját, ugyanúgy bólogatott neki is, mint ma a fogorvosnak. Azonban csalódottan merült fel benne a kérdés: vajon a felnőttek mikor és hogyan veszítik el a képzelőerejüket? Miért érzik jól magukat az ilyen roppantul unalmas magyarázatokkal teli világukban? Ezért igyekezett fantáziadúsabb észre téríteni édesapját, éppen ezzel a kővel kapcsolatban.

• Miért vagy ebben olyan biztos apa? Lehet, hogy ez egy valódi sárkány. Talán csak senki sem szerette. Ezért először a szíve, aztán lassan az egész teste kővé változott.
  Te mondod mindig, hogy milyen sok keményszívű ember van a világon! Hát akkor miért ne lehetnének ilyen sárkányok is?

Édesapja nem mondott sem igent, sem nemet, csak nevetve megborzolta a kislány szőke haját. Jó időbe telt, mire megpillantotta a sárkányfejet. Körülötte apró, illatos kékibolya virított. Mia eszébe véste, hogy hazamenet előtt szed egy csokrot az édesanyjának.

• Szia Nusi! – mindig így hívta a követ. Nem is tudta, hogy miért pont ez a név jutott az eszébe, de úgy érezte, tökéletesen illik rá. Leheveredett a kőre, ami bizonyára a nap melege miatt egyáltalán nem tűnt hidegnek. Lehunyva szemét élvezte a kora tavaszi napsütést. Egyszercsak a kő megmozdult alatta. Mia riadtan pattant fel és körülnézett.
• A nevem Nus, nem Nusi. Sárkány nyelven azt jelenti, hogy szobor. De nem mindig hívtak így. Korábban Viinnek szólítottak, a Ragyogónak.  – szólalt meg a kő.
  A kislány kerekre nyílt szemekkel bámulta a megelevenedett szikladarabot.
  A kődarabkák itt-ott megrepedtek, ahogy a sárkány ide-oda tekergette fejét.
•  Te is félsz tőlem. – állapította meg szomorúan a sárkányfej.
• Ó! Én nem félek! - persze ugyanúgy tudta, mint a sárkány, hogy nem mond igazat. - Na jó! Bevallom, nagyon megijesztettél!
• Így van ez mindig! – sóhajtott lemondóan Nus. – Tapasztalataim szerint most pedig elfutsz és soha többet nem jössz vissza...
• Nem akarok elmenni sehová! Hiszen csak most kezdjük megismerni egymást! Nem fogsz bántani, ugye?
•  Azért mert sárkány vagyok, nem jelenti azt, hogy veszélyes is!  
• Én Mia vagyok.
• Ismerlek. Sokat tudok rólad. Általában azt is sejtem, hogy mi jár a fejedben. Tetszel nekem, és az is, hogy kitaláltad a nevemet.
• Miért váltál kővé? Boszorkány vagy gonosz varázsló átkozott el?
• Á, dehogy! Ez egy lassú, hosszú folyamat. Akkor történik meg, ha már nincs kit szeretni. Egyre kevesebb lett a fajtámból. Alig maradtunk néhányan, közben igyekeztünk minél jobban elrejtőzni az emberek elől. A párom réges-régen eltünt, egyedül maradtam. Magányos lettem. De hisz tudod! Édesapádnak is elmesélted.
• Régóta vagy egyedül?
• Több száz esztendeje.
• Sajnálom Nusi, bocsánat, Nus. Miért változtattad meg a nevedet?
• Mi, sárkányok, életünk során több nevet is viselünk. Nevünk utal a jellemünkre, a hangulatunkra. Nus vált belőlem, hiszen szoborként, mozdulatlanul pihentem ennek a dombnak az oldalában. De neked elárulhatom, Viin volt a kedvenc nevem, ragyogó vörös pikkelyeim miatt. Pedig néha bizony féltem, hogy könnyen megláthatnak miatta. Habár a vörös szín éjszaka különösen jó szolgálatot tesz, elég könnyű észrevétlenné válni a sötétben.Tudtad ezt? – a kislány tátott szájjal hallgatta, megrázta a fejét. Soha nem hallott erről.
• Nus, én lány vagyok. Szerintem a fiúk sokkal többet tudnak a sárkányokról.
• Ez pontosan ugyanolyan ostobaság, mint az, hogy a sárkányok veszélyesek!
  A külsőnk miatt félnek tőlünk az emberek. Azért mert nagyok vagyunk, és lángot tudunk fújni, nem jelenti, hogy veszélybe lenne bárki emberfia élete. Fogalmad sincs arról, hogy milyen érzés, hiszen te szép vagy!

 Mia keserédesen mosolyodott el ezen a kijelentésen. - Nem vagyok én szép egyáltalán!  Az iskolában csúfolnak, egérnek hívnak, mert kiállnak a szemfogaim. Többször találtam sajtdarabokat a padomban, sőt egyszer még egy egérfogót is.  – panaszolta a kislány és arra gondolt, hogy tulajdonképpen az iskolában ő is pontosan annyira magányos, mint Nus, a sárkány.
- Hát ez nagyon furcsa... Én pedig azt hittem, hogy csak velünk sárkányokkal ilyen ellenségesek az emberek! Dehogy egymással is? Tudok segíteni neked? Talán kihúzhatnánk a fogaidat.  Akkor nem csúfolnának érte.
- Nagyon köszönöm, de inkább ne! – ijedt meg Mia egy pillanatra. Fogatlanul még szörnyebben nézne ki.
- Idővel megoldódik  a dolog. Hamarosan fogszabályzóm lesz. - Nus nem kérdezte meg, hogy az mi is tulajdonképpen, de megértette, van megoldás a kislány gondjára.  Mia még jobban elámult! Egy sárkány, aki többszáz éve megkövülten várakozik teljes magányba burkolózva, saját baját félretéve azonnal felajánlja a segítségét. A kislány azonnal a szívébe zárta ezt a lényt.
- Nem bánod, ha ezentúl Viinnek hívlak? Hiszen már nem vagy szobor. – a sárkányfej beleegyezően bólintott és egy újabb kő mállott le róla.
- Áruld el, én hogyan tudok segíteni neked? Ugye nem válsz megint kővé? – Viin néhány pillanatig szótlanul bámulta a kislányt. Sárkányszívét átjárta a meleg, mire ismét egy jókora darab kő vált le róla és már látni lehetett ragyogóan vörös pikkelyes bőrét is.  - Gondolkozom rajta. – felelte meghatottan.
Ekkor Mia mobiltelefonja megcsörrent. A sárkány érdeklődve figyelte a kis masinát. – Igen, máris megyek. Szia anya! – mondta a kislány, majd zsebre vágta a kis készüléket. – Sajnálom Viin, indulnom kell, anyukám vár.
- Igen, tudom. De mi ez a mágikus apró doboz, amit az imént használtál?

• Ez csak a telefonom. Bárhol vagyok, ezen keresztül a szüleim azon nyomban elérhetnek. Így kevésbé aggódnak miattam. De nincs ebben semmiféle mágia, csupán modern technika.
• És az nem ugyanaz?
• Hát a nagymamám szerint igen. Ő mindig azt mondja, varázslatos, hogy manapság mire képes a tudomány! De apukám szerint csupán jól kihasználjuk a fejlett technikai ismereteinket. De még nem mondtad, hogyan segíthetnék.
• Majd üzenek neked. Bár nekem nincs efféle, hogy is mondtad? Modern technikám. De szerintem a régi, hagyományos mód is beválik. Csak figyelj! Ja, és ne felejtsd el a virágot! – Mia nevetve intett búcsút, szedett egy kiscsokor ibolyát és nagy lendülettel szaladt haza felé.
• Képzeld anya, egy sárkánnyal beszélgettem! Viinnek hívják. – mesélte lelkendezve a kislány. Édesanyja mosolyogva simogatta meg a kislány arcát, aztán egy apró vizes pohárba rakta az illatos, apró tavaszi csokrot. – Hát ez nagyon izgalmasnak hangzik! De most indulás kezet mosni, uzsonázz, aztán láss neki a leckének!

Miát nem lepte meg, hogy anyukája egy szavát sem hiszi. Egyszer hallotta, amint róla beszélgettek apuval. Azt mondták, hogy túl élénk a fantáziája. Biztosan a sok mesekönyvtől és a mesefilmektől. Kedve lett volna vitába szállni velük. Mert szerinte inkább ők láttak mindent túl egyszerűen, pedig a világ mennyivel színesebb és izgalmasabb ennél! Imádta a szüleit, de nem akart felnőtt lenni. Ellenben amikor a suliban volt, alig várta, hogy idősebb legyen, hiszen barátja nem igen akadt. Ugyan ki akarna barátkozni egy kisegérrel? Éjjel furcsa álmot látott. Ritkán emlékezett ezekre a történetekre, és ha igen, akkor csupa varázsos helyen járt sziporkázóan színes álmaiban.  Egyszer nagymamájának  mesélt erről, aki elismerően mondta, hogy ez áldás. Csak különleges emberek tudnak színes világokról álmodni. Viinről, a sárkányról álmodott.
– Nem tudom biztosan, hogy akarok-e újra igazi sárkány lenni... Bár tudom, hogy szeretsz, és én is megszerettelek. Ezért kezdett el a szívem újra dobogni. Ettől néha boldognak, de sokszor szomorúnak is érzem magam. Hiányzol. Már most félek, hogy elveszítelek..., nem akarok többé egyedül lenni! Ám, ha valóban segíteni akarsz, kérlek, találj társat nekem! – szólt a sárkány álom üzenete. Mia alig várta a suli végét. Egész nap az járt a fejében, vajon hogyan találhat megfelelő pajtást frissen szerzett barátjának? Édesanyja megengedte, hogy a számítógépen kutakodjon. Órákat töltött a gép előtt. Jegyzetelt, rajzolt, belevetette magát a sárkányok tanulmányozásába. Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
A leckeírást hamar letudva, rajzolni kezdett. Rengeteg sárkányt rajzolt. Kicsiket, nagyokat, egyfejűt, többfejűt, zöldet, pirosat, kéket, sárgát, feketét. Minél több rajzot készített, annál nagyobb melegséget érzett a szíve tájékán. Annyira belejött, hogy az iskolai szünetekben is inkább egyedül maradva a teremben folytatta a művét.
- Te rajzoltad ezeket a sárkányokat? – kérdezte Bence, odalépve a kislány padjához. Mia először riadtan meredt rá. Hiszen a fiú korábban sosem állt szóba vele. Ő volt az osztályban a legerősebb fiú, neki volt a legnagyobb tekintélye. A legtöbb lány pedig fülig szerelmes volt ebbe a mokány kis legénybe.  – Igen, én. – felelte alig hallhatóan, és beletörődve várta az újabb megalázó megjegyzéseket.

• Nem is hittem volna, hogy téged is érdekel ez a téma. Megnézhetem őket? Hmm...
  A fekete sárkányod tetszik a legjobban, de a piros sem rossz. Talán abba leheltél igazán lelket! – bólogatott elismerően a fiú. – Kiváncsi vagy az én rajzaimra? Behozhatom, vagy ha ráérsz, át is vihetem hozzátok. Persze csak, ha nem zavarok.
• Ó, nem is tudom. Vagyis naná, hogy érdekel! De nem kell fáradnod, elég ha behozod a suliba. – válaszolta félénken a kislány.
• Nem fáradtság, tudom, hol laksz. Ráérsz délután? – érdelődött a fiú. Mia torkán akadt a szó a meglepetéstől, csak bólogatni tudott és a szeme sarkából látta, ahogy a többi gyerek összesúg mögöttük.

 A délután egészen jól telt Bencével. Először zavarban volt, hiszen még sosem jött hozzá egyetlen osztálytársa sem. A fiú évek óta sárkányokat rajzolt, festett. Jónéhányat vérszomjas fenevadként ábrázolt, de akadtak köztük szelídebb, szerencsét hozó sárkányok is. Megmutatott néhány új technikát is, hogyan lehet minél tökéletesebb szarvat, pikkelyes bőrt, szárnyakat rajzolni. A kislány igen hálás volt ezért. Ezért is.

Éjszaka Viin újra jelentkezett az” álom mobilján”.

– Ma újra repültem! Ismét elevennek és erősnek érzem magam! És képzeld mi történt? Találkoztam egy sereg sárkánnyal! Volt köztük kicsi, nagy, egyfejű, többfejű, zöld, piros, kék, sárga és fekete. A fekete sárkány velem maradt, Hindnek hívják, az ő neve Reményt jelent. Ha már van egy barátod, hamarosan kettő is lehet! Segítettél kisleány, ezt sosem felejtem el neked! 

Mia vidáman ébredt, végre jókedvűen ment iskolába. A szünetben Bencével ismét a sárkányokról beszélgettek. A többi gyerek is lassan hozzájuk verődött és érdeklődve hallgatták őket. Mia örömmel tapasztalta, hogy szinte mindenkit lenyűgöznek a sárkányok, annyira, hogy kiálló fogait sem tette szóvá senki. Viinnek igaza van! Nemcsak a fiúkat érdeklik ezek a teremtmények!

• Na te kis sárkányszakértő! Mit szeretnél ebben a pocsék időben csinálni? – kérdezte édesapja vasárnap délután. – Játszunk valamit vagy menjünk el egy moziba?
• Apa! Menjünk fel a Vörös Kősárkány Várához!

Addig nyaggatta apját, amig az hajlandó volt beadni a derekát.  Szakadt az eső, fújt a szél, térdig sárosak lettek, mire felértek a dombra.

• Azt a mindenit! Nézd, Mia! Eltűnt a sárkányköved!
• Biztosan a sok eső kimosta a domboldalból és legurult a völgybe. – vágta rá Mia. Igyekezett édesapja kedvében járni ezzel a felnőttes magyarázattal, aki meglepetten nézett a kislányra, majd elmosolyodott:
• Vagy az is lehet, hogy a gyönyörű sárkányrajzaid miatt újra kedve támadt felélednie. Kit tudja? Talán megismert valakit, aki megszerette! Így már nem magányos többé!

 A kislány meghatódva nézett apjára. Egy szót sem szólt, csak könnybe lábadt szemmel átölelte. Az eső hirtelen megállt, és a lemenő nap bíborszínben bukott elő a felhők közül. Furcsa szögben sütött az egyre gyengülő napsugár, mert Mia és édesapja egy integető, bíborvörös sárkányfelhőben gyönyörködhetett.  

SZÉP GYÖRGYI

Varázslótanonc

A minap megkeresett néhány kisgyerek, mert gondolták, én tudom a titkot, hogy hogyan lehetnének majd nagy varázslók.

Gondolom, ti is tudni szeretnétek, ezért elárulom nektek is.

Ahhoz, hogy kis varázslótanoncok legyetek, először is egy varázsceruzára van szükségetek. Anyukátok, a nagymama, a papa, a boltos néni biztosan tudják, milyen kell, de szerintem otthon is akad már néhány ilyen.

Sokféle van, mindegyikkel lehet varázsolni!

Ha kicsik vagytok még, a varázsceruzával szépeket tudtok rajzolni. A szüleiteket, az óvó nénit el tudjátok velük varázsolni.

Sok-sok szebbnél szebb színes ceruza fog elkopni, mire iskolába indultok. Akkor már olyan varázsceruzáitok lesznek, amikkel írni és számolni is lehet.

Minden rajz és írás más és más lesz, mert mindenkinek más a varázsceruzája. Lesz, aki keveset használja, más minden nap gyakorol. De, figyelem: ehhez ti is kelletek, magától nem dolgozik még a varázsceruza sem! A kis varázslók ti vagytok, ti mondjátok meg, hogy mit csináljon az a ceruza!

A gondolatok irányítják! Ami a fejetekben van, amiről álmodtatok, amit szeretnétek, ami tegnap történt, amit láttatok,…

Ha a Mikulás vagy a Jézuska levelet és rajzocskát kap tőletek, örül a sok varázslatnak, amit a papírokon lát.

Minél többet gyakoroltok, minél szorgalmasabbak vagytok, annál szebb és jobb lesz a varázslat!

Ha nagyra nőtök, lehet belőletek igazi nagy varázsló is. Ha jártatok már múzeumban, kiállításon, ott lehet látni valódi varázsképeket a falakon, de a mesekönyvek rajzai is mind varázslatok, de maguk a mesék is. Ezeket is mind varázsceruzák és varázstollak írták! Meg nénik és bácsik, akiknek rengeteg varázsceruzájuk volt gyerekkorukban.

Ha rossz idő van, és nem lehet kinn játszani, vagy otthon vagytok betegen, nincs éppen játszópajtás a közelben, vagy csak mosolyogni akarjátok látni anyut és aput, a mamát vagy papát, elő a varázsceruzákkal!

Mivel nekem varázsszemüvegem van, látni fogom, hogy ki fogad szót közületek és ki a legügyesebb.

A sötét manó

Az én történetem egy rossz útra terelt apró lényről szól, aki nem is sejthette mi fog történni vele 19 évesen.

Régen, egy erdőben, ahol a fák is már sötétek és öregek voltak élt két varázslatos manótörzs. A lombok tetején a napsütötte levelek közt élt a Fény népe, lent pedig a gyökerek között a porban az Árnyék népe lakott. Többnyire békében éltek, bár voltak kisebb nagyobb összetűzések köztük.

Pár holdparttal odébb a lebegőbokrokban laktak töpörtyűpipettek. Mikor uralkodójuk meghalt a Kopogtatószörny ellen folytatott harcban, vezető nélkül maradtak. Akkor döntött úgy mindkét manótörzs, hogy uralni fogja a töpörtyűket. Csak az volt a baj, hogy két törzs nem oszthat meg egy trónt. Így kezdődött meg a most már 100 éve tartó háború a két nép között a töpörtyűk uralmáért.

Szóval, mikor Raffaell megszületett az Árnyéklakók trónörököseként, a manók gyászoltak. Gyászoltak, mert királynéjuk meghalt. Raff apját is megviselte a dolog, az viszont még jobban megdöbbentette, hogy éjfekete bőrű fia szíve körül egy fehér folt volt. Apja egyetlen gyermekét tehát úgy nevelte, hogy az ne ismerjen kegyelmet és ne sajnálja a vérontást. Mégis, az a makacs, jóságot mutató jel csak nem akart eltűnni mellkasáról…

Raffaell 19 éves korában elérte azt a kort mikor felavató küldetésre kellett mennie ahhoz, hogy király lehessen belőle. Ehhez ki kellet rabolnia egy töpörtyűpipett házát.                                                                

Az ifjú herceg úton volt egy pár fős csapattal délnek a lebegőbokrok irányába. Mikor elérték a nagy kaput, Raffaell leütötte az őrt és embereivel belopóztak a városba. Mikor már jócskán bent jártak, megpillantott egy takaros kis házat és tudta, hogy azt fogja kirabolni. Hangosan berúgta az ajtót, a gazda pedig felébredt álmából, de kis termete miatt tehetetlen volt, ezért elbújt családjával, csak a nagyobbik gyermekét küldte el a hátsó ajtón keresztül, hogy szaladjon a katonákért. A hercegi csapat ocsmány rombolást végzett: elvették az ékszereket, és mindent, ami mozdítható volt, végül lerombolták a házat. Aztán egyszer csak zajt hallottak kintről. A katonák voltak azok. Mindenki iszkolt csak Raffaell maradt. Megpillantotta a gazdát és a családját. Olyan nyomorultul néztek ki, hogy megenyhült rajtuk a szíve. Aztán eszébe jutott apja szigorú arca. Gyorsan elkapta a fejét és ő is elfutott. Mikor visszanézett a város kapujából szeme megakadt egy gyönyörű lánymanón. Hófehér arca és bőre fölött harcias páncél, és kard. Arca porcelánsima, tekintete magabiztos. Raff első pillantásra beleszeretett. Sajnos nem tudta, hogy ez a lány a fegyveresek ezredese. Hosszasan nézte, de szerencsére ráeszmélt, hogy menekülnie kell!  Felhúzta a nyúlcipőt, de amíg hazafele igyekezett egyre csak azon a szegény töpörtyűpipett családon járt az esze. Ez az este mérföldkő volt életében, csak ő ezt még nem tudta.

Mikor hazaért, apja mérhetetlen büszkeséggel fogadta. Raffot viszont nem hagyta nyugodni a tudat, hogy otthagyta a családot az elpusztított házukban. Kelletlenül feküdt le és nem is aludt jól. Másnap reggel a király elé térdelt, s alázatosan így szólt:

- Atyám! Ne érts félre, de a rablás óta motoszkál bennem egy hang, mely azt súgja, hogy nem muszáj minekünk ellenségeskedni, meg is beszélhetnénk a dolgot, s megbékélhetnénk a Fény népével.

- Miket hordasz itt össze-vissza nekem fiam? Megbékélni? Még csak azt kéne! Egy nap múlva csatába vonulsz seregeddel, s meg is nyered! Hallani sem akarok itt holmi megbékélésről! Tűnj a szemem elől! Ne is lássalak holnap napkeltéig! Akkor majd megmutatod, hogyan állod helyed harci helyzetben!

Raffaell felfutott szobájába dühével küszködve. „Hogy lehet ilyen bolond és meggondolatlan az apám? Hisz ő is tudja, hogy a Fény népének manói ezrekkel többen vannak! Ki kell találnom egy tervet!” gondolta magában és elkezdett agyalni. Már a nap is elrakta holnapra a sugarait, de ifjú hősünk még mindig törte fejét: „Ha ki tudnám őket békíteni…..” . Ezzel a gondolattal be is fejezte elmélkedését és elégedetten álomra hajtotta fejét.

Másnap hajnalban már az egész palota mozgolódott. Raffaell is már felvette páncélját, derekára kötött övön pedig ott lógott a halálosan éles pengéjű kardja. Nem sokkal napkelte után már úton voltak a harcba. De a Fény népe sem volt rest, ők is indultak. Több tízezres seregük elején Léna menetelt. Tekintete eszelős és elszánt volt. Gyönyörű harci öltözete csillogott a hajnali fényben. Hogy ki is az a Léna? Emlékeztek még az ezredesre?

Mivel a Fehér királynak nem volt utóda és jómaga túl öreg volt már ehhez, ezért a katonák vezetőjét, Lénát küldte el, hogy csatába vigye harcosait.

A csata helyszíne egy széles tisztás volt mely arról volt híres, vagy inkább hírhedt, hogy Félfölde összes manócsatája itt zajlott. Az itt megtartott ütközetek mindig mocskosak és véresek voltak. Tehát Raffaell pont ezért választotta ezt a helyszínt. Hogy ha nem ők nyernek, akkor a másik fél is szenvedjen meg a győzelemért.

Mikor a törzsek elértek a tisztás két széléhez, a főnökök kimentek középre, hogy megkezdjék az összecsapást. Amint Raffaell meglátta Lénát, ereiben megfagyott a vér. „Most vagy soha!” gondolta fellépve egy nagyobb sziklatömbre, és mielőtt bárki bármit mondhatott volna, hangosan elkiáltotta magát:

- Testvéreim! Mi itt most azért gyűltünk össze, hogy harcoljunk. De mondjátok mi értelme ekkora vérontásnak? Azért, hogy valamelyikünké legyen egy olyan ország, amelynek meghalt a királya? Amely saját uralkodót és nem egy hódító népet szeretne, amely elnyomja őket?

E szavakon mindenki elgondolkozott. Aztán az ellenkezés moraja futott végig a manók tömegén. Innen-onnan indulatos kiáltások hallatszottak:

- Csak magadnak akarod őket! Átversz minket! Attól még, hogy herceg vagy, nem engedhetsz meg magadnak mindent!

- Várjatok! - szólt közbe Raff. – Nem muszáj háborút vívni! Szerintem ezt máshogy is meg lehet oldani a viaskodás helyett!

Ezek után Raff mélyen Léna szemébe nézett. Közelebb ment hozzá, megölelte és halkan így szólt:

- Azóta rád gondolok, mióta csak kiraboltam azt a házat, ahol azok a kis töpörtyűpipettek laktak. Azóta nem bírom elterelni rólad a figyelmem mikor megpillantottalak aznap éjszaka.

- Én is láttalak aznap éjjel, és őszintén nem gondoltam volna, hogy te leszel, akibe majd őrülten beleszeretek. - mondta Léna és megcsókolta Raffot.

A két törzs óriási ujjongásban tört ki, odaszaladtak középre és egymás nyakába borulva ünnepeltek.

Elindultak hát, hogy a két királynak elmondják a hírt. Mindketten iszonyatosa féltek a reakcióiktól, de szerencsére ez a félelem fölösleges volt. Noha az Árnyék népének vezetője nehezebben ment bele, mint a Fénylakók uralkodója, de végül megállapodtak és békét kötöttek. Mikor a töpörtyűpipettek meghallották, hogy mi történt, megkönnyebbültek, hogy vége a harcnak és sok-sok év után végre béke lett.

A két öreg lemondott trónjáról, a fiatal pár javára, akik egybekelésük után a két törzsből megalapították a Színesek népét. A töpörtyűpipettek pedig saját szavazás útján Dariost, elhunyt királyuk unokaöccsét választották királyukká.

Raffaell és Léna pedig hosszú életük során együtt uralkodtak békességben és nyugalomban.

Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj a végére!                                        

W.Csoma Éva

Babácska játékai

Babácska békésen aludt az ágyában. Valójában Lilla volt az igazi neve, de még születése előtt, amikor nem tudták, hogy fiú lesz-e vagy lány,- akkor nevezte el a Nagymamája Babácskának.

 A családban mindenki nagy szeretettel várta a kis jövevényt. Nem csoda hát, ha három éves korára rengeteg játékkal halmozták el a kislányt. Nem is tudott mindegyikkel eleget játszani, így a babapolcon nagy volt a tülekedés Babácska kegyeiért. A szekrényen sorakozó plüssállatok és játékok -amikor a ház már elcsendesedett-, rendszeresen vitatkoztak azon, hogy melyikük az értékesebb. Nyüzsögtek, lökdösődtek a veszekedésben, mígnem a Labda, a Süni és Bagoly is a szőnyegen találta magát. Nagyon megijedtek, hogy mi lesz most és kérlelni kezdték az Oroszlánt segítsen nekik visszamászni. Az Oroszlán becsületére legyen mondva, meg is próbálkozott, de egy építőkockán megcsúszott és lezuhant a többiek közé a földre. A zuhanása meg olyan huzattat járt, hogy a könnyű, zizegő szárnyú Méhecske is vele repült.

Na, erre már Babácska is felébredt. Nem tudta mire vélni a zajt. Felült az ágyban. Mi tagadás kezdett eluralkodni rajta a félelem és lassan sírásra görbült a szája, de győzött a kíváncsiság és körülnézett. Akkor vette észre a megszeppent társaságot a szőnyegen. Azonnal eszébe jutott, hogy lefekvéskor még szépen sorakoztak a helyükön a játékok. Nem értette, hogyan kerültek oda. Leszállt az ágyról és odament a játékokhoz.

• Hát ti meg mit csináltok itt? – kérdezte. Válaszra persze nem számított, mert hogyan is tudna felelni egy labda, vagy egy plüssoroszlán.
• Tudod azon vitatkoztunk, ki a legértékesebb számodra- szólalt meg Bagoly. Babácska nagyon meglepődött, hogy a játékai beszélnek, de hamar megbarátkozott a gondolattal.

Hosszasan gondolkodott. Mit is jelent az, hogy „legértékesebb”. Nem tudta pontosan. Arra azonban emlékezett, hogy a Nagyi gyakran mondogatta amikor együtt volt a család, - más gyerekek is, a Nagyi unokái- hogy én egyformán szeretem őket, mindegyik nagyon kedves nekem, akkor is ha nem egyforma időt töltünk együtt. Ezért úgy gondolta, ő is ezt válaszolja a kérdésre.

• Nekem mind egyformák vagytok, én mindegyikőtöket egyformán kedvelem – mondta.
• De mégis - erősködött Méhecske, - szeretnénk tudni, melyikünk a jobb, melyikünk ér többet.
• Tudjátok mit?- csillant fel Bagoly szeme, aki köztudottan éjjel érezte magát a legaktívabbnak- döntsük el versenyen! Mint ahogy az emberek szokták.
• Jó,jó, de mégis hogyan ? Milyen versenyben? - kérdezte a Labda.
• Hát, mondjuk futás - válaszolta az Oroszlán, de rögtön el is bizonytalanodott, mert hát ugyebár Méhecske nem nagyon, azaz egyáltalán nem tud futni, Labda is legfeljebb gurulni.

A z ötletelésnek Babácska vetett véget. - Tudjátok hogyan? Mondjátok el kik vagytok, de versben! Állt elő az ötlettel.

Valamennyien elfogadták a javaslatot.Kaptak egy kis gondolkodási időt, aztán szép sorban a szőnyeg közepére mentek, meghajoltak- kivéve persze a Labdát, aki olyan lendületet vett, hogy ha az Oroszlán nem lép közbe, egészen a falig gurul, de így sikerült a szőnyeg másik végén megállni.

Ezután a lendületes „belépő” után el is kezdte a bemutatkozást. ( Hallgatóságban sem volt hiány, hiszen megannyi játék, plüss figura, kirakós, Legó, mind ámulattal nézték.)

Nőttem, nőttem, növekedtem,

szép lassan kikerekedtem.

Az sem baj, ha kövér vagyok,

szeretnek kicsik és nagyok.

Kergetnek reggeltől estig,

aztán másnap újrakezdik.

Kézi,-foci,-röplabda,

játsszál velem kicsi Lilla!

A produkciót taps fogadta és elismerő bólogatás a lelátó, vagyis a polc különböző sarkából.

A Méhecske következett. Kicsit verdesett a szárnyával, ez olyan meghajlás féle volt, aztán a vékony kis hangján belekezdett:

Virágról virágra szállok,

munkámat már alig győzőm,

Nektárt viszek kaptáramba,

míg méz nem lesz neked őrzöm.

Egy kiskanál arany nedű,

akác, virág, hárs vagy lépes

finom, édes csupa derű,

és gyógyítani is képes.

A Süni ez idáig összegömbölyödve hallgatott. Lassan kinyúztóztatta tüske ruháját, pici fejét kiemelte, orrát felfelé tartva kezdte el a mondandóját.

Számtalan  tüske a hátamon,

Lassan járok apró lábamon.

Házam fenyők tövében épült,

tobozból és avarból készült.

A hideg téli álomba dönt,

tavaszig csak ritkán vagyok fönt.

Csak ha már itt van a jó idő,

akkor ébredek, s bújok elő.

Az Oroszlán úgy gondolta, most már szót kell kapnia. Kicsit megemelte a farkát, jelezve, hogy most ő következik.

A hangom erős, a mancsom nagy,

de ne félj, ha a barátom vagy.

Tisztelnek is mind az állatok,

nem vitás, a királyuk vagyok.

A taps amit kapott, az is meglehetősen tiszteletteljes volt, néhányan próbáltak éljeneket kiabálni,de a többiek csendre intették. Még hátra volt a Bagoly. Körülményesen kitárta szárnyait, megköszörülte a torkát, megigazította a szemüvegét és elkezdte:

Míg te alszol, én fönt vagyok

szemem éles, jól is hallok.

Őrzöm az erdő nyugalmát,

Te se csapj hát éjjel lármát.

Bölcsnek tart az erdő népe,

a kérdésnek sosincs vége.

szorgalmasan válaszok,

pápaszemes bagoly vagyok.

A végén akkurátosan meghajolt. Ami azt illeti, Babácska már alig tudta nyitva tartani a szemét. Mire a bemutatkozás végére értek már majdnem elaludt. De még hátra volt az eredményhirdetés. A szereplők és a publikum, -vagyis a többi játék a polcon - figyelmesen hallgatták az előadásokat, és elismerően bólogattak. Az egyik ezért, a másik azért nyerte el tetszésüket. Babácska mindegyik versikét megtapsolta, de sehogyan sem tudott volna választani.  Hát mindent megpróbáltunk – mondta- és nagyot sóhajtott, ami azon nyomban ásítássá alakult.

- Még versenyeztetek is, de így sem tudok dönteni. Néha az Oroszlánra, néha a Labdára, a Legóra, máskor meg a Könyvre van szükségem. De egyikőtöktől sem válnék meg akkor sem, ha már régen nem játszottam vele. Babácska ezzel lezártnak tekintette a későre nyúlt estét. Szépen visszatette a játékokat a helyére. Ahhoz azonban hogy visszafeküdjön az ágyába már nem volt kedve, mert nagyon kifárasztatta az éjszakai kaland. Így hát békésen aludt a szőnyegen reggelig.

SLÁNICZ DÁNIEL

A tűzoltó, az autószerelő, az író és az aktakukac

A tűzoltó

Sok kisfiúhoz hasonlóan Pistike is tűzoltó szeretett volna lenni. A mai napig jól emlékszik, pedig már rég történt, először egy híradásban figyelt fel a piros autóra, aztán a játszótéren süvített el előtte egy hasonló, harmadszorra pedig már az óvodai csoport közös nagykirándulásán próbálhatott ki egy majdnem ugyanolyat. Finom bőrülése magába szippantotta, óriási kormánykereke pedig teljességgel elszédítette a fiúcskát. Még dudálhatott is néhányat. Hármat. Akkor megfogadta, negyedszerre már tűzoltótanoncként fut össze a vörös négykerekűvel, lelkesedését pedig sem a kötelező kudarcok, sem aggódó szülei ellenvetései nem lohasztották le. Ha nem is negyedszerre (pontosan tizenkétszer próbálkozott a felvételivel, mert vézna, kis növésű gyerekként komoly erőfeszítésébe telt fizikailag is a kívánt szint fölé edzenie magát), de sikerült. Azóta már ő is azokkal a bátor, valamivel az átlagbér alatt kereső férfiakkal rója éjszakánként az utcákat, akik testi és lelki épségüket nem kímélve teszik kockára életüket. Nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra, egészen a jóval idő előtti nyugdíjazásig.
                A nap első riasztását valamivel éjfél után kapják, két perc múlva pedig már a vakító utcalámpáktól és erőtlenül pislákoló neonreklámoktól hunyorogva szeli ketté a fővárosra telepedett csendet. A helyszínre érkezve mindenki tudja a dolgát, kivéve Pistike, aki már a kocsiból is félve kászálódik ki. A földre pottyan, jócskán lemaradva a többiektől, ügyetlenül igazítja fejére a sisakot, összefogja túlméretezett overallját, kettőt lép, harmadikra viszont újra a földre huppan. Parancsnoka vérben forgó szemekkel kapja fel és löki a többiek után, Pistike azonban a lehető legkevésbé sem akar már a többiek után menni. Rettentően fél, és az anyukáját hiányolja, aki szigorúan megtiltotta, hogy éjjel fél egykor csak úgy mindenféle tűzbe ugráljon, és egyébként is, ahogy korábban sem tette, úgy a jövőben sem lát rá esélyt, főleg kedvenc macija, Mackó Úr nélkül. Mackó Úrnak márpedig nyoma sincs. Mihályfi parancsnok többször ellenőrizte le még a hátsó ülés alatti zugokat is, hiába. A kisfiú őrjöngve dobja magát a földhöz, Mackó Urat akarja, azonnal, az sem érdekli, hogy társai már a harmadik emeleti másfélszobás lakás ajtaját nyaldosó tüzet ostromolják. Mackó Úr egyébként egy középméretű, barna plüssmedve, apró szakadásokkal az orra körül, amik akkor keletkeztek, mikor Pistike izgatottságában az arc azon környékét rágcsálta. Percek óta sehol sem találják, van viszont nyalóka epres, kólás, és pattogós kivitelben, ami direkt a hasonló esetekre lett bekészítve. Pistike szájával épp egy ragacsos köszönömfélét próbál elmotyogni, mikor robbanás viszi ki az Ötvös család lakásának utcára néző ablakát. Parancsnoka minden ellenvetése ellenére a fiú ösztönösen kúszik a kocsi alá, még kinézni sem mer, reszket a félelemtől, hunyorog a fáradtságtól, még a földön heverő Mackó Úr halk szavait sem akarja meghallani. Vérben forgóból időközben kétségbeesetté vedlett parancsnoka vadul kap az autó alatt heverésző fiúcska után, Pistike azonban nem hajlandó kimászni, már nyalókával sem tudják tőrbe csalni, Mackó Úr szerint is jobb fedezékben kivárni a végét, és egyébként is, Pistike még csak hat éves, 24 kilójával pedig meglehetősen nehéz bárhova is ugrálnia a majd 20 kilós menetfelszerelésben. Az egész ráadásul nem több vad fantáziálásnál,

Az autószerelő

hiszen Pistike valójában autószerelő lett, és most már nem Pistikének, hanem simán csak Pistinek hívják. A tűzoltást feladva a hengerfejek, dugattyúk és olajszűrők világába vetette magát, ami fáradtságos és áldozatos munkájának köszönhetően egyre jövedelmezőbb vállalkozássá lett az évek során. Hála a kedvező szájhagyománynak a csekély kis kuncsaftkör az évek alatt a tízszeresére bővült, a környék műhelyei pedig sorra mondtak fel vagy kezdeményeztek mindkét fél számára kedvező társulást. Azóta már három megyéből és hét nagyvárosból viszik a kuncsaftok sztrájkoló járművüket Pisti fővárosi műhelyébe. Vállalkozók, üzletemberek, informatikusok, még Irén néni is, aki rozoga Trabantját szeretné jobb állapotban visszakapni, Pisti elképzeléseit azonban a kétlépcsős spoilerről, neoncsövekről és brutál hangszettről – ami Pisti szerint úgy fog majd szólni, mintha a pokol tüzére lenne kötve - már csak haladott kora miatt is rettentően távol érzi magától. Hamar kerületeket betöltő vitába kezdenek hasznosság és fényűzés összeegyeztethetetlenségéről, Irén néni egy zacskó csirkefarhátat lóbál a műanyag szerszámokkal hadonászó fiú felé, a jelenetet pedig se az alkalmazottak, se az egyébként mindig elégedett kuncsaftok nem tudják hova tenni. Kisvártatva Pisti a polcokhoz dobja magát, lekapja táskáját, majd a Trabant leszerelt lökhárítója mögé lopózik. Úgy dönt, hogy abban a megfeszített pillanatban egy darabot sem sajnál majd a meglepett néni felé küldeni immáron három éve féltve őrzött tazo-gyűjteményéből. Elkezdi őt sorozni jobbról, sorozni balról, különböző elterelő hadműveleteket hajt végre, csakhogy a lehető legkedvezőbb pozícióban találja áldozatát. Öt perc sem telik el, mire az egész műhely vad csatába kezd, mindenki Pokémonos korongkészletével ront a másikra. A műhely alkalmazottai összhangban, a vendégek pedig védekezően lépnek fel a másik csapat ellen. Az óráknak tűnő csatározásnak még Pisti anyukája sem tud véget vetni. Az óra kilencet ütött, eljött a fogmosás és fektetés ideje, de még mielőtt a Pisti korabeliekre kötelező jelleggel kiszabott lefekvés előtti feladatok elvégzésére szólíthatná fel hiperaktív fiát, dühödt korongok kereszttüzében találja magát, az egész képtelen helyzetet pedig még jobban tetézi, hogy az összecsapás nem több egy 12 éves fiú lázálmánál,

Az író

hiszen Pisti nem autószerelő, hanem író lett, aki az „Isti” álnév árnyékából sorozza alkotásait a közönség elé. Különböző mértékű és jelentőségű áldozatok sorát meghozva, de író lett, és noha időnként felütötte fejét egy-egy válságidőszak, megkellett válaszolnia olyan alkotói kérdéseket, mint például: „kinek csinálom?” Vagy „Miért csinálom?” Vagy „Merre visz ez az út?”, a kitűzött cél elérése végül minden akadályon átlendítette. Évek múltán a még mindig szemtelenül fiatal tollforgató megjelenések, publikációk és előadásokon hivatkozási pontként megemlített tanulmányok során volt már túl, lelkesedése, kreativitása azonban még a sok százezer karakter kiterítése után sem hagyott alább. „A klaviatúrák rocksztárja”. Egy ízben így hivatkoztak rá, mikor parabolisztikus novellájával elvitte a „Fiatal írók a fiatal írásért” díját. „A 21. századi társadalmi szerepek ábrázolásának átalakulása a kortárs szerzői megnyilatkozásokban” című kötetéről a kritikusok úgy fogalmaztak, hogy „olyan, mintha Gandhi, Godard és Sonntag egy közös tollat ragadva és egy közös tudatra csatlakozva fogalmazták volna meg”. Noha sikert-sikerre halmozott, számtalan teltházas előadáson volt már túl, fiatal elmék kreativitását gondozta, sosem felejtette el, honnan jött, és miből táplálkozva építette fel karrierjét. Emlékezetében élénken élt „halhatatlanságának” vágya, hogy valami jelentőset, valami maradandót alkotva kitörölhetetlen tintával vésse be nevét az irodalomtörténet enciklopédiájába. Minden egyes óráját ezzel a mondattal kezdte, és képzeletben minden egyes alkalommal a levegőbe bokszolt, valahányszor értő fülekre talált szerzői hitvallása. Élvezte a történetépítés, karakterábrázolás, cselekményvezetés, és konfliktusékelés minden egyes pillanatát, felvillanyozták a társas elmélkedések, olyankor fantáziája egy ingerekben gazdag réten szaladt és gyűjtötte be az éppen szükséges impulzusokat. De élénk fantáziája nem csak olyankor szaladt egy ingerekben gazdag réten, hanem minden egyes ébren töltött pillanatában, megállás nélkül, nyughatatlan, még akkor is, amikor az elszalasztott lehetőségeit vette számba. Ha elveszett ambíciói után kutatott. Örökké álmodozott.

Az aktakukac

Isti ugyanis nem író, hanem egy emeletes bérházban fészkelő vállalat aktatologatója lett, aki a biztosítási csalásokkal foglalkozó osztály vezetőjének „gyakornokaként” kalandozott el Halmosi Irén aktája fölött. Nem Pistikének hívják, aki tüzeket olt, nem Pistinek, aki autókat szerel, de még csak nem is Istinek, aki regényeket ír, hanem Istvánnak, aki mindezen vágyait beteljesítetlenül hagyva 27 évesen a cég egy olyan alkalmazottja, akit a három hónapos gyakornoki idő utolsó napján vagy személyes ellentétekre, vagy a kívánt kvalitások hiányára hivatkozva fognak majd eltanácsolni. Ez idáig háromszor fordult elő vele, és noha a sorminta szerint most hiányoznak bizonyos kvalitásai, amik az akták tologatásánál feltétlenül elengedhetetlenek, sosem lehet alábecsülni felmondói ötletességét. Jól emlékszik, hogy az előző munkahelyét megelőző munkahelyén például a felszolgált kávé nem optimális hőmérséklete volt egy, a sok hiányzó kvalitás közül. Tűzoltóként családokat mentett meg, autószerelőként bonyolult szerkezetű motorokat pofozott helyre, íróként szociális nézőpontokon volt képes csavarni egy-egy mondatával, az elmúlt másfél évben azonban az is komoly feladat elé állította, ha mentora szavait kellett közvetítenie a vezetőség és az eltanácsol előtt álló alkalmazottak között. Nem volt már többé az az álmodozó kisfiú, aki a kerti locsolóval játszva űzte a szomszéd macskáit, elbukott a technika órák zsenije, aki ügyes forrasztásokkal késztetett gurulásra egy négy kerékhez rögzített falapot, és kihalt belőle az ambiciózus író, aki gondosan megszerkesztett karakterekbe csomagolta énjének egy kis darabját. Az a 27 éves férfi lett, aki sosem felvételizett a tűzoltóságra, aki még csak a jogosítványt sem tette le, és akinek írásai bérelt lakrészének egy eldugott zugában porosodnak. Irén néni aktájával a kezében, a kérvényét elutasító közleménnyel a fejében is csak arra tudott gondolni, hogy néhány év múlva vajon ez a perc is csak egy lesz-e a sok fantáziatöredék közül.

NAGY ERZSÉBET (Csallóközaranyos)

    Találkozásom a medvével...

   Megyek, megyek, oszt gyütt szembe a medve. Aszongya, jó napot! Mondom, szevasz medve! Azt mondja, ne tegezzem, ő sem tegezett le. Jól van, oké, mondom kissé megszeppenve, nehogy má' megharagudjon, oszt beleharapjon a hátsómba...azért az mégiscsak fájdalmas lenne, és hol veszek ilyenkor kenőcsöt? Minden gyógyszertár zárva, mert sztrájkolnak a patikusok, állítólag nem hajlandóak tovább mérgekkel ellátni az embereket.

   De gondolom, ez a medvét vajmi kevésbé érdekli...no, mégis, mivel tartsam  szóval, hm...hm...ezen morfondírozom, nehogy eszébe  jusson, hogy esetleg alkalmas lennék vacsorára.  Annál is inkább, mert a medve épp körülszagolgat, és Isten bizony, úgy láttam, a száját is megnyalta. Van egy irtózatos kölnivizem otthon, s most már kifejezetten bánom, mért nem öntöttem a nyakamba, attól biztosan elmenne a gusztusa, de ki tudta előre, hogy a medve szembe fog jönni.
A legjobb stratégiának ilyen embert próbáló helyzetben a figyelemelterelést találtam. Megköszörültem a torkom, mondom neki, hallod - e, bocsánat, hallja - e medve, pitypangból is lehet készíteni házilag mézet;  mégis, mi erről az ön véleménye, mint szakértőnek?
A medve két lábra ágaskodott, mancsát a vállamra tette úgy jóbarátilag, aztán szinte belelehelte a fülembe :
- Add meg a receptet !
Na tessék, most meg ő tegezett le engem, de hol mertem volna én felróni, mikor toronymagasan emelkedett felettem. Ehelyett kivágtam, mint a rezet, hogy "máris".
A medve seggre ült a határozott válaszomtól, megjegyzem, még így is sokkal nagyobb volt nálam, és a szemében őszinte érdeklődés tükröződött a pitypangméz készítését illetően.
Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor lódobogásra lettünk figyelmesek. Egy angol telivér viharzott felénk, s lihegve közölt velünk valamit. Megállapítottam, hogy ezt a nyelvjárást nem ismerem, valahogy az angol sosem volt az erősségem.
- Hé, Mister, liebe Pferd , reden Sie auch ungarisch? - kérdeztem tőle, s egy erőtlen "ja" volt a felelet szintén németül. Hamar megállapítottam, hogy a fent nevezett ló, legalább három nyelven tud, ejnye, no... hogy is mondják, nyihogni. Mire idejutottam az eszmefuttatásban,
a paripa utolsó erejét összeszedve magyarul kibökte, hogy : "vizet"! A medve elnevette
magát :
- Ó, hát, csak ez kell? Van nálam jóféle mézbor, ezt húzd meg, pajtás!
Most már nem érdekelt, hogy a medve jóval nagyobb nálam, szigorúan néztem rá, képes
itt marháskodni, hát nem látja, hogy szegény pára mindjárt összeesik? Különben is az önbizalmamon nagyot lendített, hogy amióta megjelent a ló, megnőttek a túlélési esélyeim, legalábbis hőn reméltem, elvégre lovasnemzet vagyunk, tartsunk össze én meg a ló.
Erősen igyekeztem barátságos hangnemet megütni, amikor közöltem vele, hogy végtelenül sajnálom, de tiszta veder nincs kéznél, viszont szénsavmentes ásványvízzel tudok szívesen szolgálni.
- Hát, szolgáljál. - tartotta a pofáját a ló, s igyekeztem a lehető legjobban a vizet belétuszkolni. Láthatóan megkönnyebbült, s értékelte az erőfeszítésemet. Megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy megvakargassam a füle tövét, s halkan kérdezgettem, hogy a medve ne hallja, mégis mennyit tud a magyar történelemről?
- Konkrétan mire gondolsz, barátom?
- Hát, csak arra, hogy mi bizony lovas nemzet hírében álltunk ősidőktől fogva, mindig is nagyra becsültük e nemes és okos állatokat, akikkel a csatákban szinte egy test és vér voltunk. Meg aztán, ugye, itt van Kincsem és Overdose, biztosan hallottál róluk...ám hiába próbáltam egyúttal valami híres angol ló nevét is felidézni, csak nem jött az infó. Míg a számat elhagyták a fenti szavak, magamban repesve örültem, hogy ilyen bizalmaskodva a barátjának szólított.
A medve hirtelen feleszmélt, hogy itt ő valamiből kimarad, s odaszólt, hogy ti miről sutyorogtok? A ló még gyorsan odasúgta nekem, hogy "igen, tudok róla, de tudok ám az
 '53 - as 6 : 3 - ról is"...
Ajjaj, vajon kinek drukkolhatott, aggódtam kicsit, majd, hogy a medvét megnyugtassam, hangosan odavetettem, "semmi, semmi, csak a ló szállást kérne éjszakára".
- Úgy van. - bólintott a ló, s ebből tudtam, készen áll a szövetség közöttünk. Azért, úgy éljek, egyszer még rákérdezek, hogy is áll ezzel a 6 : 3 - mal.
A medve bár nem értette a helyzetet, érezni annál jobban érezte, hogy mi ketten valahogy összefogtunk ellene...persze, csak arra az esetre, ha bántani akarna bennünket, egyébként nem akartunk neki semmi rosszat. Mivel kezdett türelmetlen és mérges pofát vágni,
gyorsan belefogtam a méz receptjének taglalásába.
- Tudja, medve, a méznél hagytuk abba, tehát, végy 200 db pimpimpálé virágot a szár...
- Mi az a pimpimpálé? - dörrent rám a medve, s most már igencsak gyanús voltam neki.
- Ööö, izé, az ugyanaz, mint a pitypang, annak egyik szinonimája. - kockáztattam meg egy újabb kevésbé ismert szót.
- Mi az a szinonima? - kérdezte a medve ismét, de most már olyan hangsúllyal, hogy azt hittem, menten széttép.
- Ja, a szinonima az, amikor...és szépen elmagyaráztam a száját tátó medvének a tényállást, további példákkal hozakodva elő, mint ugye, gyermekláncfű meg zsibavirág, és, hogy végképp hiányt ne szenvedjen a válaszom, szerényen hozzátettem, hogy az őszirózsafélék nemzetségébe tartozik, latinul Taraxacum officinale.
Hanem a kimerítő válaszba alaposan kimerültem jómagam is, s lehuppantam egy termetes  kőre. Szerencsére a medve lenyugodott, s még mindig a hallottakat emésztgette. A ló mindeközben füvet eszegetett, csak a szeme sarkából figyelt, mikor kell esetleg rúgni.
Én pedig felpillantottam az égre, uramatyám, most hogyan tovább, itt ülök egy alulművelt medve meg egy túliskolázott ló társaságában...hhaj...sóhaj...na mégeccer, jó' van.
Erre, csak úgy a semmiből, patty..., pitty..., patty..., pitty - patty - pitty, nagyszemekben elkezdett cseperegni az eső, éreztem, hogy nedves lett a szemem tőle, s egyidejűleg hallottam, ahogy ütemesen kopog az ablakpárkányon...
         Lépésenként nyitottam ki a szememet, jólesően néztem körül a félhomállyal ölelt,  langymeleg szobában. Ennél jobban csak az esett, amikor ránéztem az órára, s láttam, hogy még bőven átfordulhatok a másik oldalamra...aztán valahonnan felderengett egy medve és egy ló képe, az orromat mintha pitypangméz illata csiklandozta volna...tudj' Isten, mért, de elmosolyodtam, s békésen aludtam tovább az igazak álmát...

 

KELEMEN KINGA (Karcfalva, Románia)

Kalamajka a fák hegyén

Most csukd be a szemed és idézd orrocskád elé az ősz illatát. Azt, ami kicsikét füstös.
Amiben ott az eső illata és a távozó fecskék csivitelése. Azt, ami még tele van édesen hűvösödő
nap melegével. Ami lassan sálat csavar nyakad köré és hangos nevetésre ébreszt az
avarkupacban. Megtaláltad? Emlékszel? Tudod, honnan lett a fára az a sok színes levél? Tudod,
hogy sok kéz munkája varázsolta színessé a völgyet? Évszázadok és évszázadok óta a völgy
manói és tündérkék szorgoskodnak, hogy a fák időben ruhát cserélhessenek. Mindig csodaszép
lett a völgy.
A tündérek és a manók tehát örök idők óta együtt festegették a fák lombját sárgábbról
narancssárgábbra, narancssárgáról vörösebbre. Mindig éjjel munkálkodtak: a tündérek a hold
fényénél, a koboldok szentjánosbogaraik segítségével.
Panka tündér volt. Világosbarna haját mindig virággal ékesítette. Ruhája fehér, házikója
tiszta. Bent pedig minden a helyén sorakozott. A leveleket egyenletesen és maszatolás nélkül
pingálta ki. Természetesen mindet a vonal mentén. Amerre ő járt hol sárga, hol narancs, hol
pedig csodavörös fák és bokrok mutatták az útját. Sehol sem maradt zöld folt a lombon. A
tündérlány egy juharfán lakott. Barátja Jakab, a pók szőtt neki levelekből házikót.
Egy harmatcseppes őszi reggelen Panka szokás szerint vidáman ébredt. Reggelizni
készült. Kökény, a kékbegy volt a reggeliző vendége. Neki fagyasztott szúnyogot olvasztott épp.
Közben juharszörpét szürcsölgette. Gyönyörködött a völgy szépségén és az éjjeli munkáján.
- Csodaszépet varázsoltam! - gondolta büszkén. Ám hirtelen a tündérlány ijedt sikítása
törte meg a csendet.
- ÁÁááá!!!! Valaki össze-vissza festette át a tegnapi gesztenyefámat!!! – kiáltott Panka - a
nyárfát és a kőrist is! És a fenyőmet is! - toporzékolt.
- A fenyő örökzöld, Panka-lány - próbálta vigasztalni Kökény, a kékbegy. - Azt nem
lehet kiszínezni. De hiába, Panka ekkor már zokogott. Sírt, sírt és sírt. A tegnapi tökéletes műve
ment most tönkre.
Jakab gyorsan szőtt egy esernyőt és csak így merészkedett elő. Kíváncsi volt, hogy mi lelte a
tündérkét.
- Valaki belemaszatolt a festményébe - igyekezett felvilágosítani Jakabot Kökény. -
Lehet, hogy a vonalból is kiment.
Pankának ekkor támadt egy ötlete: - A manók gyakran kicsúsznak a vonalból! Összevissza
ugrálnak, folyton kilötyögtetik a festéket. Csupa zöld foltokat hagytak mindenütt! Lehet,
hogy valaki közülük volt! No, majd én is kiszínezem az ő fáját!
Feldúltan fogta ecseteit és sárga festékét majd biciklijére pattant. A foltos fákat és a
festékpacákat követve a manó nyomába eredt. Közben megállt a fáinál.
- Most pedig befestem a fölösleges foltokat - mondta duzzogva.
Majd továbbkerekezett gesztenyekerekű bringájával, amit csak Csavargónak becézgetett. Rövid
időn belül elérte a manók erdejét. Itt csupafolt fák sorakoztak előtte. Egy pillanatra a hideg is
kirázta.
- Nyugi, Panka, menni fog! - bíztatta magát. Mély lélegzetet vett és belépett a fák közé.
Felröppent az első akácra majd pillanatok alatt sárgára pingálta. A következőt is. És a következőt
is. Már nem aggódott, gyorsan és pontosan dolgozott: délre tiszta sárga lett az erdő. - Na majd
most pöttyözzék össze!
Kissé maszatosan ért haza. Hamisan mosolygott és elégedetten látott ebédjéhez.
Eközben a völgy másik felében huncut manókacaj lopózott be a színes bokrok alá. A
kacajhoz zöld sipka tartozott. A sapkához pedig hosszú fülű, barna szemű lényke. Lányka. Bodza
volt a kobold neve és újra csalafintaságon törte a fejét.
- A változatosság kedvéért ma ujjlenyomatokkal díszítem a leveleket! Mogyi
ujjlenyomatával! - Mogyi mogyoróspele volt. Apró kisállat, Bodza jóbarátja. A manócska
mindig gyűjtött neki bogyókat, cserébe Mogyi felmászott vele a fák csücskébe is. Így érte el az
utolsó levelet is a huncut manó. - Azt hiszem, ez igazán ősziessé teszi a völgyet. Az a gyönyörű
diófa, az a tiszta sárga tökéletes is lesz elsőre.
Reggel ismét hangos visítás ébresztette a völgyet: Panka összes eddigi fája csupa folt volt
- újra. Biciklire pattant, elkerekezett minden fához, és egyre dühösebben pingálta egyszínűre.
Néhol ki is ment a vonalból...
- A változatosság kedvéért ma mohamintás leveleket készítek. A csodavörös
hecserlibokorral kezdem! - látott munkához este Bodza.
És ez így haladt napról napra. Már egy hete egymás fáit és bokrocskáit festegették,
díszítgették. Már nem volt elég a nappal és az éjjel, hogy Panka behozza a lemaradását.
Bodzának pedig kevés lett az éjszaka, hogy kidíszítsen minden levelet. így történt, hogy egyik
reggel a tündérke és a koboldlány összetalálkozott a kőrisfán. Panka meghökkent. Bodza
elámult. Végül Mogyi csámcsogása törte meg a csendet, aki épp egy csipkebogyót lakmározott.
Ez hiányzott Pankának:
- Hát te nem szégyelled magad, hogy más munkájába maszatolsz folyton?! Nem
gondoltál arra, hogy milyen sok időmbe kerül színessé varázsolni a völgyet?! És te össze-vissza
pöttyözöd! - tört ki a lány.
Bodza szóhoz sem tudott jutni. Ő nem tudta, hogy más munkájába kontárkodik.
- Azt hittem, te festesz nekem minden éjjel új és gyönyörű leveleket, hogy
kidíszíthessem...
Ebben a pillanatban valami szokatlan történt. Egy ember kislány éneke röppent végig a
völgyön: - Ősz szele zümmög, aluszik a nyár már... - Minden virágot fölébresztett, a madarakat
dalra hívta és az aprónépet csodálattal töltötte el. Az egyik maszatos fához szaladt és a leveleit
kezdte gyűjtögetni. Ez'tán édesanyjához fordult:
- Nézd, Anyu, milyen szépet! Színes, pöttyösz, csítos! Ott egy picite lábnyom, játod? Ó,
de gyöjöjű! - feldobta őket, és míg szállingóztak, levéltáncot járt alattuk. Majd újra és újra.
Panka és Bodza tátott szájjal bámulta őket. Észre sem vették, hogy már a kislány is őket
nézi. Mintha mi sem volna természetesebb, hozzájuk szólt:
- Nagyon szépet csináltatot! Anyu mesélte, hogy ti vagytot az ősz manói! Csodaszép őszt
vajázsoltatot! Töszi!
- Szívesen - bökte ki egyszerre a két leányzó. Majd egymásra néztek. Panka elszégyellte
magát: - Ne haragudj, hogy mérges voltam rád. Mégsem olyan förtelmes az, amit csinálsz...
- Te se haragudj rám. Nem tudtam, hogy nem szereted a pöttyöket... - mondta lesütött
szemekkel Bodza.
Majd megölelték egymást.
- Szejintem fessetet ezután is együtt! – szólt a kislány, és tovább táncolt az ősz énekére.

KUNSÁGI ATTILA (Szigetszentmiklós)

A szórakozott varázsló

Hol volt, hol nem volt; mert ő az időugráló Vantimka manó. Róla szól ez a mese. Történt, hogy Vantimka egy erdőben találta magát. Szép időjárás közepette, enyhe szellő által halkan és kellemesen zörgő falevelek andalító zenéjére madarak csicsogták nyugtató dalukat. Vantimka körülnézett. Fát látott, meg fát meg fát. Elindult a jónak érzett irányba, mígnem meglátott egy kis tisztást, melyen szép rönkház állott. - Vajon ki lakja? - tűnődött magában - megtudom, ha megnézem. Azzal elindult a ház felé. - Ha nem manó lennék, akkor jobban látnám, mi van itt. Hmmm.... Ám legyen. Ugorjunk vissza. Hol volt, hol nem volt; mert ő az időugráló Vantimka, aki most már nem manó. Róla szól ez a mese. Történt, hogy Vantimka egy erdőben találta magát. Szép időjárás közepette, enyhe szellő által halkan és kellemesen zörgő falevelek andalító zenéjére madarak csicsogták nyugtató dalukat. Vantimka körülnézett. Fát látott, meg fát meg fát. Elindult a jónak érzett irányba, mígnem meglátott egy kis tisztást, melyen szép rönkház állott. - Vajon ki lakja? - tűnődött magában - megtudom, ha megnézem. Azzal elindult a ház felé. Vantimka ágaskodott, nyújtogatta nyakát. - Eh... Valami kecske félit vélek látni. Ja. Már nem kell ágaskodnom, nyújtózkodnom. Hisz már nem vagyok manó - mondta örömmel Vantimka. Közelebb és közelebb ment a házhoz. - Igen, az ott kecske. Vajon van még valaki? Érti e egy kecske, hogy mit mondok. - Egy igazi kecske nem értené. De én igen. Megijedt Vantimka amikor ezt meghallotta. - Ilyen hangosan beszéltem, vagy ilyen jó a hallása? - dünnyögte magába Vantimka, remélve, hogy ezt már nem hallja meg. - Jó a fülem, kedves manó - felelt szelíden a kecske. - Már nem is vagyok manó! - állt fel hirtelen és kissé durcásan Vantimka - én már.... Mi is vagyok? - fordult felém. - Akkor legyél Vantimka úr az időugráló. - Igen, igen. Úr vagyok. Hát persze. Ez jó. – nyugtázta magával Vantimka úr, majd visszafordult a kecskéhez. - Ki a gazdád kecske? - Nincsen gazdám Vantimka úr. A kerge Lenfosinkop varázsolt el viccből. De aztán rögtön el is felejtette, és odébb állt. - Mit felejtett el? - Azt hogy elvarázsolt. Ezáltal elfelejtett visszavarázsolni. - És mikor jön vissza? - Ki tudja? Talán sosem. - És mindig ilyen viccei vannak? - Amikor eszébe jut, akkor igen. - Miért nem használja másra a varázserejét? - Mert bolond. Kerge. - Másik varázslót nem kerestél, aki visszaváltoztat? - Hmm... Tényleg. Erre nem is gondoltam. Tudsz ilyet? - Kereshetek. - Mi a feltétele. - Tükörtojás sült szalonnával... Hammi... -kalandozott el kissé Vantimka úr, majd hirtelen visszatért. - Bocsánat, ez az ebédemhez lesz a feltét. Na, megyek. Keresek gyorsan egy varázslót - fordult egyet kitárva köpenyét Vantimka úr, és már ott sem volt.
- Nahát! Hová tűnt? - hüledezett a kecske. Vantimka úr közbe már egy másik időben volt. Kb. 1500 évvel előbb. - Na, lássuk. Hol itt egy varázsló? - Állok rendelkezésre, amennyiben egy varázsolt ló is kielégíti igényeit. - Micsoda? - fordult meglepetten a hang irányába Vantimka úr. Egy bamba barna lovat látott, aki ajánlkozott. - Varázs szolgája. Akarom mondani, alászolgája. - Ugyan. Nem kell nekem szolga. Szolgálom én magam. - Ó, tudom én azt, nagyuram. De engedje meg, hogy szolgálhassam önt, legalább egy évig. Nem kérek érte cserébe semmit. Hiszen meglesz a jutalma ennek számomra. - Hogy-hogy? - értetlenkedett kissé Vantimka úr, de nem nagyon figyelt a lóra. - Azt nem árulhatom el, mert akkor odaveszik a jutalom, és ló maradok örökre.... Jaj! Most lehet, hogy el is rontottam... - ijedt meg a ló. - Csak nem el vagy varázsolva te is? - vetette oda csak úgy mintegy mellékesen Vantimka úr. - Miért? Még ki? - reagált meglepetten a ló. - Egy kecske. Vagyis nem kecske eredetileg, hanem.... Hű. Ezt nem is kérdeztem meg tőle. Na nem baj. 1500 év múlva van egy kecskévé varázsolt.... Valaki. - És ezt te honnan tudod? - Tőle jövök. - Csak nem te is varázsló vagy...? - ijedt meg a ló. - Nem - mondta még mindig azzal elfoglalva Vantimka úr, hogy honnan szerezzen varázslót. Majd néhány másodperc múlva el tűnődött - Vagy lehet, hogy mégis? A ló elkezdett hátrálni. Vantimka úr felé fordult, és folytatta. - Mond csak kedves ló. Akkor, ha jól értem, te is el vagy varázsolva? Szegény ló nem tudta, mit válaszoljon. Így inkább nem válaszolt semmit. - Kérdezem másképp. Mi voltál, mielőtt lóvá tettek? - Gróf! - Vágta rá hirtelen a ló, maga sem tudja, miért árulta el. -Áhá - így Vantimka úr. - Ki varázsolt el? - Egy Lenfosinkop nevű varázsló. - De ismerős, de ismerős... - morforindozott magában Vantimka úr. Egy ideig csendben voltak, majd a ló szólt kissé félénken. - Te vissza tudsz varázsolni? - Ééééééén? - lepődött meg kérdésen Vantimka úr. - Hiszen állításod szerint tudod magad varázsolni az időben ide-oda... Vantimka úr ismét meglepődött. - Ezen még nem is elmélkedtem, hogy hogyan ugrálok az időben? Varázsolom magam? - Mivel ez egy mese, megteheted. - Akkor te is megteheted - csapot le Vantimka úr - legyél ismét gróf! - Pssssszz - idegeskedett a ló - nekem nem ez a szerepem. Ez a tiéd. Menjünk vissza oda, hogy: - Te vissza tudsz varázsolni? Vantimka úr kissé kellemetlenül érezte magát. Nem akart foglalkozni ezzel. De aztán belegondolt, hogy ha igaza van a lónak, akkor nem is kell tovább keresnie a varázslót. Visszamegy a Kecskéhez; visszavarázsolja és kész. - Megpróbálom - mondja Vantimka úr, és arra gondolt miközben fel akart készülni a varázsláshoz (amiről fogalma sem volt, hogyan kell), hogy "Jaj, te ló; legyél már gyorsan Gróf." Amikor úgy gondolta, már készen van, odafordult a lóhoz. Ám meglepve látta, hogy nem látja. Nem ló volt ott, hanem Gróf. - Tyű, aztamindenségit - vakarta fejét Vantimka úr, aztán mérges lett. - Aha! Szóval mégis vissza változtattad magad! Nekem meg az időmet vetted el! - Nem, nem - tiltakozott a most már Gróf, aki eddig ló volt - nem én voltam! - Na persze. Biztos az író.
- Az meglehet. De rajtad keresztül. Te akartad, így te is változtattál vissza. Vantimka úr visszagondolt, és rájött, hogy tényleg. - Na, örülök, hogy ezt is megoldottam - húzta ki magát büszkén Vantimka úr - de most már megyek. - Hova? - A Kecskéhez. Visszavarázsolom őt is. Vantimka úr eltűnt, mint aki ott sem volt. A következő pillanatban a kecske előtt találta magát. - Na, nem hoztál varázslót? - kérdezte csalódottan a kecske, amikor meglátta Vantimka urat. - Dehogynem! Itt áll előtted! - húzta ki magát büszkén ismét Vantimka úr. Majd folytatta. - Mit is mondtál...? Na de nem is mondtad. Ki, mi voltál, mielőtt elvarázsolt.... Ki is? - Lenfosinkop. És grófné voltam. - Na hoppá! És honnan jöttél? - Lokeske grófhoz tartozok. De nem tudom, hol lehet. Na, mindjárt megtudod, csak legyél már ismét grófné - gondolta Vantimka úr, és lám, a kecske visszaváltozott Lokeske grófnévá. - Óó! Jaj! Nahát! Visszaváltoztam! - nézett végig magán Lokeske grófné, majd hálásan Vantimka úr felé fordult. A következő pillanatban meg megijedt. - Hiiiii! Lenfosinkop! Hogy kerülsz ide? És hol vagy Vantimka úr? Vantimka úr nem értette. - Itt vagyok előtted, hej! - Te.... De nem.... - hüledezett a kecske.... Vagyis bocsánat. Lokeske grófné. - Te lennél Lenfosinkop...? - He? - Értetlenkedett Vantimka úr, de már kapizsgált valamit. Megnézte magát, és valóban nem maga volt. Odaszaladt a tóhoz, és tükrében megnézte magát. - Nahát! Ez nem is én vagyok. Vagyis nem Vantimka úr vagyok már... Hanem.... Tényleg... Én vagyok Lenfosinkop a varázsló. Csak elfeledkeztem erről. - Lokeske grófné úgy érezte jónak, ha most eltereli Lenfosinkop figyelmét. - Mond csak. Miért mondtad, hogy "Na hoppá!", amikor mondtam, ki vagyok? - Mi...? Mi....? Nem Mimi. Hanem te. Tudsz valamit Lokeske grófról? Vantimka úr, aki most már Lenfosinkop varázsló, elgondolkozott. - Igen, igen. Gyere! Ezzel kézen fogta Lokeske grófnét, és a következő pillanatban már ott voltak 1500 évvel előbb Lokeske grófnál. Lokeske grófné és Lokeske gróf nagyon megörültek egymásnak, egymás nyakába borultak… - Na, én megyek – szólt inkább csak magának Lenfosinkop varázsló, de Lokeskéék meghallották. - Várjál! Vigyél minket egy olyan időbe, ahol minden heppi! Ahol béke és nyugalom van. - Miért? Itt nincs? - Háááát. Nem tudom. Csak gondoltam, tudsz valami tuti helyet. - Igen, tudok. Mindegy hol vagytok, mindegy milyenek a körülmények, ha a saját belső világotokban béke van és nyugalom; akkor a körülmények is úgy rendeződnek hozzátok. Vagyis a legjobb hely számodra és számodra, meg mindenki számára, ha összekapcsolódik a saját belső lényével.
 

BÁBEL ANTÓNIA (Dabas)

Örök karácsony

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki annyira szerette egy szem lányát, hogy folyton leste minden kívánságát. Amit csak szeme, szája óhajtott, mindent megkapott. A szakácsnő azt főzte, amire ő vágyott, az udvari zenészek azt húzták, amit ő szeretett volna hallani, a király szabói éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a királylány elé tegyék a legújabb divat szerinti ruhákat, fejfedőket.

Amikor közeledett a karácsony, a király hatalmas fenyőt állíttatott a vár udvarán. Három napba tellett, mire feldíszítették. A kovácsmesterek már hónapokkal korábban nekifogtak a fa tetejére való csillag készítéséhez. Drágakövekkel díszítették, csiszolták, fényezték, hogy minél messzebbre tündököljön.

A királyság népe ajándékokkal kedveskedett a királylánynak. Ki ékszert hozott, ki messzi földről való édességet, mások cipőt, hajdíszeket.

• Hej, édesapám! Bárcsak mindig karácsony lenne! – sóhajtott a királylány, miközben egy újabb csomagot bontott ki.
• Legyen úgy, lányom!

A király másnap reggel kidoboltatta, hogy attól a naptól kezdve az egész országban minden nap karácsony legyen!

A királykisasszony nagyon boldog volt. Napról-napra elhalmozták ajándékokkal, azt sem tudta, mihez nyúljon.

A szakácsné minden nap halászlevet főzött, sütötte a mézes kalácsot, a mákos, diós bejglit. Az udvari zenészek reggeltől estig húzták az ünnepi muzsikát, s a királylány minden este vendégül látta a betlehemeseket.

Szerinte a karácsonyhoz hozzá tarozott a kandallóban lobogó tűz is, meg a vastag bunda is, ezért rendre rakták a tüzet, ki ne aludjon. Jó meleg is volt odabent, de azért még el lehetett viselni a vastag öltözéket.

Igen ám, de lassan eljött a tavasz. Odakint elolvadt a hó, kibújtak a tulipánok, csicseregtek a madarak, megeredtek a fákon a bimbók, friss zöldben pompázott minden, de az országban még mindig karácsony volt a királylány kedve szerint. A király mit sem változtatott a parancsán, pedig már ő is érezte, hogy igen csak izzad a vastag palást alatt. Ráadásul nagyon vágyott már vadászni egyet.

Az ország népe is belefáradt a folyamatos ünneplésbe, a szakácsnő rosszul lett, ha a halra nézett, s a bejglit is már csak úgy csukott szemmel sütötte. Ráadásul nem volt, aki megélezze a szerszámokat, megfenje a kaszát, felszántsa a földeket, learassa a tavaszi búzát, és Szent György napján kihajtsa a jószágot a legelőre.

A birodalomban zúgolódni kezdtek. Követet választottak maguk közül, s felküldték a várba. Amint haladt befelé, látta ám, hogy a strázsák homlokáról patakokban folyik a víz, az udvarmester is kegyetlenül izzad a bunda alatt, a zenészek pedig még mindig a „Kis karácsony, nagy karácsony”-t húzzák.  Azaz csak húzták volna, mert már alig volt bennük szusz, s sírva fakadtak, ha a kandallóban lobogó tűzre tévedt a tekintetük. A trombitából csöpögött a víz, s a dob is teljesen elázott.

A küldönc megállt a király trónusa előtt.

• Életem, halálom, kezedbe ajánlom, felséges királyom. Nem bírja már a nép az örökös karácsonyozást. Elfáradtunk a folytonos örülésbe! Üresek a magtárak, az országban nincs egy szem mák, s dió, mind belesütöttük már a bejglibe. Elfogytak a fenyőerdők, az utolsó szálig mind odalett karácsonyfának. Nincs már téli tüzelőnk, a föld ugaron! Ha eljön a tél, mind éhen veszünk!

A király erősen bánta már a lányának tett ígéretét, de mégsem vonhatta vissza a szavát egy egyszerű paraszt kedvére. Éppen akkor cigánykerekezett arra az udvari bolond.

• Állj csak meg, gyere ide! – intette magához a király. – Mit gondolsz az örökös karácsonyozásról?
• Várjon, királyuram, megnézem a nagy udvari bolondáriumban.

Azzal eltűnt. Kisvártatva visszatért. A lábára kalapokat kötött, a fejére pedig a csizmáját húzta és kegyetlenül elkezdett vacogni.

• Miért reszketsz, jó udvari bolondom? Csak nem fázol ebben a hőségben? És miért van a lábadon kalap, a fejeden meg csizma? Elment a józan eszed?
• Látja királyom, mindennek megvan a helye és az ideje. A csizma a lábra, a kalap a fejre való. A vacogás és a lobogó tűz pedig télre.

Tudta a király, hogy a bolondnak igaza van, s már maga is jócskán szenvedte a lánya szeszélyét.

• Jól van, visszavonom a parancsomat! Feloldalak titeket az örökös karácsonyozás alól. – szólt a küldötthöz, majd újra az udvari bolond felé fordult. – Látom, mégis helyén van az eszed. Akarod-e a lányomat feleségül?
• Felséges királyom, helyén van az eszem, azonban mégiscsak egy bolond vagyok, de akkor volnék csak a legnagyobb bolond, ha elvenném felséged lányát!

Erre a király az egész udvarnépével együtt, de még az udvari zenészek is akkora nevetésben törtek ki, hogy beleremegtek a falak. A királykisasszony úgy megsértődött, hogy felment a szobájába, s ki sem jött onnan, egészen a következő karácsonyig.

Itt a vége, fuss el véle!

CSESZNÁK ANDRÁS

illusztráció: Csesznák Verka

 A Kalapos Dáma és Hímző Leány

A régiségbolt a kisváros egy félreeső utcájában volt. Kevesen keresték fel, s akik mégis betévedtek ide, azok is inkább eladni akartak, nem pedig vásárolni. Az üzletben heverő holmik zöme évek óta várakozott. Álltak a sarokban és arról ábrándoztak, hogy jön végre valaki, aki felfigyel rájuk.

A kirakatban egy üvegpolcon néhány porcelánfigura porosodott. Amikor egy járókelő elment a bolt előtt, a kis szobrok kihúzták magukat, és megpróbálták az utcán sétálót elbűvölni. A Kalapos Dáma bevetette igéző pillantását, a Furulyázó Fiú szélesen mosolygott. Apóka és Anyóka részvétet igyekezett kelteni az elhaladók szívében, az Indiai Fakír pedig a hipnotizálást gyakorolta, kevés sikerrel. Legjobban még a Bohóc bizakodhatott. Neki egyik fele piros volt és nevetett, míg a másik fele kék és könnyezett. Így egyszerre kétféle érzelemmel tudott hatni a rá pillantó emberekre.

Hosszú idő óta ez a néhány szobor állt a kirakatban. Már-már minden reményt elveszítettek, mikor egy hűvös őszi napon egy középkorú szakállas férfi állt meg előttük az utcán. Hosszú kabátot, s annál is hosszabb horgolt sálat viselt. Jó ideig nézegette a kis figurákat, aprólékosan megvizsgálta minden porcikájukat, s a lábuknál heverő árcédulákat is. A szobrocskák kicsi szíve nagyot dobbant.

- Talán most! – suttogta Apóka Anyókának.

- Csak el ne válasszanak minket – súgta vissza Anyóka. – Azt nem viselném el.

A férfi benyitott a boltba, megcsendült az ajtó feletti harang. A kis szobrok remegtek az izgalomtól. Egyikük sem láthatta, mi történik odabenn, hiszen mindannyian az utca felé néztek, megmozdulni pedig nem mertek. Hallották, hogy gazdájuk, az öreg boltos a szakállas emberrel alkudozik. A szavakat nem értették jól, az utcán éppen ekkor haladt el zörögve egy öreg szekér.

Kis idő múlva kattogott odabenn a pénztárgép, megcsörrent a pénz a kasszában, s az ajtó feletti harang is újból megcsendült. A kirakatbeli szobrok dermedten nézték, ahogy a férfi kilép a bolt ajtaján. Tekert egyet a nyakában lógó sálon, összehúzta a kabátját, majd gyors léptekkel elment arra, amerről jött. Egy pillantást sem vetett már a kirakatra, és a kétségbeesetten utána bámuló figurákra.

- Biztos nem bírtak megegyezni – sóhajtott a Bohóc szomorú kék fele.

- Vagy csak nem volt elég pénze, és holnap visszajön – vágta rá a Bohóc vidám piros fele.

A többieknek is megvolt a maguk véleménye, de meghallották az öreg boltos csoszogó lépteit, így inkább csendben maradtak.

- No, drágáim, most új társat kaptok – mondta az öreg, s remegő kezével odébb tolta a Furulyázó Fiút, egészen ki a polc szélére. A helyére a Kalapos Dámát tette. A köpenye zsebéből elővett egy kék ruhás leány figurát, s feltette az üvegpolcra, pontosan középre. Az öreg boltos ezután visszatipegett a bolt túlsó végében lévő kuckójába.

A szobrok vizsgálgatni kezdték az új jövevényt. A bájos fiatal lány ujjatlan kék ruhában, mezítláb ült egy virágos rét közepén. Ölében egy hímzőkeretet tartott, jobb kezével éppen egy öltést fejezett be. A kis figurák beszélgetni kezdtek. Megmozdulni azért nem mertek, mert ki látott már izgő-mozgó porcelán szobrokat?

- Honnan jöttél, szépségem? – kérdezte az Indiai Fakír.

- Egy költő volt a gazdám, az íróasztala volt az otthonom. Amikor rám nézett, ihletet merített belőlem a verseihez. De már hetek óta nem ír semmit. Mostanra elfogyott a pénze, így végül engem is eladott. Láthattátok is őt az imént.- válaszolt szelíden a Hímző Leány, és barátságosan mosolygott a többi szoborra.

- Hát ez is csak eladni jött, mint annyian mostanában – kesergett Apóka.

- Sebaj, Apó – vigasztalta őt Anyóka. – Legalább nem lesz olyan unalmas az életünk. Egymás történeteit már úgyis kívülről fújjuk. Te majd mesélsz nekünk új dolgokat, igaz-e, leányom?

- Hát, megtanultam a költő néhány versét – felelte bizonytalanul a Hímző Leány. – De nem tudom, tetszene-e nektek.

A Kalapos Dáma, aki egyébként is vérig volt sértve, mert kikerült a polc közepéről, most dúlva-fúlva szólt közbe.

- Majd pont egy ilyen senkiházi poéta tákolmányait fogjuk hallgatni! Én évtizedekig álltam egy úri szalonban a vitrinben! A legkiválóbb művészek felolvasó estjein vettem részt! Én aztán tudom, milyen az igazi költészet!

- Hiába tudod, kedves Dáma – szólt közbe a Bohóc piros fele. – Egy verset sem jegyeztél meg, hogy nekünk elmondd.

A Kalapos Dáma szeme villámokat szórt.

– Nektek minek is szavalnék, úgysem értenétek meg – jelentette ki dölyfösen.

A többiek nem foglalkoztak a Kalapos Dáma duzzogásával. Addig kérlelték a Hímző Leányt, míg ő végre szavalni kezdett. A szobrocskák áhítattal hallgatták lágy, dallamos hangját.

Lehet tiszta a hó, de sohasem fehér,
Lehet sötét, mégsem oly fekete az éj.
Elmúlik, mi valós, semmi sem végtelen.
Nincsen örök élet, nincs örök szerelem.

Időközben rájuk esteledett, s az öreg boltos hazaindult. Bezárta az üzletet, leoltotta a villanyokat, lehúzta a redőnyöket. A kis szobrok mégsem maradtak vaksötétben, az utcai lámpák a redőny résein át éppen rájuk világítottak.

Apóka, aki egész nap a botjára támaszkodott, most felegyenesedett, és megropogtatta a derekát. A Furulyázó Fiú letette a hangszerét, és azt mondta.

- Ne haragudj, kedves Hímző Leány, hogy én még nem köszöntöttelek. De furulyával a számban nem tudok beszélni. Az ég küldött közénk, hogy bearanyozd a napjainkat.

A lány meghatódott a meleg szavaktól. Felpattant a kis virágos rétről, odaszaladt a fiúhoz, és cuppanós csókot nyomott a homlokára.

- Nana! – horkant fel a Kalapos Dáma. – A mi köreinkben ilyesmit nem szokás csinálni. De hát ránézésre is láttam, hogy nincs benned semmi előkelő. Hitvány kis útszéli cserép vagy!

- Ne vádold olyasmivel, amiről nem tehet– próbálta megvédeni a lányt az Indiai Fakír. – Ő is csak egy darab porcelán, mint te, vagy én. Egyikünk sem több a másiknál. Te sem a magad erejéből lettél úrinő, a készítőd mintázott ilyennek.

- Hát vakok vagytok? Nézzétek meg jobban! –rikácsolta a Kalapos Dáma. – Mit gondoltok, miért nem olyan hófehér a karja, az arca, vagy a lába, mint nekünk? Vajon miért fénylik olyan furcsán a ruhája? Megmondom én! Azért, mert nem porcelán, hanem közönséges mázas cserép! Ó, ez a tiszta szépség! Csakhogy a tisztaság nem a testéből árad, ez csak egy külső máz rajta!

Most mindegyikük szeme a Hímző Leányra szegeződött.

- Igaz – mondta a lány lehajtott fejjel. –Nem vagyok porcelán, de én ezt nem is állítottam. Fajansz vagyok. Nem tudtam, hogy ez bűn. Nyilván nem vagyok olyan értékes, mint ti. De ezért nem kell, hogy haragudjatok rám.

- Ugyan kedvesem – mondta Anyóka. –Nem a bőr színe számít, hanem hogy mi lakozik a lelkedben. És én úgy látom, hogy egy tündér lakik ott, bizony.

- Felőlem akár gipszből is lehetnél –jelentette ki a Furulyázó Fiú. – Tudod mit? Zenélek neked, hogy jó kedvre derülj!

Felkapta a furulyát, és egy vidám dallamot kezdett játszani. A Hímző Leány felcsippentette kezeivel két oldalt a szoknyáját, és tett néhány tánclépést. A Bohóc vidám fele ritmusosan tapsolt, s a leány egyre jobban belemelegedett a táncba. Sebesen pörgött, forgott a zene ütemére.

A Bohóc odaült a Furulyázó Fiú mellé, kisvártatva Apóka is odaballagott. Megbabonázva bámulták a táncoló leányt.

- Íme, a hipnózis ereje – sóhajtott az Indiai Fakír. – Hej, ha én is meg tudnám tanulni!

És hogy jobban tudja tanulmányozni a jelenséget, ő is odaült törökülésben Apóka mellé.

- Ez mindennek a teteje! – dühöngött a Kalapos Dáma. – Micsoda szégyentelen kis cafka! Nézd csak, Anyóka, hogy csavarja az ujja köré az ostoba férfiakat!

- Jaj, lelkem, hallgass már – felelte Anyóka. – Ugyan mi rossz van abban, hogy a fiúk ábrándoznak egy kicsit. Más örömük itt úgysem lehet.

- Én ezt egy percig sem tűröm tovább!

A Kalapos Dáma hirtelen megindult a táncoló lány felé. Félre lökte Anyókát, s mint egy elszabadult mozdony, robogott a kis csoport felé. A Hímző Leány tánc közben egészen közel került a polc széléhez, s a Dáma ezt az alkalmat akarta kihasználni. Átfurakodott a Bohóc és Apóka között, s már csak egy lépésre volt a lánytól.

- Vigyázzatok! A Dáma! –kiáltott Anyóka.

A Furulyázó Fiú észrevette a veszélyt, hirtelen felugrott, és félrerántotta a Hímző Leányt. A Kalapos Dáma egyensúlyát vesztve előre bukott. Kétségbeesetten próbált megállni, kezeivel fogódzót keresve kapálódzott a levegőben.

- Jaj, ne! –sikoltott a Hímző Leány, és eltaszította magától a fiút. A polc széléhez ugrott, és a Dáma után nyúlt. Az megragadta a lány karcsú kis karját, s a következő pillanatban mind a ketten a mélybe zuhantak.

Nagy csörömpöléssel értek földet, aztán halotti csend lett. A többiek hiába bámultak le a mélységbe, a padló sötétségbe burkolódzott. Próbálták szólongatni a Kalapos Dámát és a Hímző Leányt, de nem érkezett válasz.

- Végük van – mondta a Bohóc szomorú kék fele, és patakokban folyt a könnye.

- Van még remény, meg kell várnunk a reggelt – felelte a Bohóc vidám piros fele.

Másnap, mikor az öreg boltos kinyitotta az üzletet, döbbenten pillantotta meg a padlón az összetört szobrocskákat.

- Hát ez? Mi az ördög! – dörmögte. – Csak nem valami patkány garázdálkodott itt?

Óvatosan felemelte a Hímző Leány maradványait, és egy dobozba tette.

- Szerencse, hogy csak a feje tört le – mondta. – Jól kiégették a mesterek, még javítható. De hogy a manóba vált el a talapzattól? A tenyérnyi virágos rét ott virított eredeti helyén, az üvegpolcon. Az öreg azt is a többi darab mellé helyezte, aztán elcsoszogott seprűért meg lapátért.

- Na, érted nem nagy kár, nem értél egy lyukas garast sem – búcsúztatta a Kalapos Dámát, miközben maradványait a szemetes vödörbe szórta. – Eggyel kevesebb a kacat.

Délutánra a Hímző Leány megragasztva visszakerült a kirakatba. Barátai, akik már elsiratták, most kitörő örömmel üdvözölték.

- Ha nem lenne fényes nappal, a nyakadba ugranék – suttogta a Bohóc vidám fele.

- Csak azt ne, nagyon friss még a ragasztás – felelte a Hímző Leány, s egy könnycsepp jelent meg a szemében.

Estefelé újabb verset szavalt a költőtől, aki egykor a gazdája volt.

A mindennapok szürke világát,
ha elhagyod, két ösvény visz tovább.
Egyiken gaz és csalán ver tanyát,
a másikon szárba szökken a virág.
Egyik út vége a kínzó magány,
a másikon vár száz meg száz barát.

Ezután a napok nyugalomban, vidámságban teltek. Napközben történetekkel, versekkel szórakoztatták egymást, esténként pedig valamennyien táncra perdültek. A Kalapos Dámáról soha többé nem ejtettek szót.

Hónapok teltek el így, aztán egy szép tavaszi napon egy jómódú műgyűjtő tévedt be a régiségboltba. Sokáig kutakodott a holmik között, végül egy vázával együtt megvásárolta a Hímző Leányt is a kirakatból. Olyan hirtelen tűnt el a lány a polcról, hogy barátai elbúcsúzni sem tudtak tőle. Még hetekig reménykedtek, hátha visszakerül közéjük ez az angyali teremtés, de soha többé nem látták.

A műgyűjtő sokat nyomozott a Hímző Leány származása után. Kiderítette, melyik híres műhelyben készítették, és hogy kik voltak a korábbi tulajdonosai. Azt is megtudta, hogy a költő adta el a szobrot a kereskedésnek. Néhány év múlva a költő meghalt, és egy kis múzeumot nyitottak a tiszteletére. A múzeum egyik termében berendezték a költő dolgozószobáját. Mikor a műgyűjtő ezt megtudta, a múzeumnak ajándékozta a Hímző Leányt. Így került vissza a kedves kis szobor a költő íróasztalára. Pontosan oda, ahol annakidején a sok szép verset hallotta és megtanulta.

Ma is ott ül az íróasztal sarkán, a kis virágos réten, egy soha be nem fejezett hímzéssel az ölében.

UNTENER ERIKA (Budapest)

Karácsonyi varázslat

-          Ez egy szívdobogós este volt! – mondta sugárzó ábrázattal Panka, miközben átölelte anyukája nyakát, aki sűrű jó éjt puszit cuppantott az arcára.

-          Akkor most már aludj – súgta mosolyogva a mama, látva kislánya kipirult arcán az egyre szűkülő szemeket. Hosszú volt az este, a számtalan új játékot és ajándékot kellett kipróbálniuk, egyik ujjongásból a másikba esve.

Amikor a mama behúzta maga után az ajtót, Panka sűrűn pillogott, néha kilesett a sötétségbe borult díszes fenyőre, ahonnan mintha neszezést hallatszott volna. Gondolatban ismét végigélte a karácsonyi készülődés izgalmait: délután még a konyhában segédkezett a főzésben, terítésben, aztán együtt díszítette a család a fenyőfát. Kicsit át kellett rendezni Panka polcát is, hogy a remélt játékoknak helyet csináljon, majd – pedig szemmel tartotta a szobát -, egyik pillanatról a másikra a fenyő alatt termett az a rengeteg díszes csomag…

-          Karácsonyfa…

-          Tessék? – kérdezte Panka, mert azt hitte, rosszul hall.

-          Karácsonyfa – hallatszott ismét, most már nyomatékosabban, és határozottan a fa irányából. – Csak addig vagyok fenyő, ameddig az erdőben állok. Ha kivágnak, és feldíszítenek, akkor már karácsonyfának hívnak. Egyébként jó itt nálatok.

-          Te tudsz beszélni? – nyögte a kislány meglepetten.

-          Csak gyerekekhez szólunk, csak ők hallanak meg minket. És ahol veszekedés van ezen a napon akár a felnőttek, akár testvérek között, ott meg se mukkanunk a szomorúságtól. De nálatok békesség van, ezért most, hogy kettesben maradtunk, akár meg is hívhatlak egy kalandra.

-          Miféle kalandra?

-          Hát gyere, nézd meg közelebbről az üveggömbjeimet, szívd be az illatomat, hintázz az ágaimon, mássz fel egészen a plafonig, onnan másképp látsz majd engem is, és a szobádat is.

-          Még csak az kellene, hogy felborítsalak, és összetörjenek a díszek!

-          Ne félj, ha mondom – bíztatta a karácsonyfa -, gyere, semmi baj nem történhet…

Pankát hajtotta a kíváncsiság, óvatosan kibújt a takaró alól, és vigyázva rátette talpát a legközelebb lévő ágra. Megkapaszkodott, és furcsa mód, a fa elbírta őt.

-          Hiszen te nem is szúrsz! – lepődött meg.

-          Nem bizony – kuncogott a karácsonyfa -, ugye milyen csalóka, hogy tűlevelűnek hívnak? De rád különösen vigyázok – tette hozzá gyöngéden, és mintha átölelte volna a kislányt. – Na, indulás, járd be minden porcikámat, ígérem, vigyázok rád!

És Panka elindult. Kapaszkodott a vékony gallyacskákon, egyre tovább és feljebb. Mindegyiken talált valami érdekeset: üveggömböt, holdacskát, szaloncukrot, csokoládét, fehér gyöngyből fűzött karikát, fényes csillagokat, piros fejű gombát, hóembert. Amikor délután adogatta anyukájának ezeket a díszeket, nem gondolta volna, hogy ilyen kalandosan látják egymást viszont hamarosan. És azok az illatok! A mézes sütik fahéjillata, marcipán-, dió és narancsillattal keveredve igazi lakomát jelentett a szimatoló fitos orrocskának. Panka egyre bátrabban mászott fölfelé, néha pihenésképpen hintázott a hófehér habcsókokba kapaszkodva, szaloncukorról szaloncukorra ugrabugrált, megszólaltatva egy-egy ezüst csengettyűt, mászott egészen a karácsonyfa csúcsáig. Ott letelepedett az ágak tövébe, és körülnézett. A fenyő még így a sötétségben is pompázatos volt, legszívesebben kikiabált volna a szüleinek, hogy lássák őt a magasban. De nem nyílt szóra a szája, csak ámulattal élte át ezt a karácsony éji varázslatot.

Reggel korán ébredt. Abban a pillanatban, ahogy felpattant a szemhéja, a sarokban álló karácsonyfára nézett. Az mozdulatlan volt, és továbbra is csodálatos. Pankának eszébe jutott az éjszakai kirándulás, bár nem értette, hogyan történhetett – hacsak nem karácsony szent éjszakájának álomvilága űzött játékot vele. És akkor meglátott a lepedőjén pár apró kis fenyőtűt…  A vékony cérnaszálon függő csipkeruhás angyalkák pedig mintha vidámabban mosolyogtak volna, mint azelőtt… 

GYURÁCZ BOGLÁRKA (11; Csepreg)

A zene varázsa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különleges város. Azért volt olyan, mert az emberek olyan közömbösek voltak egymás iránt, hogy már a napnak sem volt kedve kisütni. Húzta-húzta maga elé a felhőket, így egyre sötétebb lett, az emberek hangulata pedig ehhez igazodott; egyre jobban elborult. Lógatták az orrukat, elmentek egymás mellett, nem mosolyogtak, már nem is köszöntek egymásnak. Gépiesen csinálták a dolgukat, siettek a munkahelyeikre, és senki sem figyelt a másikra. Idejük sem volt rá. Semmi szívből jövő cselekedetet nem tettek senkiért. Sokáig így ment a városban az élet, hosszú-hosszú évek teltek el így. Soha semmi nem történt. Hiába jöttek az ünnepek, nem nagyon tudták átérezni a városlakók.

Egyszer mégis megtört ez. Mintha egy új fejezet nyílt volna, más mederben folytatódott az élet. Hogy mi volt ennek az oka? Ez egy másik mese, mégis ennek a folytatása, de jobb lesz, ha újra kezdem.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös város, és benne egy tiszta, érző, angyali szív. Ennek a gazdája egy kisfiú, Barni. Szegény gyermek volt, szüleinek alig jutott valamire. Sokat segített nekik a ház körüli munkákban, hogy legalább ezzel vegyen le terhet a vállukról.

Karácsony közeledett, hideg volt. A városban nem igazán lehetett észrevenni semmiféle készülődést, csak néhány kivilágított ablak jelezte a kis Jézus érkezését. Az emberek most is tették a dolgukat, mindenki lótott-futott, ahogy ez lenni szokott.

Barni egy este sétált a városban, nézegetett, és érezte, hogy valami nem jó. Hiányzik valami. Egy érzés tört át rajta, egy olyan érzés, amikor úgy adna valamit a világnak, mert itt van. Hisz éppen ezért van itt, ebben a világban! Szeret mindenkit, és ebben a szeretetben akarja részesíteni a többieket. De mit tudna ő adni, egy kisfiú ennek a sok embernek? Gondolkodott, majd a szívére tette a kezét, behunyta a szemét, és egy szép dallam kezdett alakulni a fejében. Elővette egyetlen kincsét, a furulyáját, és megfújta. A dallam kicsit hamiskásan jött elő, de ő csak játszott. Furcsán, rekedten szólt.

Hamarosan egy ráncos homlokú, nagy pocakú öregúr jött arra mérgelődve. Kirántotta a fiú kezéből a hangszert, és ledobta. A furulya megrepedt.

Hogy mered megzavarni az este csendjét? Mit képzelsz, ki vagy te? – dörmögte.

Én csak ajándékot akartam adni az embereknek – sírdogált.

A furcsa vitára egyre többen gyűltek köréjük. Valaki felvette a hangszert, és visszaadta Barninak. Az öregúr sértődötten eldöcögött. A gyermek újra belefújt, és hiába csorbult meg a hangszer, mégis tisztábban szólt. Egyre többen álltak meg, a muzsika pedig hangosabbnak tűnt, pedig nem volt az, csak elkezdtek figyelni rá az emberek. Az öregúr is észrevette, megállt, a földbe gyökerezett a lába. A meghatottságtól nem gondolt már semmire, és úgy érezte, örökre ezt akarja hallgatni.

Mindenki gyönyörködött a dallamban, és csak mosolyogtak, mosolyogtak az emberek. Sokan össze is ölelkeztek, aztán énekelni kezdtek:

Karácsonyi mese tárja,

Mi mindenkinek édes álma.

Csilingel a furulya,

Kiskarácsony dallama.

Felbolydult a város, mindenki odasietett. Az emberek hátrahagyták a dolgaikat. Nem volt fontos semmi más, csak a szeretet. Hamar hoztak egy szép fenyőt a fő tér közepére, és EGYÜTT feldíszítették. Barni csak furulyázott, az emberek meg körbetáncolták a fát. Ez volt hosszú évek óta a legszebb este.

Ilyen legyen minden ember ünnepe. A szeretet a legszebb, ingyen van, pénzben nem mérhető. Ennél csodásabb ajándék nincs. Ettől lesz az ember a leggazdagabb.

JÁNOSI ANDRÁS (Gelse)

A félelem, a bátorság és a bogár

            Valahol a Zöld erdő közepén élt egyszer egy  csodabogár. Háta a szivárvány színeiben pompázott. Hosszú csápjai voltak, fekete lábain egy-egy bordó csík csillogott. Aprócska zöld szárnyai nem emelték a magasba, de szépen ragyogtak a napfényben. Ez a csodabogár boldogan élt a Zöld erdő közepén egy nagy lapulevél alatt.
            Egyik nap, amikor a lapulevél körül sétálgatott, arra repült egy fakószajkó. Ronda, telhetetlen madár volt. Matt szürke tollairól ismerheted fel. Amikor meglátta a bogarat, egyetlen gondolat dobolt elméjében: - Vacsora! Elragadta a csodabogarat és csak vitte-vitte, messzire, a másik erdő közepébe. Letette a fészkébe. Ott várt a két éhes fióka. Hármójuké lesz a vacsora. Kitárult három éles csőr, megnyílt három mély torok, megkordult három feneketlen gyomor. Összecsattan három buta kobak, és szédeleg három kába fej. A bogár már ugrik is, szedi mind a hat bordó csíkos lábát, menti az irháját.
            Futott- futott, amíg messzire nem ért. Körülnézett és rájött, hogy teljesen eltévedt. Tekintett erre, tekintett arra, mindenhová, de a visszautat nem találta meg. Hatalmas fák vették körül. Az ő erdejének fái eltörpültek mellettük. Úgy érezte magát, mint egy kis törpe az óriások országában. Egyszer csak megindultak a fák. Körözni kezdtek a bogár körül. Egyre szűkült a kör. Mindjárt eltapossák!
¬ Cirip, cirip! ̶ hallatszott. Hirtelen minden eltűnt.
– Cirip, cirip!
Egy tücsök állt a háta mögött.
– Ne félj! – szólította meg.
–Nem volt igazi? - mondta a csodabogár.
–Mit láttál?- kérdezte a tücsök.
–Megindultak a fák, körbe-körbe, egyenesen felém.
–Nem volt igazi, ez a sötét erdő határa. Erre felé kellemetlen rémeket láthat a bogár. Az erdőben nem él se madár, se más állat. Csak mérges pókok, és hatalmas szúnyogok. Odabent még ennél is félelmetesebb illúziókba futhatsz bele. Ne menj arra!
–Azt hiszem arra van az otthonom. Át kell mennem!
–Látom, le nem beszélhetlek. Egyedül nem mehetsz. De tudod mit? Veled tartok. Tücsök vagyok.
–Az én nevem Abraka.- mondta a csodabogár.
A kis bogár útra kelt új barátjával.
            Elhaladtak a nagy kő mellett, ami a sötét erdő határát jelezte. Mentek-mentek,
mendegéltek, egyszer csak megtorpantak egy nagy kerek száraz levél előtt. Gyanús volt tücsöknek, mert mellette pókfonal csillant meg. Abraka is megijedt, hogy megint vacsora lesz. Megkerülték a levelet, megkönnyebbülten tovább indultak, de a szomszéd levél alól kiugrott a pók. Vörös volt, a szemei fehéren pislogtak a feje búbján. Hatalmas volt, akkora, mint a legnagyobb légyölő galóca.
–Szz, srzz, sz!- sziszegte.
–Futás!
Futottak, futottak egyre beljebb. Szedte a pók is mind a nyolc hosszú, vastag, fűszálnak is beillő lábát, de a kis bogarakat be nem érte.

–Gyorsan, bújjunk át a farönk alatt! Csupa csiganyálka, ezen nem jut át .
A pók túl nagy volt, nem tudott a résen átbújni, a lábai megcsúsztak a csiganyálkán. Megmenekültek.
            Tovább mentek, mendegéltek. Egy idő után besűrűsödtek a bokrok. Csak egyetlen egy kis ösvényen lehetett tovább menni. Aggódtak,hogy így könnyen belesétálhatnak egy csapdába, s nincs esélyük kikerülni. A félelem átjárta szívüket. Útjukba került egy száraz, tövises bokor. Alatta egy lyuk. Az út ebbe vezetett. Más választás nincs, be kell menni. Sötét volt. Ahogy egyre beljebb mentek, úgy uralkodott el rajtuk egyre jobban a rémület. A gyökerek kígyónak tűntek. Egy hosszú giliszta tekergett előttük.
–Kiviszel minket?-Kérdezte Abraka.
A giliszta mintha válaszolna, felemelkedett és elkezdte csóválni a fejét. Tücsök felkiáltott: – Futás! Visszarohantak. A lyukból egy hatalmas patkány rohant utánuk. Színe fakó szürkésbarna, bundája durva, fogai mint a bokor tüskéi. Ugrott már, mindjárt elkapja őket.
–De hisz ebben erdőben nem is élnek patkányok! - jutott Tücsök eszébe.
Ebben a pillanatban eltűnt a patkány, és vele együtt a bokor.
–Nem giliszta volt, patkányfarok.- lihegte Abraka.
–Nem is patkányfarok, hanem illúzió! - mondta Tücsök.
Az erdő előttük újra tágas lett. A két barát fellélegezve indult tovább. Időközben besötétedett.

–Menedéket kell találnunk éjjelre, mert a mérges pókok éjjel aktívak. A legtöbb illúziót az éjszaka táplálja.
–Nézd azt kis tuskót, világít benne valami. - mondta Abraka.
Elindultak felé. A tuskóban egy szentjánosbogár lakott.
–Mi szél hozott benneteket ide, ahol még a madár se jár?- Köszöntötte őket a szentjánosbogár.
–A zöld erdőt keressük.
–A zöld erdő tényleg a sötét erdő túloldalán van, de nem is olyan messze van egy áthatolhatatlan terület. Kidőlt fák, tüskés bokrok, mérges hangyák tanyája van azon a részen.
–Mérges hangyák? Kérdezte tücsök.
–Igen. Azért nem hallottál róluk, mert az erdőnek csak azon a részén telepedtek meg.
–Mi azért megpróbáljuk. - mondta Abraka.
–Legalább éjszakára maradjatok nálam, mert odakint nem élnétek túl, ha csak nem vagytok galócapókok.
A két barát nyugovóra tért, hosszú napjuk lesz másnap.
            Hajnalban elköszöntek a szentjánosbogártól. Siettek, hogy addig érjenek át az erdőn, amíg a hangyák fel nem ébrednek. Ahogy futottak, egyszer csak megláttak négy óriást. A három kisebb dereka a bokrokat verdeste, a nagyobbnak, aki láthatóan a vezérük volt, a térdéig értek a bokrok. Megtorpantak. Az óriások épp köveket ütögettek egymáshoz. Egyszer csak szikra pattant, és meggyújtottak egy kövekkel kirakott farakást. Hosszas várakozás után a négy óriás odébbállt. Addigra beesteledett. A kis bogarak közelebb merészkedtek. Még sosem láttak tüzet. Rémisztő látvány volt. Felül démonok táncoltak, felettük fekete kígyó tekergett. Alul a rekkenő hőségben szörnyek falták a fát. Minden vörös volt. Egyszer csak egy vihogó szikra kipattant, és meggyújtotta a füvet.
– Meneküljünk!

A hangyák is megérezték az elharapódzó tűz melegét. Összevissza futkorásztak. Azt kiabálták.- Mentsd a királynőt! Mentsd a királynőt!
Egyszercsak feltámadt a szél. A tűz elkezdte követni a bogarakat.
–Észrevett! - kiáltotta Abraka.
Futottak, futottak. Nemsokkal előttük egy szakadék tátongott.
–Biztosan ez is csak egy illúzió! - mondta Tücsök. De a szakadék nem tűnt el. Elől mélység, hátul rémség. Nincs hová menekülni.
–Itt a vég! - mondta Tücsök.
Ekkor eleredt az eső. Megmenekültek.. Ahol eddig a sűrű sötét erdő magaslott, minden csupa korom és füst volt. A hangyák rémültek voltak ugyan, de szorgalmasan dolgoztak a boly helyreállításán.
–Nem is néznek ki olyan vérszomjasnak. - mondta Tücsök.
Közelebb merészkedtek a hangyákhoz, de azok tudomást se vettek róluk. Túlságosan el voltak foglalva az építkezéssel. A két barát visszafordult. Megláttak egy fát, ami a tűzvész során rádőlt a szakadékra.
            Nem is hitték el, annyi viszontagság után ilyen könnyen tovább mehetnek. Ahogy átértek, meglátták a bársonyosan zöldellő erdőt0 a távolban. Tücsök mosolya sosem volt szélesebb, Abraka majdnem sírva fakadt örömében.
–A zöld erdőt nem is a sötét erdő takarta el, hanem a félelem, amit iránta éreztünk. - mondta Abraka.

Útravaló

       Ha el sem indulunk az úton, mert félünk, akkor máris        vesztettünk.

       Ha az első nehézségnél kétségbeesünk, akkor a
       következőt se fogjuk legyőzni.

       Ha egy ismeretlen helyen jársz, a félelem forrása legtöbbször a képzeletedből fakad.

       A bátorság erőt ad az úthoz, de a merészség        zsákutcába vihet.

       Néha jobban félhetünk egy ártatlan, de ismeretlen   dologtól, mint egy szörnyűségestől, amit ismerünk.

                                                   Abraka

Narancsszín álom

         Nem volt,vagy tán volt is, de biztosan gondoltam rá, hogy létezett egy világ, ami nem volt más, mint egy Tigris.
         Ez a Tigris volt az idő, az ég, a föld, és minden egyéb, ami ezeknek a része volt. Az arca volt a domb, a füle a hegy, és selymes bundája rőten hullámzó tengerek, a könnye pedig az eső. Szája barlang, benne a fogak sok gyönyörű cseppkő. Farka kanyargó folyó. Üvöltése mennydörgés, dorombolása simogató szellő. Szeme a legértékesebb ékkő, mi szebb a gyémántnál.

         A földet, s annak mélyét egy békakirály uralta. Azt, ami fent volt, a hegyeket, a fákat, egy sudár kis mókus. Így állt fenn az egyensúly.

         Egy nap az irigység befészkelte magát a békakirály szívébe. Úgy nőtt, mint egy mérges gomba az esőben. Nagyobb hatalmat akart magának. Uralni vágyott a fákat, a hegyeket, s azt a tiltott barlangot, mely a mindenség tigrisének száját képezte. Egy ügyes menyétet felküldött a fákra, s az a mókust leráncigálta. Húzta, vonta, s addig el nem engedte, míg egy sziklazárkába be nem reteszelte.

         Felborult a rend, meginogtak a fák, sok erdő kidőlt azon nyomban. A narancssárga fű elfeketedett, a kék ég is csak egyre sötétedett. Míg végül az idő is lelassult, az óra már csak alig járt. A nap egy végtelenbe tűnő éjszakába torkollott, s már csak a Holdnak volt ereje, hogy tovább ragyogjon.

         Megnyílt a Holdpalota ajtaja, egy tukán lépett ki rajta, ki az eget uralta. A Tigris szeme melyből fekete ékkőként hulltak a jeges könnyek a tukánra meredt. Szemeiből ki lehetett olvasni miért könyörög oly keservesen.
         Eközben a mohó béka elindult, hogy az áhított tiltott barlangot meghódítsa. Célja elérése előtt talált rá a tukán, s e szavakkal próbálta meggyőzni őt :-Hagyd ezt abba, s minden jó lesz, ha tovább folytatod utad, neked véged! A varangy rá se hederítvén lenézően indult útjára tovább.
          A tukán látván, hogy szép szóval semmire se megy, ezért inkább a mókus segítségére sietett. Repült , repült, míg csak bírta. Ereje végét érezte már. Ekkor pillantott meg egy különös formájú bokrot, mely kényelmes pihenő helyet adott. Elhelyezkedett , a bokor fészekként körbeölelte, de az hirtelen kalitkaként összecsukódott. Erős vesszőrácsain nem fért át a madár, s a sok levél lassan eltakarta a Holdat. Úgy lett egyre sötétebb, mint mikor lenyugszik a Nap. Ekkor megjelent a menyét, ki a mókust elrabolta, a megkérdezte a tukánt, hogy mi holmija volna, melyért cserébe ő szabadságát visszaadja. Négy csodacsengő volt a tukánnál, melyek szebben szóltak minden földi harangnál. Ezért cserébe a menyét el is engedte, majd nem volt rest, kapta magát, s kincsével elindult a hegyekbe.

         A tukán is nyomban tovább röppent. Röpült, röpült, ahogy erejéből tellett. A kidőlt fák vonalát követte, melyek úgy hevertek a földön, mint favágás után a rönkök. Meglátott egy tisztást, hol a fák egy nagyobb rést körbeölelve feküdtek. Az elé táruló látvány egy száraz kóróból készített fészekhez volt hasonlatos. Leszállott a tukán, s mikor az ott lévő szakadékot megtekinté, annak mélysége rettentően megijeszté. Felnézve a Holdra még jobban megrémült, mert otthona fénye egyre jobban gyengült. Látván a helyzetet gyorsan elindult, mielőtt a Tigrisvilág fénye végleg kialudna. Nem lehetett már repülni, csupán csak kúszni, mászni. Beljebb érvén alig fért el hason csúszva, de a küzdelem megérte, mert előtte volt a cella. Őrizték a foglyot. Minden elveszett. Két termetes varangy vigyázott éberen. Látván a Tigris a veszett helyzetet, megrázta magát, s így segített. Megremegett a föld, s úgy záporoztak a hatalmas sziklák, mint a fekete jég odafenn. Mindkét őr életét vesztette. A zárka is meghasadt, s átfért rajt a mókus, s a kis csapat a kiút felé elindult.
         Eközben a békakirály meg nem ijedt a rengéstől, s a barlangba belépett. Ekkor megmozdult a cseppkőfogakkal tűzdelt a mennyezet, záródott a kiút, a békakirály megbotlott, s egy kürtőbe lehullt. Közben odaért a menyét, de királya szavát már nem hallhatta, mert a csengettyű a rosszat hallásától megfosztja. Lezárult a barlang, nagy morajlás hallatszott, mely olyan nagy volt, melyet még a süket menyét is meghallott. Beleveszett a király a feneketlen bendőbe, s mire a barlang újra kinyílt, a békát felemésztette.
         A mókus eközben a felszínre felérve narancssárga füvet, kék eget , dús erdőt tekinte. Elillant a fekete jég, az idő visszagyorsult. A táj felett simogató szellő dorombolt. A tukán hazaszállt Holdpalotájába, s átadta helyét a Nap sugarának.
         A mókus fáról fára ugrált, kémlelte a földet, mert a béka királysága is rászállt örökre. Azóta láthatunk mókust leugrani a földre. Hiheted, hogy csak gyűjtöget, de igazából lent is ügyel a rendre.

VARGA GABRIELLA RÖNÉ (14)

A malacpersely

  Egyszer volt, hol nem volt, a meséken túl, a hétköznapi életben történt ez a dolog. Hogy miről beszélek? Hát arról, ami egy önbizalom hiányos kismalaccal esett meg.

  Ez a félénk kisdisznó igazából nem is volt igazi disznó, mivel életét perselyként élte a porcelánboltban. Viszont az élete itt sem volt fenékig tejfelnek nevezhető: Állandóan bántották, csúfolták, összesúgtak mögötte, mert őt senki sem vette meg. A boltban ő maradt egyedül malacpersely. Elkeseredetten ezt gondolta:

 „- Én csak egy egyszerű rózsaszín pénzgyűjtő vagyok. Itt fogok maradni örökre, a társaim meg majd’ szétrepedhetnek a beléjük dobott apróktól. Lehet engem kidobnak, mert haszontalan vagyok. Vagy még rosszabb, összetörnek!”

  Néha megvigasztalták a szobrok, a csészék, vagy anyjuk a teáskanna. Az evőeszközök csak gúnyolódtak rajta. Mikor a kevésbé magabiztos malac egyre szomorúbb lett, csoda történt.

  Egyszer egy férfi azt mondta, hogy ő a kisporcelán pénzgyűjtőt szeretné megvenni. A persely először azt hitte rosszul hallotta. Majd mikor meggyőződött arról, hogy nem képzelődik, mérhetetlen boldogság lett úrrá rajta. Mielőtt becsomagolták volna még megköszönte a támogatást és a segítséget azoknak, akik mindig vigaszt nyújtottak. Az egyik szobor ezt mondta:

- Ne nekünk köszönd, hanem magadnak. Nálad kigyulladt a remény gyertyája. És bár idővel már csak halványan pislákolt, de nem aludt el. Ezt köszönheted magadnak. És egy dolog, amit ne felejts el: Higgy magadban!

 A kis röfi nem értette teljesen a mondanivalót, viszont mindegyik szót alaposan megjegyezte. Az utolsó dolog, amit látott a csomagolás előtt az a szobrok és a csészék mosolya, és az evőeszközök féltékeny pillantása volt.

 Később kiderült, hogy a férfi a kislányának vette a pénztartót, aki majdhogy jobban örült az ajándéknak, mint a maga a pénzgyűjtő.

A kismalac mindig vidáman mosolygott, örült annak, hogy dobtak bele pénzt. A porcelán az idő múlásával sokkal okosabbnak vallhatta magát. Ugyanis végre megfejtette a szobor mondanivalóját, ami nagyjából az volt, hogy megéri felvállalni milyenek vagyunk, akkor is, ha különbözünk. A másik fontos dologra már ő maga jött rá: Minden rossz, valami jó előkészítője. A harmadik mondást meg csak hallotta: Sose becsüljünk le másokat, de főleg ne magunkat. A kisdisznó kellő önbizalmat kapott, de nem lett hiú.

A kismalacpersely boldogan élt, amíg meg nem halt, vagyis az ő esetében össze nem tört.

MIHI (Németország)

A csalafinta róka (ismert népmese versben)

Elolvastam egy mesét,

majd alkottam belőle versikét.

Íme, az első, neked szól Emese,

e mese.

Folyóparton ücsörgött a róka -

most nem volt rajta paróka.

Azon törte az eszét,

hogy ma mit egyék.

Pocakja halra vágyott.

A rönkön két sirályt látott,

amint úsznak feléje a folyón.

Rájuk szólt parancsolón:

- Hé, sirályok! Ti meg itt mit kerestek?

- Halászunk. Kell a levesnek.

- Ha gondoljátok, elmennék veletek.

- Akkor ugorj a rönkünkre, a fene egye meg!

Azonnal ráugrott a rönkre,

de szerencsére nem tette tönkre.

Miután lecsúszott a rönkről,

a sirályok sírva röhögtek az örömtől,

s abban a zűrzavaros pillanatban,

elszálltak nagy nyugalommal.

- Király! – mondta még reptében az egyik

sirály.

A rókát sodorta a víz a tengerbe,

ez sodorta őt nehéz helyzetbe.

Egy percnyit sem odáz,

s megszületett e fohász:

Rókák Istene, legyen bennem elég erő!

Mancsom legyen az evező,

ne tenyerem

legyen

a kormányrudam,

Uram,

lompos farkam legyen ehelyett.

Szenteltessék meg a te neved!

Így is lett!

De elfelejtette a róka farka,

hogy csónakját a part felé hajtsa.

Ehelyett a tenger felé célozta,

jött rá tajtékozva.

Szedett szegény nyugtatókat -

ezt csak mondom, nyugtatólag.

Evezett, de partot sehol sem látott,

pedig már beevezte a fél világot.

A tenger közepén,

a jéghegy tetején,

meglátott egy fókát,

aki így szólt át:

- Itt aligha vergődsz ki a partra!

Ennyire nem lehetsz mafla.

Jaj, te bárgyú idegen,

idegen vizeken evezel!

Evezz vissza, mert itt veszel!

A róka röviden szünetelt,

majd így felelt:

- Tudom merre evezek, te bárgyú állat!

Ez egy tudományos vizsgálat.

Azt hallottam kevesen vagytok,

a végén még teljesen kihaltok.

A róka ismételten odaszól:

- Akkor bukjatok fel a víz alól,

egymás mellé, egészen a partig,

amíg nem viharzik.

Megszámollak benneteket, ha hagytok,

hogy tulajdonképpen hányan is vagytok.

Felbukkantak a fókák, rozmárok, bálnák,

nyugtalanul egymást taszigálták.

Ezt a róka kihasználva,

a hátukon futva-mászva

sorra számolta őket,

miközben a part felé törtet:

Egy fóka, két fóka, három fóka …

Ez már fele sem móka!

Egy rozmár, két rozmár, három rozmár…

Lassan unom már!

Egy bálna, két bálna, három bálna…

Legalább a parton valaki rám várna!

Ekkor kiért a partra, eszébe jutott a rókának,

vissza kellene szólnia a fókának:

- Igazad volt, sokan vagytok ostobák!

Hidat lehet építeni belőletek, nos, tovább

ússzatok, ahova csak akartok.

Azt hiszem fennmaradtok.

A tengeri állatok elúsztak,

dél felé húztak.

A róka levetette a bundáját,

mert féltette az irháját,

vizes volt és szegény fázott,

teljesen átázott.

A farkát is letette egy kőre.

Ennyit a meséből, egyelőre.

A roszul sikerült varázslat (tévhit-mese)

Még a békabeli időkben történt ez az eset,

amikor a sarló a kalapácsra esett,

történt, hogy egyik kétéltű ivadéka,

nemesi békák sarjadéka,

elugrott a boltba,

mert elfogyott a kotyvaléka.

Ez volt az a varázslé,

amit a Darázsné

napokon keresztül kotyvasztott,

le is bukott,

hiszen tiltott volt.

Egy napon levelet hozott Réka,

a levelibéka.

A békák vezére kinyitotta megrezzenve.

Ez állt benne:

Tisztelt Béka úr! Tisztelt Brekeke!

Én egy királykisasszony vagyok,

csakis magáért olvadok.

Béka szeretnék lenni.

Ennyi.

A béka azonnal visszaírt,

a levélbéka vitte a hírt.

Nála ez állt benne:

Jöjjön csak királylány,

én benne vagyok, benne!

Elérkezett a várva-várt nap,

a királylány náluk maradt.

Elfogyott a kotyvalék, zúgott a sás,

sajnos elmaradt a várva várt hatás.

Vajon miért nem lettem béka? –kérdezte,

majd a próbálkozásait  újjászervezte.

Nem hatott a kotyvalék.

A próbálkozásból mára elég!

Én azt mondanám nektek,

aludjunk rá egyet.

Nincs messze a sás,

csak egy ugrás.

A béka beugrott a pocsolyába,

a királylány a nyoszolyába.

Reggel, amikor felkeltek,

a varangyok zajosan brekegtek.

Megszólalt az idős varangy :

Varangyok! Én vagyok a parancsnok!

Kedves Nyálkások! Ha van ötletetek,

akkor azonnal brekegjetek!

Ne kuruttyoljatok a hátsó sorból,

mert kihoztok a sodromból!

Az egyik irigy,

nyálkás mirigy

 – a vörös hajú unka -,

torokzacskóját felfújva

közölte: kezdődjön  a munka.

A brekekepédiában olvastam,

van egy specialista, a szirti sas,

ő ebben a témában nagyon jártas.

Ah, ez badarság! – kuruttyolták a többiek kórusban.

Csókolja meg inkább a királylányt, oszt jól van!

Végül is a királylány csókolta meg a békát,

annak  nyáladékát,

majd elmondta a varázsszót,

ami  ekképpen szót:

Brekk, emberből, ebihal, majd béka legyek!

Hogy nagy legyek, kell, hogy sokat egyek!

Legyek,

rettegjetek!

Béka veletek!

Az engem nem gátol,

ha be is kapom a legyet,

nem félek a gólyától!

A királylány átváltozott,

a béka

nyáladeka

mérgezett volt.

Meghalt a békává lett királylány.

Erről tájékoztat e szomorú kiáltvány:

Glória! Glória!

Béka poraira!

(kis szünet)

De ácsi!

Mondaná a mesemondó bácsi.

Amit a királylányról nem tudtok:

előtte a mérges almába harapott.

Az alma férges,

a féreg mérges.

A mérges féreg felfalta a benne levő mérget,

a mesénk így szerencsésen ért véget.

Ha nem is hiszed és kinevetsz,

addig éltek, amíg békampec.

UJHELYI MÓNIKA (Dombóvár)

Könyvfaló

Hiszitek vagy nem, létezik a könyvtárban egy furcsa, különleges éjszakai élet. Holdbirodalom a neve. Ebben a birodalomban, csendes békességben, sok-sok könyvbarát él. Olyan sokan vannak, mint a sajton a lyuk. Nagyon ritkán lehet őket látni, sőt még soha senki nem látta őket.

A csillagfényes éjszaka félhomálya elfoglalta a könyvtár nappali fényeinek helyét. Hold Herold, aki alig várta ezt a pillanatot, azon nyomban kinyitotta a szemét. Tudta, hogy ez az éjszaka végre más lesz, mint a többi. Elérkezett az idő, hogy ő is útnak induljon a Trappista utcából, és új kalandokkal legyen gazdagabb. Trappista utca Meseországban volt, a T betűnél. Egészen a második polc tetején. Herold még soha nem hagyta el a környékét sem. Leugrott a puha szőnyegre, és körülnézett. A csodálkozástól tátva maradt a szája.

- Mennyi könyv! – ámuldozott Herold. Nem csoda hát, hogy beleütközött egy krokodilba, aki a semmiből termett hirtelen előtte.

- Hát te ki vagy?

- Kikinek hívnak. Én felelek itt Meseországban a rendért. Még soha nem láttalak errefelé, ezért adok neked egy sípot, ami mindenkinek jár. Ha baj van, csak fújd meg, és én azon nyomban ott termek.

Herold megköszönte és gondosan eltette, majd tovább indult. Amint ment mendegélt, egy válaszút előtt találta magát.

- Ha jobbra megyek, akkor a Kerekerdőbe jutok, ha balra, akkor a Színvárba. – így morfondírozott magában, amikor hangos cincogásra lett figyelmes. A Színvár felől jött a hang. Herold sem volt rest, rögtön arra vette az útját. Három egeret pillantott meg. A két kisebb, a harmadik, nagyobb társukkal kiabált, ám amint észrevették Heroldot, érdeklődve fordultak felé.

- Hát te ki vagy?

- Hold Herold a becsületes nevem. Meseország második polcáról jöttem, a Trappista utcából. Ti kik vagytok, és min vitatkoztok ennyire?

- Engem Nevesemvolt Kisegérnek hívnak, és én vagyok a Színvár bejáratának legrégibb őrzője. Ő itt mellettem Nevevanmár Kisegér, a társam.

- Én Samu vagyok. – jutott végre szóhoz a legnagyobb egér – Nemrég érkeztem erre a vidékre, és segítek őrizni a Színvárat. Ma pont én voltam őrségben, mikor Szellő Kapitány a fülem hallatára mondta Szélcsengőnek, hogy nagy veszély leselkedik Színvárra. Egy helikopterrel érkezik a Könyvfaló, és ha elfoglalja, akkor jajj nekünk, és az egész könyvtárnak!

Újra éktelen hangzavar keletkezett, majd mindannyian Heroldra szegezték a tekintetüket, ezzel jelezve, hogy tőle várják a megoldást. Herold gondolkozott egy darabig, majd hirtelen eszébe jutott valami.

- Nagypapám mesélte egyszer, hogy a felnőtt könyvtárban, a harmadik kanyar után, a hetedik polc kilencedik sorában, van egy könyv, amiben mindenre van válasz. Azt is mondta, hogy nagyon nehéz oda eljutni.

- Meg kell próbálnod Herold! Színvár veszélyben van. Csak te segíthetsz, hogy ne történjen katasztrófa! – kezdtek rögtön nyüzsögni az egerek. Herold tudta, hogy nagyon veszélyes feladat vár rá, de milyen bátor tett lenne, ha sikerülne neki! Kihúzta magát és megköszörülte a torkát a nagy bejelentés előtt.

- Rendben, most azonnal indulok is.

Még hosszú út várt rá, így nem volt mire várnia, nekivágott az ismeretlennek. Az első kanyar után, egy ajtó előtt találta magát, ami körül papírok röpködtek a levegőben. Lehetetlen volt kikerülni azokat, és már hallotta, hogy milyen veszélyes, ha egy papír éle nekiütközik valakinek. Elkeseredett, hogy most aztán mi tévő legyen, de hirtelen eszébe jutott a síp, amit Kikitől kapott. Belefújt és lássatok csodát, a krokodil azon nyomban ott termett.

- Hívtál, hát itt vagyok. Miben tudok segíteni neked?

- Látod ezeket a papírokat? Nem tudok továbbmenni és nem tudom, hogy mit tehetnék.

- Ne félj, amíg engem látsz! Fénymásoló Ferkó a tettes. Régóta el akarom kapni a grabancát, de még nem sikerült rajtakapnom papírhajigálás közben.

Amint ezt kimondta, máris tettre kész volt. Térült-fordult, és egy gombnyomással hatástalanította a garázda fénymásolót. Herold megköszönte a segítségét, és már ment is tovább. Be az ajtón, át a sötét termen, a következő kanyarig. Csak ment, mendegélt, mígnem hangos sírásra lett figyelmes. Elindult a hang irányába, ami egyre hangosabb lett.

- Adjon Isten szép napot! Miért itatod itt az egereket?

Egy kicsi pók dugta ki a fejét a hálójából.

- Még, hogy szép nap? Azt hittem, hogy sikerül egyedül hálót szőnöm, de nézd csak meg! Tiszta gubanc, és ráadásul valami fémes dolgot kerítettem be. Még megenni sem tudom! Ha ezt a szüleim meglátják, nagyon mérgesek lesznek. – azzal újra éktelen sírásba kezdett.

Herold nem esett kétségbe. Nagymamája sokat kötött, és mindig ő gombolyította fel neki a fonalat. Rögtön nekilátott, hogy kiköszörülje a csorbát.

- Jajj, de jó! – lelkendezett pók - Tedd el ezt a fonaldarabot, és ha bajban vagy, csak fújj rá, én ott leszek, hogy segítsek neked.

Herold megköszönte, és gondosan eltette. Már indult volna tovább, mikor a fémes dolog villogni kezdett, és megszólalt.

- Köszönöm, hogy kiszabadítottál! Vonalkódgyártó Vili vagyok. Én készítem a vonalkódokat a könyvekbe, hogy ki lehessen őket kölcsönözni. Éjszaka viszont repülni szeretek a legjobban. A könyvtárosok elfelejtkeztek rólam, és itt rekedtem éjszakára a pók hálójában. Most viszont újra szabad vagyok és nagyon hálás. Tedd el ezt a vonalkódot, és ha bajban vagy, csak tépd ketté és én ott termek.

Herold egyik ámulatból a másikba esett, de illedelmesen megköszönte, és eltette a vonalkódot. Fáradt volt már, de nem volt vesztegetni való ideje, azonnal indult tovább. Már csak egy kanyar volt vissza, és ott a cél. Felidézte magában, hogy a hetedik polc kilencedik sorát kell keresnie. Épp indulni akart, mikor nagy puffanást hallott. Aztán még egyet és még egyet. Könyvek potyogtak le a polcról. Egyszer az egyik, majd a másik oldalról. Nem volt mit tenni. Herold összeszedte minden erejét, és a lehető leggyorsabban jobbra, balra ugrándozva kerülte ki a könyvzáport. Már majdnem elérte a hetedik polcot, amikor az egyik könyv majdnem a fején landolt, de szerencsére sikerült átfutnia alatta. Ekkor a puffanások is abbamaradtak, és a hetedik polc előtt találta magát. Nekivágott, hogy feljusson, de nem volt mibe kapaszkodnia, és akárhányszor megpróbálta, mindig visszapottyant a földre. Elkeseredett, mert nem tudta, hogy mit csináljon. Eszébe jutott a hálódarab. Elővette, ráfújt és a pók rögtön megjelent.

- Hívtál, hát jöttem, hogy segítsek. Mi a baj?

Herold elmondta, hogy nem tud feljutni a kilencedik sorba, mert mindig visszaesik. A pók nem volt rest. Azon nyomban fent termett, és leeresztette hálóját, amin Herold könnyedén felmászhatott. Megköszönte a segítséget, és megkereste a minden választ tudó könyvet. Egy lexikon volt. Tudta, hogy meg kell keresnie a K betűt és ott lesz a megoldás. „Könyvfaló: Ijesztő elnevezése és kinézete ellenére nagyon hasznos élőlény. Történeteket eszik. Azonban vigyázat, ha nem hallja őket, akkor képes egy egész könyvtárat felfalni!”

Herold már tudta, mit kell tennie. Kettétépte a vonalkódot, és amikor Vonalkódgyártó Vili megjelent, megkérte, hogy repítse Színvárba, ahol már nagyon várták, hogy visszatérjen. Összehívta Holdbirodalom összes lakóját, és elmondta nekik, hogy mit tudott meg, és azt is, hogy hogyan szelídíthetik meg a Könyvfalót. A tanácskozást a helikopter zúgása szakította félbe. Holdbirodalom lakói féltek, hogy nem sikerül a terv, de körbeültek, és mindenki elmesélte egy könyvélményét. Csak meséltek és meséltek, a Könyvfaló pedig közéjük ült és hallgatta őket. Így ment ez minden éjszaka, és lássatok csodát, a történetekből sosem fogytak ki.

Kiki átadta Hold Heroldnak a megérdemelt kitüntetést, amiért megmentette Színvárat és az egész könyvtárat. Herold büszkén viselte minden nap, hiszen bátor tettet hajtott végre azon az éjszakán, ami tényleg más volt, mint a többi.

BÁNYAINÉ TIHANYI MÓNIKA

Kicsikirályfi kalandjai

Eső Király

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Kicsikirályfi. A kis királyfi egy hatalmas kastélyban lakott a Rózsa-mező közepén. A legszebb hely volt a birodalom szívében, csodájára jártak hét határból is. S ahogy jártak-keltek a kis kalandorok, érdekesebbnél érdekesebb meséknek lehettek fül- és szemtanúi.

Történt egy szomorkás, borongós nyári napon, hogy Kicsikirályfi gumicsizmát húzott, felvette köpönyegét, tarisznyájába pogácsát meg vizet rakott, s az édesanyja elé állt:

Édesanyám – kezdte mondandóját – én most útnak indulok, és meg sem állok addig, amíg meg nem találom Eső Királyt, mert a főkamarás mondta, hogy ilyen időben biztosan a közelben van!

Édes fiam – szólt aggódva a királyné – vigyázz magadra a hosszú úton, és arra kérlek, hogy sötétedésre érj haza, mert az este hideg és mogorva az erdőben!

Egyet se aggódj, Nyuszi most is velem tart! – mondta délcegen Kicsikirályfi, és már fordult is az ajtó felé.

Nyuszi úr, aki hű barátja a kisfiúnak, szaporán ugrált utána. Hátán csöppnyi tarisznya, benne friss répa. Tapsifüles már igencsak elfáradt az ugrálásában, és megállította a királyfit.

Kicsikirályfi, meddig megyünk, hova megyünk? – kérdezte.

A főkamarás mondta, hogy Eső Király nemsokára megérkezik, és egy csomó kérdésem lenne hozzá… Őt keressük! – válaszolta lelkesen a kisfiú.

De ha azt sem tudjuk, merre van, merre indulunk el? – aggodalmaskodott Nyuszi.

Jobbra, vagy balra! Valahol úgyis rátalálunk!

Azzal tovább bandukoltak, de egy idő után már Kicsikirályfi is kezdett aggódni! Sehol sem találták nyomát a Rózsa-erdőben. Se jobbról a patak mentén, se balról a Szikra-völgy felőli úton. Kicsikirályfi szomorúan leült egy fatuskóra, és pityeregni kezdett, amikor váratlanul Nyuszi megszólalt:

Kicsikirályfi, úgy sírsz, hogy még az orrom hegyén is érzem a könnyedet!

Az nem is én vagyok – hüppögött a kisfiú -, messze is vagy tőlem!

Akkor meg mi? – kérdezte Nyuszi, és felfelé nézett az ég felé.

Uram, teremtőm mit látott?! Hatalmas fekete felhő-lépcsőn sétált le egy őszes hajú ember, fején korona, kezében villám-pálca. Ezüstös ruhája vakítóan fénylett a komor felhők előtt. Palástjáról hullott le pár csepp eső a földre, ezt érezte meg Nyuszi, s ahogy meglátta ezt az égi teremtményt, úgy  meglepődött a kis tapsifüles, hogy szuszogni is elfelejtett. Kicsikirályfi is felnézett, és elámult attól, amit látott!

Úgy hallottam, van itt egy fiú, aki az Eső Királyt keresi! Nem tudod, merre találom? – kérdezte az égi úr.

Ééé …. én vagyok az, a Kicsikirályfi! – válaszolta meglepetten.

Nagyon örvendek fiatalúr! – nyújtotta kezét a királyfi felé.

Nyuszi azt hitte, hogy csak álmodik, s hogy megbizonyosodjon éberségéről, elkezdte húzogatni a felhők alját, és ugyancsak elámult, amikor abból elkezdett esni az eső – mégpedig egyenesen az ő fejére, hiszen pont felette voltak a felhők. Kicsikirályfi a meglepettségtől meg sem tudott szólalni, csak állt, és nézte az Eső Királyt. Aztán végül összeszedte bátorságát, és megszólalt:

Eső Király, egy csomó kérdésem van hozzád! – kezdett bele mondandójába Kicsikirályfi – Miért vannak fehér meg fekete felhők? Ha beszélgetnek egymással, mit mondanak? És a napocska elkergeti a felhőket? Minek kell az eső, ki issza meg? ….

Lassabban, gyermekem! – csitítgatta a kis fecsegőt Esőkirály.  – Ennyi kérdés egy egész napra is sok lenne! Na, gyere, ülj ide mellém, és minden kérdésedre válaszolok! De egyszerre csak egyre!

Így aztán Kicsikirályfi az Eső Király ölébe ült, aki ezüst palástjával betakarta a fiúcskát, hogy melegen tartsa, és érdekes meséket mondott mindarról, amit tudni szeretett volna ifjú barátja.

Oh, felség, azt hiszem, most már haza kellene mennem, sötétedik, és édesanyám már biztosan aggódik!

Egyet se félj, kiskomám! Gyere Nyuszi, kapaszkodj te is! – mondta őfelsége, s azzal suhintott egyet villám-pálcájával.

A sötét felhő lassan felemelkedett, alatta hulló vízcseppek itatták a földeket, s a szél szárnyán repülni kezdtek a táj felett, a Rózsa-mező felé tartva. Kicsikirályfi ámulva figyelte, amint a felhő dörög, villámok cikáznak ki belőle, és záporozik az eső. Eddig félt a vihartól, a villámtól, de most, hogy Eső Király elmondta neki, mi miért történik, már tudta, hogy szükség van a természetben erre az időre is.  Egyszercsak felragyogott egy szivárvány a Palota felett, s alatta átsuhanva Kicsikirályfi hazaért.

Édesanyja már a kapuban várta. Meghajolt az Eső Király előtt, majd kézenfogta kisfiát, aki lelkesen mesélt arról, mivel is telt a napja. Az egész udvarban híre ment, hogy a Kicsikirályfi kivel találkozott. Talán még ma is azt meséli a többieknek, hogyan repült haza az esőfelhők szárnyain.

Itt a vége, fuss el véle.

KOLESZÁR NIKOLETT

A három tündér és a kis színésznő

Egyszer régen történt, hogy a mi világunkban rekedt három tündét: Betti Tündér, Bori Tündér és Rozi Tündér. Ez a három tündér legeslegjobban a színházat szerette a Földön. Elhatározták hát, hogy a színházban fognak lakni. Megtehették ezt nagyon könnyedén, ugyanis mindegyik tündérnek volt egy varázs-hajpántja. Betti Tündérnek a varázs-hajpántjára egy kis korona volt erősítve, mivel – lévén ő volt a legcsintalanabb – a másik két tündér elfogadta Betti Tündért szószólónak. Bori Tündérnek a varázs-hajpántjára egy masni volt felvarrva, míg Rozi Tündérnek egy csillogó gömböcske volt felerősítve a varázserővel bíró fejdíszére. Ha ezek a varázs-hajpántok fent voltak a tündérek ici-pici fejecskéin, emberi szem előtt láthatatlanok voltak. Ha viszont levették varázserővel megáldott és nem utolsósorban igencsak tetszetős fejdíszeiket, akkor láthatóvá váltak az emberek előtt, de akkor is csak a nyíltszívű, egyenes jellemű földi halandók előtt. A tündérek azonban jobban szerettek egymással játszani, nehezen nyíltak meg az emberek előtt, nem utolsósorban pedig szorult beléjük egy nagy adag hiúság is, ennek okán pedig nem szívesen váltak meg tetszetős fejdíszeiktől, ezért varázs-hajpántjaik alatt élték szorgos mindennapjaikat a színházban.

A színház volt a lételemük, minden területét, szögletét ismerték és szerették, mit szerették, imádták! Rozi Tündér kedvencei a díszletkészítők voltak, imádta, ahogy a kartonpapírokból gondos kezek munkájával csodaszép paloták, báltermek, vagy éppen erdők, mezők, illetve megannyi utcai forgatag elevenedik meg. Bori Tündér viszont a jelmezekért rajongott, órákig ámulattal figyelte, ahogy a színésznők válogatták, próbálgatták a szebbnél szebb szoknyákat, kelméket, palástokat, koronákat és ékszereket. Betti Tündért legjobban a próbák feszült hangulata kötötte le, a kedvence természetesen a főpróba volt, a premier előtt ugyanis még a legrutinosabb színészeken is látni a lámpaláz kisebb-nagyobb jelét. Betti Tündér a színészekkel együtt izgult, sőt a női szerepek nagy részét maga is megtanulta kívülről, és észrevétlenül, (jah igen persze, lévén, hogy tündér volt) láthatatlanul ült a súgó mellett és mondta magában a szöveget ő is. A három tündér persze mindig izgatottan várta és végignézte az esti előadást, a premierek előtt külön körülnéztek a zsinórpadláson ők is, hogy minden a lehető legtökéletesebben legyen előkészítve. És a vörös függönyt picit széthúzva lázasan kémlelték a közönséget is.

A három tündér nagyon megkedvelte az egész társulatot, azonban volt egy kedvencük: egy kis színésznőcske, Andika. Ő egy picit már idősebb volt, mint a rivaldafényben ragyogó fiatalabb generáció, egy kicsit alacsony is volt ahhoz, hogy primadonna vagy éppen a végzet asszonya váljék belőle, egy kicsit lassúbb és sutább is volt a többinél, illetve egy kicsit nehezebben is tanulta a szöveget, mint a többiek. Így persze elkerülték a főszerepek, de még a női mellékszerepek is, leginkább „csak” statiszta volt, a tömegjelenetek egyik szürke, de annál lelkesebb tagja. Tisztában volt Andika a hibáival, el is fogadta a helyzetét, de titokban azért vágyott arra, hogy egyszer egy kis cselédlény szerepét eljátszhassa.

Megesett egyszer, hogy egy borús, hűvös és szeles napon Andika a kellékraktárban üldögélt és sírdogált. Történt ugyanis, hogy az egyik gőgös primadonna leszidta Andikát amiatt, hogy az egyik jelenetben nem a bal, hanem a jobb kezébe nyújtott át neki egy a suerep által megkövetelt esernyőt. Andika vigasztalhatatlan volt, jobban mondva, bizonyosan az lett volna, ha a három tündér szíve meg nem esik rajta, és nem próbálják meg jókedvre deríteni. Így hát levették a varázs-hajpántjaikat és láthatóvá váltak a kis színésznőcske előtt.

- Tarararaaaaaaaaaaam! Szervusz, Te, mi kis kedvencünk! Mi vagyunk a színház három makrancos tündére! – kiáltották egyszerre a tündérek.

Andika ámult-bámult meglepetésében. Nem tudta, hogy ilyen csoda létezhet, vagy csak a sok sírástól már káprázik a szeme.

- Ne sírj tovább, kis színésznőcske. – mondta Rozi Tündér.

- Ne foglalkozz azzal a felfuvalkodott, dagadt színésznővel, Te sokkal jobb vagy, mert őszinte a játékod és nem mesterkélt. – foglalta össze a közös véleményt Bori Tündér.

- Kik vagytok? Valóban léteznek ilyen lények? – kérdezte álmélkodva Andika.

- Nagyon is létezünk, nagyon is tevékenyen élünk e földi világban. Csak ritkán fedjük fel magunkat. Kizárólag azok előtt az emberek előtt válunk láthatóvá, akiknek tiszta a lelkiismeretük és önzetlenül segítenek másokon, és persze akiket megkedvelünk! – ismertette a tündérek hitvallását Betti Tündér.

Andika már kezdett felocsúdni az első ámulatból, jól estek neki Betti Tündér meleg szavai és egy apró mosoly is megjelent a szája sarkának a szegletében. A tündérek pedig csak fecsegtek és fecsegtek, egymás szavába vágva, és persze nagyokat nevettek, viccelődtek és ugratták egymást, hogy kis pártfogoltjuk jobban érezze magát. Andika a tündérek vidám játékának, évődésének a láttán már szinte meg is felejtkezett saját nyomorult helyzetéről, de mégsem egészen… és amint eszébe jutott szomorúságának legutóbbi kiváltó oka, elsírta magát:

- Én nem vagyok jó semmiben!- hüppögte.

A tündérek úgy érezték, hogy szárnyaik alá kell venniük Andikát, és itt az ideje, hogy cselekedjenek. Rozi rögtön kitalált valamit:

- A holnap esti előadás szereposztásának névtábláit kicserélem és Andié lesz a főszerep.

Borinak biztosabb ötlete támadt:

- A felfújt primadonnát bezárom az öltözőjébe, és egész előadás alatt ott fog toporzékolni!

Betti azonban úgy gondolta, hogy ő fundálta ki a legbiztosabb tervet:

- A leghathatósabb megoldás az lesz, ha elgáncsolom és eltöri a lábát, így kidől hetekre.

- Óh nem, ez azért sok lenne! – kiáltotta egyszerre Rozi és Bori.

- Köszönöm, hogy segíteni akartok, de a saját erőmből kell boldogulnom. – szipogta beletörődően Andika.

Rozi tündér volt a legjózanabb hármójuk közül és hamarjában támadt is egy okos javaslata:

- Vegyük számba Andika, hogy miben vagy jó, mik az erősségeid.

- Igen ez jó ötlet, így rájövünk, miben tudnál a legjobban érvényesülni!- mondta Bori és Betti.

- Rendben! – vágta rá Andika lelkesen.

A kis színésznőcske aztán elkezdett gondolkozni, elég hosszasan töprengett és morfondírozott, de nem jutott az eszébe semmi, ami az erőssége lehetne, ezért halkan könnycseppek gördültek le az arcán. Ekkor Betti Tündér odabújt egészen közel Andika arcához úgy, hogy kis tenyerébe csöpögtek a könnycseppek, és a kis színésznő fülébe súgta:

- Semmi baj Andika, nekünk akkor is Te vagy a legkedvesebb és legkülönlegesebb a földi halandók között.

Aztán Bori is replikázott:

- Így van kedvesem, akkor is szeretni fogunk, ha ezentúl egy szereped sem lesz.

Ekkor Rozi úgy érezte végképp el kell terelnie Andika gondolait a borús jövőképéről:

- Mit szólnál hozzá Andika, ha most olyasmit csinálnánk, amit a legeslegjobban szeretsz a világon, persze a színészkedésen kívül!

A kis színésznőcske ezen már csak egy rövid ideig gondolkodott, majd félénk hangon ugyan, de a lehetőségtől nagyra nyílt, csillogó szemekkel ezt felelte:

- Én tulajdonképpen nagyon szeretek mesélni, a testvérkéimnek sokat meséltem régen gyermekkorunkban. Mindenki azt mondta, hogy olyan bársonyosan szép a hangon, ezért is próbáltam színésznő lenni…

- Ez nagyszerű! – kiáltották a tündérek.

Egyszeriben nagyon lelkes lett a kis csapat, s izgatottságukban azt sem tudták, honnan kerítsenek egy mesekönyvet.

- Mi imádjuk a meséket! – lelkendezett Rozi és Bori.

Na de hova tűnt Betti Tündér? Nem látták sehol, benéztek minden szekrénybe, de mintha a föld nyelte volna el. Már éppen aggódni kezdtek volna, amikor megjelent Betti Tündér diadalmas mosollyal az arcán:

- Na, mit hoztam?

- Óh, egy mesekönyv, nézd Andika, nem is akármilyen: Andersen összes meséi, ez a címe. – mondta a fellelkesült Bori.

- Honnan szerezted?- kérdezte Andika.

Minden titkot előtted sem fedhetünk fel Andika, mert hova tűnne akkor a varázs! felelte sejtelmesen a pajkos Betti.

Az össznépi örömködés után pedig mind kényelmesen elhelyezkedtek Andika ölében, és kezdődhetett is a meseolvasás. Andika pedig mesélt és mesélt, egy órát, két órát, vagy még többet is, míg a tündérek el nem szenderedtek. A kis színésznőcske soha nem fáradt el a meseolvasásban, főleg, hogy ez a tevékenység vidám gyermekkorára emlékeztette, amikor a történetektől izzó kis szempároknak, a testvérkéinek mesélt a képzelet szárnyán soha el nem halványuló gyertyafény mellett.

Andika minden nap mesélt a tündéreknek, ha nem volt előadása vagy próbája. Így teltek a napok, hetek és a hónapok, boldog meseolvasásban négyesben. Egy estén, amikor sűrű havat szitált az ég, Andikának nem volt szerepe az esti előadásban, de nem is ment haza, hanem a kellékraktár egy régi karosszékében helyezkedett el és elkezdett mesélni a tündéreknek. Ma a „Rendíthetetlen ólomkatona” volt soron. Andika olyan beleéléssel mesélt, hogy észre sem vette, hogy az ajtó nyitva maradt. Már a következő mese is végett ért, amikor úgy érezte, hogy valaki figyeli, ezért óvatosan és bátortalanul felpillantott könyvéből. Előtte állt a szigorú színházigazgató, akinek folytak a könnyei, majd csöndes zokogásba fulladt. A kis színésznőt letaglózta a bizarr látvány, de egyben meg is ijedt, arra gondolt, hogy nagyon megszidják, vagy még inkább kicsapják a színházból azért, hogy engedély nélkül a kellékraktárban volt, amikor ott semmi keresnivalója sem volt. Csak a zokogást nem tudta hova tenni, úgy gondolta, hogy a mindig morcos igazgató nem is tud sírni…

- Bocsánat… - ennyit tudott csak Andika kinyögni elfúló hangon, és próbált felállni.

A színházigazgató intett neki, hogy maradjon ülve, majd amikor kicsit összeszedte magát, így folytatta:

- Én kérek bocsánatot Andika, hogy eddig nem vettem észre a magában rejtőző tehetséget. A „Rendíthetetlen Ólomkatona” is meghatott, de „A kis gyufaáruslány” meséjét még ilyen ősz fejjel sem tudtam megállni könnyek nélkül. Maga olyan beleéléssel tud mesélni selymes hangjával, mint kevesen e földön. Magét a Jóisten is mesélőnek, felolvasónak teremtette. Miért rejtegette előlünk  eddig ezt a tehetségét?! – fejezte be mondandóját ezzel az igazgató.

Andika szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán. A színházigazgató ezután ellentmondást nem tűrően folytatta érdes hangján:

- Ne is mondjon semmit. A holnap délelőtti matiné-előadáson maga fog mesélni a gyerekeknek. Higgye el, ez a maga terepe, sokkal boldogabb lesz így, mint középszerű színésznőként, alazsmizsna-szerepekkel. A maga hanghordozása meseolvasásra van teremtve!

Amikor az ajtóból visszafordult az igazgató, még egyet kérdezett:

- Csak azt nem értem, miért egymagában olvasott fel hangosan, miért nem közönség előtt? Mindig tudtam, hogy maga egy bogaras egy nőszemély! – legyintett, majd elment.

És ekkor a karosszék alól előjöttek a kuncogó tündérek.

- Látod Andika, mondtam, hogy egyszer rád ragyog a szerencse – lelkendezett Rozi.

- Ugye, hogy így vagy úgy, egy kis hétköznapi varázslattal, de rájöttünk miben vagy Te kiemelkedő tehetség. - mondta tapsikolva Bori.

- Én azért egyrészt azt is meg szeretném mindenképpen jegyezni, hogy nagyon is létezünk, Andika igenis elég díszes közönség előtt olvasott fel, csak holmi igazgatócskáknak nem tesszük magunkat láthatóvá. Ezért még nem kellene Andikát valami holdkórosnak beállítani. Másrészt mi baj lenne azzal, ha valaki tényleg magában olvasna fel hangosan? Én mindig ezt tenném, ha tudnák olvasni! – puffogott egy sort azért „jó” szokásához híven Betti Tündér.

Másnap a kis színésznőnek óriási sikere volt a gyermekmatinén. Elbűvölte kis közönségét, akik a végén felállva tapsolták, úgy mint ahogy a címszereplő szokott ovációt kapni az esti darab után. Andika még hosszú-hosszú évekig bújta a könyvek csodás betűinek világát, és tartott felolvasásokat a gyermekeknek. Azért, hogy az önbizalmát soha el ne veszítse, a három tündér láthatatlanul ugyan, de mindig ott ült a vállán, és soha meg unhatatlanul hallgatták a mesék varázslatos sorát. Így történt, hogy némi tündéri segítséggel a kis színésznőből ünnepelt felolvasó vált.

Itt a mese vége.

NÉMETH IBOLYA (Szeged)

illusztráció : Németh Ibolya

Hópehely Peti

Anglia felett, a legnagyobb felhőben létezett egy mesebeli hely, Hópehelyország. Itt, amerre csak a szem ellátott, mindent hó borított, kivéve a pompázatos jégvirágokat, amelyek nem a megszokott módon, az ablak üvegén képződtek, hanem milliószámra nyíltak mindenfelé. Jégvirág létükre nem változtatták rideggé a tájat, sőt, olyan barátságossá tették környezetüket, mint a színpompás mediterrán növények a tengerpartot.

Itt élt Hópehely Péter, megszámlálhatatlan sok testvérével és szüleivel: édesanyjával, Hófelhő Herminával, és édesapjával, Hóviharral. Egy hóból épített házikó volt a hajlékuk, és mivel kívül-belül hóból volt, jól mutattak a fehér falakon a színes polcok, rajtuk a tarka díszekkel, amik feldobták az egyhangú, hófehér lakásbelsőt. Az asztalon ott tündökölt egy jégvázában a Peti által szedett, szemet gyönyörködtető jégvirágcsokor. Peti mindig kedveskedik anyukájának valami apró figyelmességgel, de jégvirággal leginkább akkor lepi meg, amikor rossz fát tesz a tűzre.

Peti apukája leginkább a befagyott halastó jegén szokott pecázni, egy aprócska léken keresztül. Mivel Hermina takarítani készült, Hóvihar gyorsan elviharzott otthonról, hogy a szokásos horgászattal üsse el az időt a befagyott tó jegén, így várva meg a takarítás végét.

Hófelhő Hermina éppen a nappalit takarította, mert igen ellepte a bútorokat a porhó, amikor felvetődött benne a kérdés: ‒ Kisfiam, mindent előkészítettél a holnapi beiratkozáshoz? ‒ kérdezte aggodalmasan. Hópehely Peti ugyanis kinőtt a hópihekorból, iskolaérett lett, így hát elérkezett az idő, hogy beiratkozzon a Hóbucka Építészeti Iskolába.

‒ Igen, anya, nem kell aggódnod! ‒ szólt Péter. Sőt, már vettem is egy jó, jeges fürdőt, fogat mostam, és már ágyban vagyok! Jó éjszakát, anya! Peti annyira izgatott volt, hogy lefekvés előtt nem a kedvenc szánkós pizsamáját öltötte magára, hanem a saját tervezésű, hóembermintával bőségesen ellátott iskolai szerkóját. A sapkája tetején hópehelybojt csücsült. A teljes hacukára azért volt már most szükség, hogy reggel ne kelljen holmi öltözködéssel vesződnie: csak kipattan az ágyból, megmosakszik, fogat mos, elteszi a reggelijét és már indulhat is. Peti már pirkadatkor ébresztette a szüleit, hogy indulásra készen áll. Az anyukája kikísérte a lakásuk ajtajához, nyomott egy jeges puszit a homlokára, és a következőket mondta neki útravalóul: ‒ Drága kisfiam, tudom, hogy szokatlan lesz számodra nélkülözni a szülői gondviselést, de egyet se félj, ránk mindig számíthatsz, még ha nem is leszünk elérhető közelségben. Peti ‒ válaszul ‒ megölelte anyukáját. Kis batyuját szorosan átkarolta, az édesapja pedig felkapta, és viharos sebességgel, süvítve odarepítette a hóhatárhoz. Az ott található szélmegállóban várták, hogy megérkezzen az öt óra harminc perckor induló, Szelíd Szelek Szárnyán nevezetű reggeli széljárás. Éppen szélcsend volt, pont nem jött arra más járat, ami szintén ennél a megállónál veszi fel az utasokat. Türelmetlenül topogtak a megállóban, míg végre-valahára megérkezett. Rajta ücsörgött vagy egymillió diákcsemete. Hóvihar féltőn magához ölelte Petit.

‒ Vigyázz magadra! – mondta aggódva Hóvihar. ‒ Tudod, az iskola tavasszal bezár. Amikor a tavasz hírnöke, Füsti Feri, a fecske, Lágy Szellővel, a kísérőjével üzenetet hoz a tavasz eljöveteléről, akkor vége a tanévnek és újra találkozunk. Azzal átadta kisfiát a Szelíd Szelek Szárnya reggeli széljáratnak. Peti bekötötte a biztonsági hóláncot, és már utazott is a többi táncoló hópehelytanonccal, akik szintén friss iskolakezdők voltak, csak éppen másik, távolabbi iskolába iratkoztak. Korcsolyával a lábán, a szánkójával és a csomagjával a kezében hol röpült, hol kavargott, hol pedig keringett a szélben, mivel elég zötyögős volt a szélútpálya, de végül többedmagával biztonságban földet ért. A széljárás megfordult, de még felszállás előtt megforgatta a domboldalon magányosan álldogáló szélmalom kerekeit. Magánya azonban nem volt teljes, mert egy kismadár, aki pont a szélmalom lapátján igyekezett a repülés fáradalmait kipihenni, a forgástól hirtelen úgy érezte, mintha vidámparkba csöppent volna és jegye lenne az óriáskerékre. Ez idő alatt Peti a kedvenc dalát, a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelte, miközben korcsolyázva és ródliját vontatva megérkezett a Hóbucka Építészeti Iskola monumentális méretű épülete elé.

Az intézményt minden iskolakezdéskor hóból újra kellett építeni, mert a kora tavasszal kezdődő, ősz végéig tartó szünidő alatt a földdel vált egyenlővé a nagy meleg miatt. Az ismertsége miatt nem változtatták meg az iskola nevét, de a túljelentkezés miatt ebben az évben nagyobb iskolát építettek, mint korábban. Peti így már egy hatalmas, több méter magas és több méter széles iskolával, azaz egy igluval találta magát szemben. Minden felújítás alatt, ami ‒ az iskola aktuális méretétől függetlenül ‒ pontosan egy hetet vett igénybe, a diákok a szabadban tanultak. Peti türelmetlenül téblábolt az iskola zárt kapuja előtt. Ő volt az egyedüli diák, aki két órával korábban érkezett az évnyitóra.

‒ Azt hittem, ha hamarabb érkezem, beengednek és körbenézhetek, és a többi hópehellyel, akik szintén korábban érkeznek, megismerkedhetem – gondolta magában. ‒ De hol vannak? Arra nem számítottam, hogy én leszek az egyedüli, aki arra vár, hogy kinyisson a suli… Gondolatmenete végén már nyílt is a hatalmas jégkapu. Az új iskola kapujával egyébként igencsak meggyűlt a bajuk, mert minden egyes használatba vétel úgy megviselte, hogy napi szinten fel kellett újítani, mivel minden nyitáskor és csukáskor lefaragott magából egy csöppet. Ebből kifolyólag nem záródott jól, így kedvező feltételeket biztosított a garázdálkodásra az arra settenkedő, a mozdítható berendezéseket előszeretettel eltulajdonító, enyveskezű csirkefogóknak. Hó Ács bácsi, az iskola túlbuzgó ezermestere, aki egyébként az iskola főépítésze is volt, alig várta, hogy újra barkácsolhasson. Ez a kisebb építészeti baki azonban, amit munkája során most először követett el, egy picit elszomorította. Sokat forgatta ugyanis A tökéletes építészet titkai című kézikönyvet, így sikerült majdnem tökélyre fejlesztenie a tudását, amit a gyakorlatban is bizonyított, hiszen már a kétezredik iskolát építette fel.  Titkon azonban mégis örült ennek a malőrnek, mert az iskolák megépítése után soha nem akadt több munkája a szezonban, így szerfelett unatkozott mindennap. Ott is termett azon nyomban a bejáratnál, és rögvest pótolta a hiányzó hódarabkákat, amiket határozott, lendületes, jól kivitelezett kalapácsütésekkel rögzített. Eközben Peti úgy pattogott, mint valami fehér labda, amikor végre kitárult előtte az iskola kapuja. Boldogság öntötte el a lelkét, hogy mégiscsak vannak az iskolában, de korai volt a vidámsága, mert egy termetes, tekintélyt parancsoló, vaskalapos hótömb állt az ajtóban, és olyan szigorúan nézett, hogy szikrát ‒ vagyis inkább havat ‒ hányt a szeme.

– Jó napot kívánok, uram, Hópehely Péter vagyok, az új diák ‒ mutatkozott be, de annyira félt, hogy mondatának minden egyes szavába beleremegett a hangja. ‒ Szervusz, Péter! Én pedig az új igazgató vagyok, Lavina! ‒ szólt a hótömb mély, dörmögő hangján. ‒ Meg kell jegyeznem, ilyen lelkes nebulóval nem mindennap találkozik az ember, ez igazán dicséretes, sajnos a többiek nem ilyen lelkesek! Én is korán érkeztem az iskolába, mert olyan izgatott voltam már tegnap este az új munkahelyem miatt, hogy nem igazán tudtam aludni. Tetszett Petinek, hogy az igazgató is hozzá hasonlóan izgulós típus ‒ bár első ránézésre ezt az idegességet nem lehetett észrevenni a zord külsejű, magabiztos megjelenésű vezetőn. Behívta Petit, hogy addig is nézzen körül az iskolában, ne ácsorogjon feleslegesen az udvaron. Közben az igazgató elmesélte, hogy egy hatalmas hótömeggel érkezett a múlt héten a hegytetőről.

‒ Ahogy leértünk a hegy lábához, elszakadtam a többiektől. Mindig az volt a feladatom, hogy a többiekkel együtt lavinaként zúduljunk le a hegy legmagasabb pontjáról. Magamnak tudhattam a főszerepet, vagyis én töltöttem be a főnöki posztot. Most először jártam úgy, hogy nem tudtam tartani a tempót, így a végén elszakadtam a többiektől. Sürgősen új munka után kellett hát néznem, így lettem igazgató. No de ennyi információ elegendő lesz rólam. Ez idő alatt Peti is elregélt magáról mindent, ami csak belefért rövid idejükbe.

‒ Téged, mivel messziről jöttél ‒ mondta Lavina úr ‒, az egyik kollégiumunkban, a fridzsiderünkben fogunk elszállásolni, ami nincs messze az iskolától. Jól felszerelt, mellesleg meseszép helyen kapott építési engedélyt annak idején. Iskola után birtokba is veheted, azaz beköltözhetsz.

Itt van a pontos cím: Havasi Gyopár utca 9.

Iskola után ‒ mint minden kollégista ‒ kapsz hűtőmágnesből készült névtáblát, amit a fridzsider ajtajára kell kihelyezned. Hogy elszaladt az idő! ‒ pillantott a fali hógömbórára ‒, elkísérlek a teremhez! A tanulók közben már meg is érkeztek, siess, mert mindjárt kezdődik az óra!

A terem bejáratánál az igazgató elköszönt, Peti pedig megállt a csukott teremajtó előtt. Bentről a hópelyhek harsány nevetése szűrődött ki, amit a zömök ajtó sem tompított. Izgatottan várta, hogy kiderüljön, kik lesznek az osztálytársai a hóemberépítő mesterszakon ‒ Peti ugyanis ezt választotta. A következő tanévben azonban új szakmát kell választania. Ebben az iskolában mindenkinek két szakmával a kezében kell elhagynia az épületet a képzés végén, hogy megálljanak a lábukon kint, a hideg télben. A következő lehetőségeket kell latba vetnie: hógömbóra-készítő mester, sílécbarkácsoló mester, szánkófarigcsáló mester, jégszobrászmester és napszakértő mester. A napszakértő szakkal szimpatizált, de még nem tudott róla fikarcnyit sem, csak olyan jól hangzott a neve! Peti ‒ némi töprengés után és az idegességtől kissé olvadtan ‒ benyitott a terembe. Negyven kíváncsi, fürkésző szempár szegeződött rá. Olyan csend lett, hogy egy tanár sem álmodhatott volna szebbet.

‒ Sziasztok! ‒ üdvözölte őket bizonytalanul, félmosollyal a száján.

‒ Szia, hello! ‒ harsogták egyszerre. ‒ Gyere, foglalj helyet itt mellettem, mindjárt jön a tanárnő! ‒ kínálta szabad ülőhellyel egy barátságos hangú hópehely a kissé megszeppent Petit. ‒ Béla vagyok!

‒ Én Peti! De beszélgetni már nem maradt idejük, mert egyszer csak, honnan, honnan nem, egy szelíd fuvallat simított végig a gyerekek kobakján. Ez a fuvallat egy légies, könnyed piruett kíséretében hirtelen megállt a tanári asztal mellett, és kedvesen üdvözölte őket.

‒ Szervusztok, kedves növendékek! Téli Szél vagyok, a szaktanárnőtök, egyúttal az osztályfőnökötök is ebben a tanévben. De nem szaporítom tovább a szót, menjünk ki az udvarra, megmutatom a hóemberépítés minden fortélyát, szakmai titkát! Az építési folyamatot memorizáljátok! Mindenkinek emlékezetből kell kiviteleznie az alkotásom tökéletes mását! Ha készen vagytok, mindenki megmutatja a művét rövid bemutatkozás kíséretében!

Téli Szél teljesen elégedett volt mind a húsz nebulóval, kivéve egyet: Petit. Petinek ugyanis sajátos elképzelése volt a hóemberépítésről. Nem golyókat formált a hóból, hanem háromszög alakúra gyúrta a havat, mert egy icipicit sértette, hogy a tanárnő golyó alakúra formálta a hóembert. Úgy gondolta, a tanárnő az ő egyedi egyenruhájáról csente az ötletet, vagyis a hóember formáját, ezért tüntetőleg háromszögformára gyúrta a hóemberét. Téli Szél tanárnő értetlenül állt a jelenség előtt, ilyen hóembert ő még bizony nem látott.

‒ Peti, nem ez volt a feladat. Mégis, milyen apropóból tértél el a feladattól? ‒ vonta kérdőre Téli Szél. A kis hópehelygyerek megosztotta a tanárnővel, hogy mi nyomta a lelkét, és miért döntött úgy, hogy ellenszegül, és csak azért is mást alkot. Téli Szél ezen csak mosolygott, majd felvilágosította Petit, hogy a hóember formája nem egyedi a ruháján, de amit most alkotott, az különleges. Peti elszégyellte magát és bocsánatot kért. A tanárnő már nem neheztelt Petire, és szeretetből simogató fuvallatot lehelt a feje búbjára.

‒ Nyugodtan alkoss új dolgokat, legyél egyedi, kreatív, de csak azután, ha az általam kért feladatot teljesítetted! – biztatta a tanárnő. Már későre járt, nyugovóra tért a Nap, de lefekvés előtt dobott még egy jókora farönköt a kandallója tüzére, azután magára húzta kályhameleg dunyháját, és elaludt. A Hold és a csillagok átvették a Naptól a stafétabotot, és napfelkeltéig tündököltek az égbolton. Ugyanezen a kései órán Peti is, akárcsak a Nap, bevackolta magát a kollégiumi fridzsider puha ágyába, és nyakig bebújt a hópaplanja alá. Elégedett volt ideiglenes lakhelyével, bár egy kicsit rákapcsolt a hűtésre, mert meleg volt. Teljes ellátás, kényelmes fekhely, mínusz huszonöt Celsius-fok biztosította számára a kényelmet. A mélyhűtő tárolóként funkcionált, ahová a szánkóját szállásolta el, továbbá jégkása-alapanyag és fagyasztott gyümölcs is volt benne. A hűtőajtót téli stílusú, vidám hűtőmágnesek ékesítették.

Elalvás előtt azon járt az esze, amit Béla, az osztálytársa mesélt. Szóba került, hogy a napszakra szívesen járna Peti. Béla azonban felvilágosította, hogy csöppet sem kockázatmentes egy szak! Csak a legbátrabb nebulókat veszik fel. Olyan meleg van bent, hogy szigorúan csak öt percet lehet bent tartózkodni. Aki csak egy másodperccel is tovább marad, rendellenesen megolvad. Ezért nem igazán haladnak a tanulással, viszont mindent megtudnak a Napról, és kiképzett életmentőkké is válnak, ha netán valaki túl közel merészkedne a forró égitesthez, és a kelleténél jobban megolvadna. Egy Lali nevű, neveletlen hópehellyel történt meg, hogy öt perc helyett hat percet töltött bent. Lali most már csak Latyak, mindenkivel undok, és büntetésből síléckészítő szakra helyezték át. Peti, hallva ezt a történetet, félretette az álmát a következő tanévre. Talán addigra elég érett és felelősségteljes lesz ehhez a kihíváshoz!

Közelgett a vizsga napja. Vajon sikerül elkápráztatnia a vizsgabizottságot? Éjt nappallá téve tanult és gyakorolt, közben pedig szentelt némi időt a téli sportoknak is. Vagy szánkózott a korcsolyával, vagy korcsolyázott a szánkóval, és ha tehette volna, még síelt is volna közben, de erre még ő sem volt képes. A barátja, Béla egyszerűen csak szánkózott, akárcsak a többiek.

A tél egyik leghidegebb napjára esett a vizsga, ennél szebb időt nem is kívánhattak volna! Petit a jó idő se dobta fel, úgy érezte, a sok gyakorlás ellenére nincs formában, ezért a hóembere se ölt így formát! Remegő kézzel formálta a hatalmas hókupacot, amit fölhalmozott számára Téli Szél tanárnő, mivel mindenki igényelhetett egy kis segítséget. Peti mindenkit ámulatba ejtett a végeredménnyel: az előző tanévben épült iskola kicsinyített mását tárta a vizsgabizottság és a többi jelenlévő elé, annak a fényképnek a segítségével, amit Lavina igazgató úrtól kért kölcsön, gyakorlás céljából. 

‒ Peti, te egy őstehetség vagy! ‒ állították egybehangzóan a bizottság tagjai, vagyis a tanárnő és az igazgató.

Peti építészeti remekműve az iskola egyik fő látványossága lett ebben a tanévben, ezért nem rombolták le, hanem elkerítették, mintegy rövid életű emlékművet állítva ezzel a régi iskoláknak. Azért rövid életű emlékmű, mert a szünidő alatt úgyis beleolvad a környezetébe, ahogy majd a jelenlegi iskola is. Február végén járt az idő, amikor megérkezett Füsti Feri, a fecske, Lágy Szellővel a nyomában, aki langyos fuvallatával, friss virágillatával körbelengte az iskolát. Mindketten ki-be suhantak az iskola nyitott ablakain keresztül, hogy hírül vigyék a tanulástól igencsak kimerült hópehelydiákoknak a számukra kedvezőtlen hónap közeledtét. Ezen a napon sok kis mosolygós hópehely indult útnak hazafelé, köztük Hópehely Peti is. Kollégiumi fridzsider szobájában meghatottan nézett körbe, ahogy összepakolta a cókmókját. Icipicit összefacsarodott a szíve, és még egy jégcsepp is kicsordult a szeméből. Szomorúsága azonban nem tartott sokáig, mert kimondhatatlanul boldog volt, hogy újra láthatja a szüleit, és velük töltheti a szünidőt. Az új tanévben úgyis újra beköltözik a remek kollégiumi fridzsiderbe, mert kitanul egy másik mesterséget.

A Szelíd Szelek Szárnya járaton hazafelé tartva, ábrándozva meredt a jövőbe… Kristálytisztán látta magát, amint Téli Szél tanárnő segítségével a leghíresebb és legszorgalmasabb hóemberépítő mesterré válik, sőt, még a napszakot is elvégzi dicsérettel és olvadás nélkül… Az iskolának pedig természetesen ő lesz az új igazgatója…

HORVÁTH DÁNIEL

Kiscápua és barátja

 Mint ahogy az embereknél is vannak királyok, úgy a cápák birodalmában is vannak. Erről

 szeretnék most mesélni nektek.

Királyhal és felesége, Nagycápua királyi trónjukon üldögéltek és beszélgettek.

• Érzem, itt az idő! – szólt Nagycápua – Mindjárt megszületik elsőszülött gyermekünk. Mi legyen a neve? – kérdezte.
• Legyen Kiscápua! Mit szólsz hozzá, feleségem? – mondta Királyhal.
• Jó lesz, kedves férjem, de most mennem kell…

Tíz perc múlva már meg is született a trónörökös. A szülők nagyon boldogak voltak.

• Hamarosan megmutatom neked a környéket – szólt a kicsihez Nagycápua.
• Olyan kíváncsi vagyok, induljunk máris, mama! – kiáltott Kiscápua.
• Lassan a testtel, kisfiam, még meg kell tanulnod, hogy várni is tudni kell egy király fiának – felelte anyukája.
• Jó, jó várok, de azért már igazán indulhatnánk, mami!
• Rendben, menjünk.
• Hurrá, ez az! – ujjongott Kiscápua és anyukája után indult. Majd körülnézve így szólt: - Csodálatos itt, mama!
• Igen… Szép itt, de azt nézd!

Kisméretű halak úsztak rajokban. Odébb színes, érdekes korallok pompáztak. Távolabb egy sötét, mély lyuk tátongott. Anyukája rámutatott, és így figyelmeztette:

• Oda véletlenül se menj! Ott lakik a gonosz Rablóhal, óvakodj tőle!
• Még a lyuk felé sem nézek – ígérte Kiscápua -, engedj egy kicsit egyedül úszkálni, most már mindent tudok!
• De csak tíz percre, rendben van? – engedte el anyukája.

Boldogan indult el Kiscápua. Úszkált, úszkált, s egyszer csak meglátott egy másik fiatal cápát.

• Hát te meg ki vagy, honnan jössz, hány éves vagy, kik a szüleid? – záporozta el kérdéseivel.
• Nagy az én bánatom – felelte a másik.
• Mondd! – sürgette Kiscápua.
• Ez egy szomorú történet. Apukám elment egy nagyon erős cápával harcolni a család területéért, s én egyedül maradtam anyukámmal – kezdte az ismeretlen cápa. – És akkor jött Rablóhal! Belém akart harapni, de anyukám elém úszott, és testével védelmezett. A sok harapás miatt sajnos elpusztult. Közben apukám, bár legyőzte a másikat, nem élte túl a harcot. Így árva maradtam, érted?!
• Értem – felelte együttérzően Kiscápua. – De most gyere velem, megmutatlak a szüleimnek, hátha befogadnak.
• Biztos vagy benne? Egyébként Szürkecápa a nevem.

Otthon Kiscápua kérlelte királyi szüleit, hogy az árva cápát fogadják be, hiszen úgy sincs kivel játszania.

• Nem bánom, befogadjuk – egyezett bele Királyhal. Nagy volt az öröm!

Pár nappal később Kiscápua és Szürkecápa együtt úszkálgattak. És akkor hirtelen előbukkant Rablóhal. Miközben Kiscápua segítségért kiáltozott, Szürkecápa harcolni kezdett vele. Amikor az már majdnem legyőzte, és Kiscápua is már alig tudott kiáltani, ott termett Nagycápua és elkergette Rablóhalat. Így menekültek meg.

  Telt-múlt az idő, a kiscápák sokat játszottak a víz alatt. De aztán eljött az a nap is, amikor iskolába kellett menniük. Az volt a legszomorúbb, hogy üresen kellett hagyni megfigyelőhelyeiket, és nem úszkálgathattak, vadászhattak annyit, mint előtte. De megörültek, amikor megtudták, hogy anyukájuk lesz a tanító néni.  Számtan órán ügyesen számlálgatták a kagylókat. Megtanulták a betűvetést is. Torna órán a gyakorlatokat lelkesen végezték, körbe-körbe úszkáltak és uszonyaikat emelgették. Környezet órán arról tanultak, hogy miért úsznak a kishalak rajokban. Nagyon tetszett minden a kiscápáknak. Szorgalmasan tanultak, elkészítették a házi feladatokat is.

Így teltek el egymás után az órák, napok, hetek, hónapok. Kiscápua és Szürkecápa nagyon megokosodott. Egy napsütéses reggelen aztán eljött az utolsó tanítási nap. Amikor beúsztak az osztályba, a táblán ezt látták felírva: VAKÁCIÓ!!! Mosolygó arccal fogadta őket Nagycápua:

• Kedves gyerekek, holnap megkapjátok a bizonyítványotokat, és aztán kezdődik a nyári szünet!
• Hurrá, hurrá! – örültek a gyerekek.

A bizonyítványosztásra Királyhal is eljött. Nagyon büszke volt fiára és barátjára, mert mindketten színötösök lettek.

- Így is kell tanulnia egy király fiának, mert tudjátok, az uralkodáshoz sok tudományra van szükség! – mondta nekik.

A cápagyerekek a nyári szünetben is sok izgalmas kalandot éltek át. Remélem, egyszer majd azt is elmesélhetem nektek.

Karasszon Dorottya

Huncut Hópi

Egyszer volt, hol nem volt…Ha felnézel az Égre, s látod a sok-sok felhőt, tudni fogod, hogy mindaz amit most elmesélek Neked, valóban megtörtént.

Fújt, fújt a Szél, a szigorú  Északi Szél. Az emberek az utcán dideregtek, kabátjukat szorosan magukra vonták, és mindannyian  egy jó meleg szobára, finom forró teára, vagy kakaóra vágytak,   mézeskalács bódító illatával fűszerezve.

Csak egy  icinke-picinke kis Jégmagocska nézett fel vágyódva az égre, ahol a magasban, Cir,  a Pehelyfelhő pompázott  ezüstös fényű, jégkristályokból szőtt selymes ruhájában.

Óh, ha én is ott lehetnék mellette  és nekem is lenne ilyen gyönyörű ruhám  – sóhajtotta a kis Jégmagocska, – s egy könnycsepp gördült végig az arcán.

A Zord Északi Szél mintha meghallotta volna a kis Jégmagocska suttogását, ráerősített. Végigsöpört az utcán, lefújta az emberek fejéről a sapkát, megrázta a már-már alvó fák ágait, s egy röpke mozdulattal felkapta az icinke- picinke Jégmagocskát, s olyan magasra röpítette,. ahová emberi szem már nem igen  lát el.

Jégmagocska ázott, fázott, didergett, s védtelenül pörgött, forgott a levegőben, de nem félt, mert úgy érezte, egyre közelebb kerül Cirhez, a Pehelyfelhőhöz. Pedig addig még nagyon hosszú utat kell megtennie, ahol sok veszély leselkedik rá. Mindig csak a Napot nézte, akinek fényében Cir boldogan ragyogott.

Hirtelen azonban sötét lett. A  Nap eltűnt, aranyló gömbje, mintha csak egy álom lett volna. A kis Jégmagocska  nem látott semmit,   megállt  az Idő.   Meg sem tudott mozdulni. Kum, a gomolyfelhő fogságába került. Torony alakú, hatalmas felhőtömbök vették körül, reszketett, ahogy a  tépett ruhájú boszorkányok röpködtek körülötte.  Fekete szoknyájuk csak úgy lobogott, ahogy  a sűrű feketeségben a kis didergőt ijesztgették. Fehér felsőjük, mintha azt üzente volna:” ha nem lennél ilyen kis gyámoltalan, még közénk is tartozhatnál.”

Az icinke picinke Jégmagocska azonban  érezte, hogy gúnyolódnak rajta, s ez nagyon fájdalmas volt.

• Még.hogy Cirhez akarsz menni? Soha nem ér oda egy ilyen magadfajta!
• Azt hiszed, vár ott valaki rád? Minden csupa fehér,  és nagyon unalmas!
• Maradj velünk, tőlünk mindenki retteg, és ez olyan mulatságos!

Kiáltották a boszorkányok, s egyre jobban körbefogták a riadt kis utazót.

Elég legyen már!  Termett ott hirtelen az Északi Szél, egy hatalmasat fújt, és a gonosz boszorkányok szerteszaladtak.

Ám ahogy odarepült, olyan hirtelen el is tűnt, s a kis csavargó ismét magára maradt.

-Lehet, hogy kár volt elhagyni a Földet, és valóban nem jutok el Cirhez, és soha nem lesz olyan szép ruhám – sóhajtotta.

Szomorúsága azonban hamar elszállt. Egy könnyű fuvallat felkapta, s pörgött, forgott a levegőben. Ismét látta a Nap aranyló gömbjét, s ha messziről is , de nem elérhetetlennek tűnő távolból Cir hivogató ezüstös csillogását vélte felfedezni.

Akár milyen messzeségben is tündököl, mindenféleképpen eljutok oda! Döntötte el határozottan, s engedte, hogy a finom szellő – aki talán a Keleti-, vagy a Nyugati Szél volt – bevallom nem is tudom – repítette egyre feljebb és feljebb. Már el is felejtette a gonosz boszorkányokat, amikor a Nap fénye elhomályosodott, s  mintha csak egy homályos üvegen keresztül látta volna Cirt, a Pehelyfelhőt. No már megint mi fog történni?- bosszankodott, de a boszorkányoktól történt szabadulása magabiztossá tette. Nem félek senkitől, és semmitől - kiáltotta !

Hirtelen megannyi apró, ezüstös és fehér ruhácskában táncoló, kacagó vidám csapat vette körül.

-Gyere velünk táncolni, énekelni, - kiáltották egymás szavába vágva, s kedvesen belekapaszkodtak a csodálkozó kis vándorba.

Kik vagytok? kérdezte a kis Jégmagocska, mert a kíváncsiság nagyon furdalta az oldalát, hogy kik ezek a kedves idegenek.

Hópihék és esőcseppek vagyunk! válaszolták csilingelőn nevetgélve! Hát nem ismersz meg minket? Mindannyian, így te is, Nimbó felhő országában lakunk. Vagy te máshonnan jöttél?

A kis Jégmagocska megcsóválta a fejét és azt mondta:

-Én nagyon messziről jöttem, nem tartozhatok közétek,nekem nincs ilyen szép csipkeruhám, mint nektek.

No mert azt el is felejtettem mondani, hogy a kis Jégmagocska körül táncoló hópelyhek gyönyörű fehér csipkeruhát viseltek.

Hatalmas kacagás volt a válasz: Nézz már tükörbe! kiáltotta az egyik hópehely, s  egy könnyed mozdulattal a mellette táncoló esőcseppet a kis Jégmagocska elé pördítette.

A kis vándornak szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Észre sem vette, hogy a hosszú út alatt, amíg a szelek szárnyán idáig érkezett,  ködből és párából az Északi Szél gondoskodásával csodálatos ruhát horgolt rá az Idő. Szebb volt ez a ruha, mint amilyenről valaha is álmodott. Pörgött, forgott, táncolt, kacagott, illegette magát a kis esőcsepp tükrében. Hópehely lettem én is ! kiáltott fel boldogan. Nem hiába harcoltam a gonosz boszorkányokkal, dacoltam a zord idővel. Örökre itt maradok veletek, nem megyek én már sehová!  

Az esőcseppek és a hópelyhek egymásra néztek csodálkozva, nem igen értették , milyen fura szerzettel ismerkedtek össze. Hiszen azt a legkisebb hópehely is tudja, hogy amikor közelít a Tél,  leszállnak a Földre, hogy fehér paplannal borítsák be az alvó növényeket, hogy ne fázzanak.

Jaj ! Ne huncutkodj már!  szólalt meg az egyik nagyobb hópehely.

A többiek hatalmas kacagásba kezdtek, s egyikük felkiáltott: Tudom már, hogy te ki vagy! Te vagy a Huncut Hópi! Ilyen  mulatságosat, amit mondtál, még soha nem hallottunk!

Innen is, onnan is kiáltották: Huncut Hópi!, Huncut Hópi!!, Huncut Hópi!

Huncut Hópi nagyon boldog volt. Csak táncolt, csak táncolt, és nem vette észre, hogy a többiek,hirtelen egymásba kapaszkodnak, s nem hallotta, ahogy kiabálnak: Huncut Hópi gyere gyorsan, jön Kumul a zivatarfelhő! Hiába integettek a kis hópelyhek, hiába hívogatták figyelmeztetően a kis esőcseppek a fenyegető veszélyre Huncut Hópit, ő nem figyelt rájuk.

A Zivatarfelhő nagyon mérges volt, mint   általában egy zivatartfelhő.  Soha semmi nem tetszett neki, s most különösen bosszantotta, hogy Huncut Hópi nem fél, nem bújik össze a többiekkel, hanem vígan ropja a táncot, dalocskákat énekelve. Előkapta hát ő is a hangszerét, s hatalmas dörgéssel és villámlással közelített a Jégmagocskából boldog hópehellyé változott Huncut Hópi felé. Sötét ruhája csak úgy lobogott a szélben, s Huncut Hópit a vihar elsodorta, nem látta  a többieket. Érezte, hogy erőtlenül lefelé zuhan. Bánta már, hogy nem figyelt rájuk. Hiába volt gyönyörű ruhája, csak önmagával volt elfoglalva, s ezért elveszítette a barátait. Ahogy zuhant egyre lejjebb és lejjebb, egyszerre csak kivilágosodott az ég. A Zivatarfelhő is lecsendesedett, s Huncut Hópi meglátta maga előtt a lassan-lassan a Föld felé szállingózó új barátait.

Várjatok meg! Várjatok ! –kiabálta boldogan, s amennyire csak tudott,igyekezett a többiek  után. Egy idősebb, nagyobb hópehely megfordult, s egy hosszú, fehér kristályokból horgolt sálat dobott Huncut Hópi felé segítségül, majd magához húzta a huncut, riadt kis csavargót.

Gyere velünk,- mondta jóságos mosollyal-, vár minket a Föld minden élőlénye, hogy puha takarónkkal megóvjuk a jövő évi termést. No meg közeleg a Karácsony, a télapó szánja is csak a havon  tud gyorsan eljutni minden gyermekhez az ajándékokkal.

Huncut Hópi lenézett a Földre, ahol már minden fehér volt, a fák, a bokrok, a mezők, a városban a háztetők és az utcák. Akkor már tudta, hogy ide tartozik, de azt is tudta hogy ő a Huncut Hópi, aki ezt a csodálatos kirándulást, - talán egy kicsit több ésszel – jövőre is meg fogja ismételni.

HORVÁTH BARNABÁS ( 12; Palini Általános Iskola)

Nagyfati, unoka – két nemzedék találkozása,

avagy a szlengek keveredése

          Meleg nyári napokon szeretek Babócsán nyaralni a nagypapáméknál.  Babócsa egy kicsi, kalandokkal és vidámsággal teli falucska a Dráva partján. A faluba érve hatalmas betűk köszöntenek: „ISTEN HOZOTT BABÓCSÁN!”.  Ezen feliratot látva, mindig meghatódom és elfog a jól ismert izgalom.                                                                                                       

          A hajnali pecázások kihagyhatatlan részei a sok-sok kalandnak. Oly szép, amikor a tó tükrén megjelenik a felkelő nap narancssárgás színével. A papámmal a horgászaton kívül sokat szerelünk együtt, tudniillik, ő egy ezermester. Mindent megjavít, legyen szó pecabotról, rossz székről vagy elromlott rádióról. Utoljára egy elszakadt szíjat próbált megjavítani, amiben én is segédkeztem.

- No, fiam, most lyukat ütünk erre az övre, mert így nem tudom elég szorosra húzni. Menj be a sufniba, ott van az ár a sparhelt mellett lévő kredencen! Hozd ide, légy szíves!

- Oksi papa, szívesen segítek, de nem nagyon vágom, hogy most miről beszéltél - szóltam, miközben próbáltam felfogni szavai értelmét, összerakni, hogy hogyan szeretne bárminek az árával is lyukat készíteni.

- Fiam, ezzel nem vágni kell, ez szúró szerszám - válaszolta ő csodálkozva.

- Ácsi papa!  Tisztázzuk!  Az ár, amit kérsz, nem pénzt jelent?

- Nem fiam, ez egy szerszám, amivel lyukat tudunk ide ütni.

- Ez király, de még mindig halvány lila gőzöm sincs, hogy mit kellene csinálnom!

- Hát hozd ide az árt a sufniból!

- Eddig komálom, de mi az a sparhelp?

- Nem sparhelp, hanem sparhelt. Tudod, ezen szokta a mama a lekvárt főzni.

Eddig én azt gondoltam, hogy tűzhelyen szokás főzni, aminek a hallottak szerint ilyen fura neve is van. Miközben próbáltam elraktározni az új szót, így szóltam.

- Akkor azt mondd, hogy a kályha mellett lévő izén van, mert így egy kukkot sem értek belőle.

- Nem izé, hanem kredenc! – dohogott a papa.

- Milyen frends? – kérdeztem és azon gondolkodtam, hogy milyen nyelv szavait használja az

öreg.

-A kredenc a mama régi fiókos konyhaszekrénye! – magyarázta ő.

- Oké zsoké, akkor összefoglalom: azt kéred, hogy hozzak ide egy szúró szerszámot a kisházból, ami a tűzhely mellett a fiókos szekrényen helyezkedik el.

-A zsokét leszámítva valahogy így gondoltam.

- Már zúzok is érte! – szóltam és már sprinteltem is, de félúton még hallottam aggódó szavait.

- Nehogy összetörd magad!

- Nem fogom, csak sietek! – kiáltottam vissza mosolyogva.

- Ja, vágom...

Ezek után bementem a sufniba, a papa utasításai szerint találtam egy árnak látszó tárgyat, amivel úgy gondoltam, hogy lehet lyukat készíteni, és már vittem is neki. Láss csodát, telibe trafáltam, sikerült a megfelelő szerszámot kiválasztanom.

- Látod, fiam, ügyes vagy! Ez az ár!

- Ez mák, így nem kell még egy kört baktatnom.

- Most mondtam, hogy ez ár, nem mák!

- Papa, a mák nálunk szerencsét jelent!

- Akkor remélem, hogy ma a halfogásban is mákunk lesz!

- Az tényleg szupi lenne!

Erre a papám csak elmosolyodott, összepakolta a felszerelést, és szólt a mamának:

-Anyuskám, minden szupi, lezúzunk a Barnival a tóra pecázni. Szoríts, hogy mákunk legyen!

A mamám arckifejezését látva szerintem még ma is azon gondolkodik, hogy milyen mákot zúztak a fiúk a tóparton.

Hazaérve megtisztította a papa a fogott halakat, elképesztő, milyen ügyesen pucolta le róluk a csúszós pikkelyt. Én is megpróbálkoztam eggyel, de folyton kisiklott a kezeim közül, mire bosszúsan így szóltam:

- Ez a halpucolás nem túl cool (kúl).

- Milyen kút?- nézett rám értetlenkedve.

- Nem kút, hanem cool (kúl), ami azt jelenti, hogy nem könnyű dolog.

- Hát bizony ennek a fortélyait is el kell sajátítania egy jó horgásznak.

- Igyekszem, talán legközelebb jobban megy majd.

- Biztosan. Most viszont menjünk, mert a mama már tűkön ül.

- Mit csinál?

- Tűkön ül, azaz nagyon vár már bennünket a vacsora asztalhoz.

- Akkor húzzunk bele, mert már én is éhen halok.

Vacsi után lezuhanyoztam, és gondoltam, játszom még egyet a tabletemen, amit nem találtam. A mama szokta elpakolni a szét hagyott dolgokat, ezért hozzá fordultam segítségért:

- Mama nem láttad a tabletemet? Kockulnék egy kicsit.

Erre ő olyan ijedt képet vágott, hogy szinte belesápadt:

- Mi a baj mama, csak nem kidobtad? – kérdeztem én.

- Nem szoktam gyógyszert kidobni, de nem szólt anya, hogy bármit is szedned kell. Milyen a doboza? Mire való?

Erre én nevetve válaszoltam:

- Mama nem tabletta, hanem tablet. Ez egy elektromos gép, amin játszani lehet. Kb. akkora, mint egy kisebb könyv.

Ő megkönnyebbülten válaszolt:

- Á, akkor az van abban a szürke tokban! Odatettem az újságokhoz a dohányzó asztal polcára.

- Ok, köszi, akkor még gyorsan szörfözök egyet a neten, aztán húzok aludni.

A nagyszüleim erre már csak a fejüket csóválták, majd így szólt a papa:

- Gondolom, nem vízi sportolni mész.

- Igen, talált - süllyedt! Körbe nézek az interneten, milyen érdekes dolgok történtek ma. Érdekel téged is?

Válasz helyett mellém ült és figyelt, majd kis vártatva így szólt:

- Ez jobb mint a Somogyi Hírlap! Király!

- A fönti számítógépen is tudsz ilyet csinálni! – közöltem vele.

- Komolyan?– csillant fel a szeme. - Holnap megtaníthatnád!

- Oké, szívesen megteszem, végre van valami, amit én taníthatok neked.          

       A papa mosolygott, és lefekvés előtt még mesélt nekem a régi horgászélményeiről, melyek közt voltak furcsa szavak, de már nem akadtam fenn rajtuk, csak hallgattam élvezettel az elbeszéléseket. Érdekes élmény volt megismerni a számomra szokatlan szavait, és megtanítani az általam használt kifejezésekre. Vágod?

Szilágyi Nikolett Kitti (17 ; Vásárosbéc)                                   

Berkenye Karácsonya 

   - 101 és fél év!- sóhajtotta keserűen a magányos Berkenye,  miközben a gyuszipusztai láp felé vette az irányt.  Régen nem látogatta meg cimboráit, Sápatagot és Lápatagot, és az az igazság, hogy már szívesen felhajtott volna egy kupica zsurlósnapszot is. Az utóbbi években ritkán mozdult ki otthonából, a csodaszép, terebélyes, ősöreg tölgyfából.

    Talán már 20 éve is annak, hogy utoljára útnak indult. Mióta a 100 éves születésnapja is elmúlt, már naponta tervezte, hogy kirándul egyet, de rosszkedve mintha csomót kötött volna a lábaira.

      Szóval ment, mendegélt reményvesztetten, és morgott is mindenre ami az útjába került. Hol egy lassan poroszkáló csigát, hol egy fürge mókust ijesztett halálra azzal, hogy rájuk rikácsolt:

- Minek állsz az utamba? Nem látod, hogy sietek?

Amikor már a dombon ereszkedett lefelé, és zsémbeskedett  a csúszós zsombékok miatt, egyszer csak hatalmas sivítással elébe csapódott valami gömbölyű. A  hangja olyan torz volt, hogy nem ismerte fel, de mikor kigömbölyödött és elkezdte leporolni magát, Berkenye ráripakodott:

  - A ménnykű vágjon beléd, te bolondos Bugrahopp! Hát nem tanított meg téged az anyád viselkedni? Mit képzelsz magadról, mi vagy te, toronyóra? Hová pattogsz itt és miért riogatsz másokat?

  - Bocsáss meg Berkenye! Tudod, milyen kelekótya vagyok! Rohanok Rozindához, és nincs egy percem sem. Nyakunkon a karácsony és Rozinda, a hajnaltündér az idei főszervező. Meg kell neki mutatnom az ugrós számomat, amit majd előadok az ünnepségen.

  - Karácsony? Ühüm, engem 20 éve, hogy utoljára hívtak az énekkarba, de persze nem mentem el! Minek nekem a karácsony? Úgy sincs kivel ünnepelnem!

  - Berkenye, ne légy már ilyen földhözragadt! Hiszen azért van ez az egész, hogy mindnyájan együtt ünnepeljünk!

  - Akárhogy is, a karácsony butaság! Mikor még fiatal voltam, eljöttek hozzám a béci gyerekek, és feldíszítették az otthonomat. Olyan gyönyörű volt, még énekeltünk is! Na, de hagyjuk, ez már a múlté. Évtizedek óta felém sem néz senki!

  - Te tudod, Berkenye, de nekem tényleg rohannom kell! - azzal Bugrahopp lendületet vett egy kiálló fatörzsről, és ugrott egy hatalmasat. Berkenye egykedvűen nézte, ahogy a levegőben a kicsi pont egyre nagyobb lesz, és egyszer csak ordítva földet ér Bugrahoppként.

  - Fiatalság bolondság!- morogta, és intett egyet a lápban felbukkanó, torzonborz Sápatagnak. Most még a szokottnál is fehérebb és ziláltabb volt, de nem hazudtolta meg magát, mikor Berkenye odaért hozzá:

- Kard ki kard!- üvöltötte vérszomjasan.

- Ne vacakolj, Sápatag! Én vagyok az, Berkenye cimborád
-Azt mindenki mondhatja, ráadásul már 20 éve nem láttam Berkenyét! Húzd hát elő a kardod, ha igazi legény vagy!
Berkenye emlékezett rá, hogy legutóbb is csak egy hosszabb tusa után tudtak békésen beszélgetni. Hiába, Sápatag és Lápatag olyan nagy elszigeteltségben élnek, hogy az már az agyukra ment. Ha nagy ritkán erre téved valaki, azt rögtön ellenségnek nézik.
Berkenye sóhajtott egy nagyot, előkapta túrabotját és vívóállásba helyezkedett.
-Berkenye vitéz vagyok, és ezt be is bizonyítom! – azzal támadásba lendült. Egészen megizzadtak, mire Sápatag visszavonulót fújt:
-Rendben, barátom, látom nem rozsdásodtál még be! De hát hol voltál ennyi ideig? Alig fogyott a zsurlósnapszból, amit annyira szeretsz!
-No, ha van még belőle, ide vele komám, hadd igyunk a nagy találkozásra! Hol van Lápatag, az a mélabús lovag?
-Most is Lápilla édes-bús romantikus történeteit hallgatja, ott, a nagy bükkfa mögött a réten. Gyere, lepjük meg, hátha jól megijed attól a százéves ábrázatodtól!
-101 és fél! És különben is, ez nálunk, tölgyfamanóknál még nem számít soknak! Láttad volna a nagyapámat 150 évesen, hogyan virgonckodott!
-Sápatag, vigyáááázzz! Ott a hátad mögött egy rosszarcú idegen! Állj hátrébb, mindjárt elintézem!

• Dehogy intézel! Sápatag már felismert, Berkenye vagyok, Lápatag koma!
  -Ne komázz itt engem, te rémisztő manóforma!
  -De igenis, hogy komáz és igenis, hogy Berkenye az!- veregette hátba szelíden Lápatagot Sápatag.
  -Na jó, akkor bizonyítsa be!
  -Be is bizonyítom, ha végre előveszitek azt a nyavalyás  zsurlósnapszot! – kezdte elveszteni amúgy is csekély türelmét Berkenye.-Igyunk a Karácsonyra!- emelte magasba poharát Sápatag és Lápatag.
  -Jaj, ne! Már a lápból is ez folyik? Utálom a karácsonyt!
  -Dehogy utálod! Idén mindnyájan együtt leszünk, Rozinda már mindenkit beszervezett a műsorba.
  -Engem ugyan nem!- szűrte meg a szót sértődötten Berkenye.
  -Persze, hogy nem, Te csudamanó! Hiszen Te leszel a díszvendég!
  -ÉÉÉÉÉn????? Midég? Hogyan?
  -Csak úgy, hogy már a 100. születésnapodon elterveztük, hogy kicsalogatunk az odúdból, de tudod, akkor volt az a nagy árvíz, mindenki a gátakat épített
  -Persze, persze, én is egy ággal feljebb költöztem! Nem is tudtam, hogy másutt is akkora a baj!
  -Az a szerencse, hogy végre kidugtad az orrod! Szerintem, miközben te ide kirándultál, a szép díszes tölgyfalevél- meghívód is megérkezett. Mi préseltük, még az ősszel, piros, mint a ropogós cseresznye!- dicsekedett Lápatag büszkén.
  -Ó!
  -Bizony, bizony Berkenye, van ám összetartás a béci erdőben!
  -Akkor, azt hiszem, én el is indulok …
  Megállj, komám! Még ezt a snapszot előbb megisszuk, ki tudja, mikor jársz erre legközelebb!- töltött újra a poharakba Sápatag.
  -Persze, rendben, és  megígérem, hogy ezután gyakrabban jövök.
  A zsurlósnapsztól ugyan kicsit imbolyogva, de lendületesen indult el Berkenye hazafelé. A korhely manók dalát dudorászta, mikor a nyakába pottyant valami. Vagy még inkább valaki. Bugrahopp a lélegzetét is visszafojtotta, annyira félt, hogy leszidják.
  Berkenye azonban elmosolyodott, és segített leporolni a kelekótya ugrómanót.
  -Te aztán nem tétlenkedsz!- mondta neki kedvesen.
  -Bocsáss meg, Berkenye! Éppen most vittem el a meghívódat. Kiabáltam neked, de senki sem jött ki.
  -Talán, mert nem vagyok otthon!- nevette el magát Berkenye, és maga is elcsodálkozott, milyen jó érzés ez.
  -Akkor szaladj haza, mert nagyon csodás ám, és csak díszvendégeknek jár ilyen különleges invitálás!
  -Köszönöm, Bugrahopp! Nem szaladok, mert úgy járok, mint te, de ígérem, szedem a lábam, ahogy az egy 101 és fél éveshez illik.
  Észre sem vette, olyan gyorsan hazaért. Már messziről látta, hogy ott piroslik valami a postaládájában. Gyönyörűszép volt a meghívó, ez állt benne:
  Kedves Bécerdei Nagytölgyfai Berkenyemanó!
  101 és fél éves születésnapod alkalmából, téged választottunk díszvendégnek a Béci Nagykarácsonyi Ünnepségre. Kérünk, gyere el mindenképp, hogy mindnyájan együtt ünnepelhessünk!
   „ Kedves, drága, Bécerdei Nagytölgyfai Berkenye,Veled fényes a mi erdőnk Nagykarácsony Ünnepe!”
  -Azért furák ezek az erdei népek! Se időpont se helyszín. Mi vagyok én, gondolatolvasó? – morfondírozott az izgatott díszvendég.
  Hát, törte, törte a fejét, de a vasárnap mindenre elhozta a választ.
  -Megbolondultam, az most már olyan biztos, mint a három kosár bükkfamakk a kamrámban!- motyogta, miközben gyerekzsivalytól volt hangos minden.
  -Ezt a sárgarépát erre az ágra akasztom, apa, emelj fel kérlek!
  -A szénát a tölgyfa köré rendezem, hogy a kis állatok is hozzáférjenek!
  -A kukoricát inkább lemorzsolom ide, így könnyebben megeszik!
   Ilyen és ehhez hasonló mondatok kúsztak be a csodálatos tölgyfába, és onnan is az ámuló Berkenye fülébe. Most már tudta, hogy nem álmodik. Teljesült a 100 éves születésnapi kívánsága! Visszajöttek a gyerekek, és együtt ünneplik az állatok karácsonyát!
  Itt van-e Jancsika, az az ördögfióka?- dugta ki kíváncsi fejét, odúja nyílásán.
  -János az már egy ideje, kedves Berkenye, és ők itt a lányaim: Panni és Boróka.- válaszolta mosolyogva a büszke apuka.
  -Hát nem felejtettél el, Te gézengúz!
  -Hogy is tudtalak volna, te morcos, kedves tölgyfamanó!, Elhoztam végre a gyermekeimet is, meg a barátaikat, ugye nem bánod?
  -Már hozom is a mézes mentateát, amit úgy szeretsz! Remélem a többieknek is ízleni fog!
      Mire kiért a meleg itókával, a gyerekek már javában énekeltek. Csengő hangjuk idecsalta az erdő apraját, nagyját.
   Egyszer csak a nevét hallotta:    
  -Éljen Berkenye! Éljen, éljen!- harsogta mindenki. Rozinda, a hajnaltündér lépett elő a tömegből.
  -Drága Berkenye! Kérlek ünnepelj velünk!
  Ekkor a tömeg szétvált, és Berkenye homályos szemmel pillantotta meg a vörös brokáttal, arannyal bevont karszéket, melyhez odavezették.
  -Kezdődjön a béci Nagykarácsony!- kiabálták együtt.
  Egymás után jöttek a szebbnél szebb produkciók, és a manókról, erdei állatokról, gyerekekről, szentséges csodákról szóló, gyönyörű karácsonyi énekek.
  A legszebb az utolsó dal volt, amit könnybe lábadt szemmel, de annál lelkesebben énekelt mindenki. Olyan fényesség áradt az erdőből, hogy elkezdtek odaseregleni a béci emberek is. Kézenfogva körbeállták a csodatölgyet, és teli torokból dalolták ők is:
  “Tegnap harangoztak, holnap harangoznak, holnapután az angyalok gyémánt havat hoznak…”
   És az angyalok, akiket teljesen elvarázsolt a béciek csodaszép Nagykarácsony Ünnepe, ott  magasan, a felhők felett, annyira elérzékenyültek, hogy örömkönnyeik  hatalmas, szikrázó hópelyhekként hullottak alá…
  Aki nem hiszi, járjon utána az interneten. Írja csak be bátran a keresőbe:
  ÓRIÁSI NAGY KARÁCSONYI HÓGOLYÓCSATA  A BÉCI ERDŐBEN!

BÚCSÚ ALINDA

Csissza és az eltűnt napfény

Csissza a Magas Hegységekben lakott, az Ég tetején, ahonnan gyönyörű volt látni a napfelkeltét.
A nap csak bekukucskált az ablakon első fénysugarával, s Csissza ásítva máris az ablaknál volt, hogy lássa, hogyan ragyogja be ez a csodaszép égitest a világot. Minden nap megnézte a napfelkeltét és a naplementét, ez utóbbit mindig az udvari kerítésre támaszkodva csodálta végig.
Ködös napokon is szeretett lenézni, azt játszotta, olyankor véget ér alatta a világ, s már csak ő maradt egyes-egyedül a földkerekségen. 
Egyetlen vágya volt csupán: megosztani ezt valakivel - barátja ugyanis egy sem akadt.
Egy nap sötét és borús napra ébredt kis házikójában. A felhők máskor lusta hajóflottákként úsztak alatta, de tetejüket mindig cirógatta a napfény. Csissza kiszaladt a kerítéshez, s összevont szemöldökkel figyelte a sötétbe burkolózó fellegeket. A nap az égen kereklett, de fénye eltűnt, csupán egy nagy, fehér korong búslakodott az égen.
Csissza megborzongott. „Ugyan hová tűnhetett a napfény?” - tűnődött.
Elhatározta, elindul megkeresni a nap fényét. Melegen öltözött fel, puha, vattával bélelt narancssárga kabátjába bújt, kék-fehér csíkos, bojtos sapkáját jól fejébe húzta, s még egy kék sálat is tekert nyaka köré. Kabátja belül csupa kisebb-nagyobb zsebbel rendelkezett, ebbe némi élelem és egy zseblámpa került a sötétségre való tekintettel.
Hűvösre fordult az idő, amikor Csissza kilépett szeretett házikójának ajtaján. Napfény nélkül bizony minden még hidegebb. Gyorsan haladt át a hegyszoroson, iparkodott, hogy még délután elérjen a szomszédos hegyhátra. Hát ahogy a sietségben óvatlan volt, egyszer csak lefújta egy erős széláram a hegyfalról.
Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Csissza bő kabátja az erős széltől ejtőernyővé dudorodott, s így lassabban zuhant lefelé. Pajkos szélkezek játszottak vele, ide-oda lökdösték, míg egy egészen tág szikla szorosba nem terelték. Ott pitypangként sokáig ringatózott a lágy szélben, míg egyszer csak lábacskái puha talajt érintettek.
Egészen más tájék tárult szemei elé: csupa hó borított mindent, hatalmas pelyhekben hullott az égi áldás. Gyönyörű rózsaszín volt az ég alja, s ahogy hunyorogva a távolba nézett, egyszer csak észrevett egy alakot. Egy hóbagollyal játszott, aki minduntalan visszarepült kinyújtott karjára.
Csissza kíváncsian közelítette meg őket. Ahogy megszólította a hosszú kabátos, kapucnis idegent, kiderült, hogy egy barátságosan mosolygó kislány, hatalmas, jégkék szemekkel. Kedvesen bólintott megszólítója felé, s levette kapucniját. Ezüstösen ragyogó, csigás hajába menten hópelyhek telepedtek. „Van kedved játszani Türmelinnel, a hóbaglyommal?” – kérdezte édesen csilingelő hangján. Csissza úgy érezte, ennek a lánynak nem lehet nemet mondani, már nyújtotta is a karját, hogy Türmelin rá tudjon szállni.
Egész délután ezt játszották, jól összebarátkoztak, nagyokat nevettek. A kislány táncolt a hóban, hóangyalt rajzolt. Hatalmasakat kacagtak, mikor hógolyózás közben eltalálták egymást. Csissza megtudta, hogy a kislány Tüllviola, Havasdürgencs bájos őrszeme. Türmelin segített neki munkájában, aki egészen messzire el tudott látni. „Mi az a dürgencs?” – érdeklődött Csissza. „Kicsi völgyet jelent. Itt, az én földemen ugyanis nagyon kis területen van hó, ha elmégy innen, másutt nem látsz vidékünkön havazást” – magyarázta a bájos Tüllviola. „Vidéketeken? Hát hová fújt engem a szél?” – csodálkozott Csissza. Tüllviola édesen mosolygott rá. „A szél? A szél pontosan oda fúj, ahová indultál.” – Csissza elmesélte, miért indult útnak. Tüllviola elmosolyodott, s kirázta hajából a havat, amely egy ragyogó térképet rajzolt utazónk elé a levegőbe. „Nézd csak utadat, már nem jársz messze attól, amit keresel. Türmelin elkísér Égkapuig, onnan egyedül kell továbbmenned.” – magyarázta, s kecses kis kezével mutatta Csissza irányát. Tüllviola beletartotta arcocskáját a hirtelen támadt szélbe. „Ó igen, már indulnotok kell.” – Türmelin Tüllviolához repült, aki lágyan megsimogatta a hóbaglyot, majd mosolyogva intette, hogy induljanak. „Bármikor szívesen látunk téged, kedves Csissza! De tudd, az igaz barátságok nincsenek távolságokhoz kötve”. Kedvesen mosolyogva ölelte meg Csisszát, majd búcsút intett nekik.
Türmelin Csissza előtt repült, úgy mutatta neki a havas tájban, merre kell menniük. A hóbagoly nélkül bizony nem lett volna könnyű Csissza útja Havasdürgencsen át. Hanem egyszer csak véget ért a hó, odaértek a hóhatárhoz. Mintha egy hatalmas ollóval elvágták volna a havas leplet, átléptek egy száraz, kopottas tájba. Pontosabban csak Csissza, mert Türmelin nem léphetett át Havasdürgencs biztonságot jelentő területéről.
Csissza elköszönt a hóbagolytól, s ahogy balra nézett, nagyon érdekes dolgot látott: hatalmas fehér anyagot fércelt egy asszonyka. Bizony ő volt, aki varrogatta a hólepelt a hóhatáron. Jégkristályból készült tűjén éppen egy havas fonalat fűzött át. Ahogy észrevette Csisszát, vidáman odaköszönt neki. Csissza visszaköszönt, majd csodálkozva útjára indult. Micsoda fantasztikus népek élnek ebben a szikla szorosban! S hogy milyen jókedvűek, pedig sehol sem süt a nap.
Égkapu egy égig érő ajtó volt, s csodaszép, egymásba fonódó indák mesélték történetét a kapuoszlopokon. A bejárat olyan hatalmas volt, hogy jobb oldalt egy lépcső vezetett felfelé, egészen az Ég aljáig. „Hiszen onnan lehet, hogy látszik a kis házikóm” – gondolta Csissza vidáman, s már el is indult a végtelen lépcsőket megmászni. Bizony nem volt gyerekjáték ennyi lépcsőn felfelé haladni.
Egyszer csak észrevette, hogy kis ablakocskák is vannak a lépcsők mellett. Az egyik, „Porta” feliratút éppen elérte, s bekopogott rajta. Rögtön kinyílt a kis zsalugáteres ablakocska, s egy megnyúlt arcú, áttetsző figura bámult ki rajta. „Miben segíthetek?” – kérdezte, egy jegyzetfüzettel és tollal a kezében. „Szeretnék belépni Szélerdőbe” – mondta Csissza. „És milyen okból?” – tudakolta a portás, felvont szemöldökével Csisszára meresztgetve szemeit. „Meg akarom keresni a napfényt, mert eltűnt az otthonomból” – magyarázta Csissza kihúzva magát. „Értem. Az Égi meszelők területe. 27-es ablak” – írta fel a füzetébe a portás, s ezzel már be is csukta az ablakot. Csissza felbámult. Most a 12-es ablakon kopogtatott be. „Szerencse, hogy nem 127-et mondott…”- gondolta, s már kapaszkodott is tovább a lépcsőkön.
A 27-es egészen más ablakocska volt, kisebb, ovális alakú, halvány türkiz színű, s széles aranypánt fogta körbe a széleinél. Megzörgette ezt is. Azonnal kinyílt, de nem jött elő senki. Csissza kisvártatva bekukucskált rajta. Hogy micsoda szédületes magasság tárult szeme elé! Csisszának meg kellett kapaszkodnia, úgy beleszédült a látványba. Mivel még mindig nem jött ki senki, elhatározta, hogy bemegy, lesz, ami lesz.
Ahogy átlépett a kis ablakon, a magasság felkapta, s repült felfelé, egy áttetsző, kékes-ezüstösen ragyogó alagúton át. Szélkezek borzolták a kabátját, de vigyáztak, nehogy elveszítse a sapkáját. Szélszárnyakon repült, s olyan felszabadultan kacagott, mintha elhagyta volna összes terhét, amit eddig cipelt.
Csodálatos, fehér tájba érkezett. Itt aztán vakított a napfény, káprázott is tőle a szeme. Egy hófehér, sudár alak állt meg mellette, aki csillagfényként ragyogó fejfedőt viselt.
„Varázslatos látvány, nemde?” kérdezte. „Te kopogtattál az előbb?” – Csissza bólintott. Az alak meghajolt. „Elnézésedet kérem. A nevem Napvilág. Nem tudtam odaérni az ablakhoz. Van egy kis fennforgás nálunk. Az Égi meszelőket keresed?” – Csissza bólintott. Napvilág egészen a távolba mutatott.
Nem fogjátok elhinni, de ott sétáltak az Égi meszelők, hatalmas fehér festőpamaccsal a kezükben. Lábuk eltűnt a felhők között, méltóságteljes óriásokként lépkedtek. Egyikük hordozta a festékes vödröket, neki tíz karja volt, amit teleaggattak a csöbrökkel, s ahogy haladtak, mindig ahhoz a meszelőhöz fordult, akinek éppen szüksége volt festékre. S hogy micsoda színek voltak azok! Ragyogtak, ahogy felfestették őket, sziporkázó, aranyló fénnyel. Ahogy az egyik meszelő óriási pamacsát végighúzta az égen, megannyi gyémántként csillogott ecsetének nyomvonala. Csissza felkiáltott örömében. „Ez fantasztikus! Csodálatos munka lehet!” – lelkendezett. Napvilág mosolyogott. „Bizony. Ugyanakkor felelősségteljes is. Képzeld csak el, ha túlfestik az eget, sokáig köd marad utána.” Csissza elgondolkodott. „Igazság szerint én azért jöttem, mert otthonomból, a Magas Hegységekből eltűnt a napfény. Talán csak nem az Égi meszelők okozták a bajt?” Napvilág bólogatott. „Sajnos így igaz. Ketten összekaptak azon, milyen színre fessék meg a délelőtti szűrt fényt. S ahogy ide-oda rángatták az egyik festékes csöbröt, az bizony kiömlött, s az
összes festék az égre borult – ami az otthonod felett van. A civakodásuk azonban sötétséget teremt, s ilyenkor az is borússá válik, amit festenek. Köszönjük, hogy eljöttél, így tudjuk, meddig kell az eget lemosni.” Napvilág kettőt tapsolt, mire a két civakodó Égi meszelő előkerült. Napvilág szigorú szóval elmondta nekik, merre menjenek az eget takarítani. A két hatalmas alak hátára vett egy-egy esőfelhőt, s azzal együtt lassan elballagtak. Napvilág Csisszára mosolygott. „Mire hazatérsz, a ragyogó napfény újra bájos otthonod ékessége lesz.” Csissza hálásan megköszönte Napvilág kedvességét. „Csupán egy gondom van még, Napvilág. Nem tudom, merre induljak hazafelé, hiszen a szikla szoros, ahová bepottyantam, túlságosan meredek alacsony termetemhez.” Napvilág elgondolkodott.
„Épp egy csomagot kell feladnom a Hegységekbe. Futárunk éppen indul, őt ajánlom útitársként” – Csissza nagyon megörült. „Ennél jobb vezetőm nem is lehetne” – mosolygott.
Hamarosan megjelent a futár, Irissza, kinek széles mosolya elbűvölő volt. Csissza vidáman köszönt el Napvilágtól, s menten el is indultak. Irissza léptei fürgék voltak, sietni kellett, hogy a csomag időben a címzetthez kerüljön.
Irissza útközben elmesélte, miért lett futár. „Nincs is szebb annál, mint mikor valaki boldog mosollyal átveszi küldeményét. Néha egészen meghatódnak, néha ámulnak a meglepetéstől. Kíváncsi vagyok, most milyen lesz” – kacsintott Csisszára.
Irissza égi liftjébe vezette Csisszát, majd ahogy az áttetsző, kékes dobozka ajtaja bezárult, villámgyorsan szelték át az eget. Hamar elérték a szikla szoros határát.
Csissza ujjongva mutatta Irisszának otthonát a távolban. Kedves házikója láttán megdobbant a szíve. S képzeljétek, még az Égi meszelőket is látták elsétálni, munkájuk végeztével komótosan hazafelé ballagtak.
Kiszállva az égi liftből Csissza meghívta egy teára Irisszát, s vidáman beszélgetve töltötték az estét, élvezve a csodás, újra pompázó alkonyi napfényt. Egyszer csak Irisszának eszébe jutott a küldeménye. Elő is vette táskájából, s megnézte a címet.
„Éppen ideje, hogy a csomagom a címzetthez kerüljön” – mondta mosolyogva. Csissza elszomorodott. „Akkor el kell menned?” – sajnálkozott. Irissza titokzatosan nézett Csisszára. Odanyújtotta neki a hófehér borítékot. Csissza megütközve nézett rá. „Az enyém?” – kérdezte ámulva. Irissza elnevette magát. „Látod, Te az ámulók közé tartozol. Nagyon kíváncsi voltam, milyen arckifejezésed lesz!” – Csissza még mindig nem hitte el, amit látott: valóban ő volt a címzett. „Hiszen Te végig tudtad, hogy ide kell postáznod! Hát csak az arckifejezés miatt jöttél el velem ilyen messzire?” – Irissza elmosolyodott.
„Nem csak azért, Csissza. Bontsd csak ki, s máris megkapod a választ.” – Csissza kíváncsian feltépte a borítékot, s ámulva nézte tartalmát: egy összehajtható távollátót. Ahogy kihajtogatta, s belenézett, megelevenedtek előtte Havasdürgencs tájai. „Ez egy emléklátó, Csissza. Egy barátságos kislány küldte Neked ezt, hogy mindig vissza tudj emlékezni a kalandjaidra.” „Tüllviola! Nahát!” – örült meg Csissza. „Tudta, hogy meg foglak találni Titeket! De boldog vagyok!” – s újra bekukucskált az emléklátóba. Ahogy tekergette a szelvényeket, meglátta újra Havasdörgencs kedves táját, s benne saját magát, ahogy Türmelinnel és Tüllviolával játszanak. „Csodálatos! Életemben nem kaptam még ajándékot. De azt hiszem, érdemes volt várni erre.” – Irissza bölcsen bólogatott. „Bizony. Egy különleges ajándék egy szeretett személytől mindig többet ér, mint száz másik, aminek nem látod értelmét.”
„A legnagyobb ajándék mégsem a visszakapott napfényem, Irissza. Hanem tudod mi? Az, hogy itt vagy velem.” – Irissza szélesen elmosolyodott. „Bizony, Csissza. A barátságok legalább olyan fontosak, mint a napfény. Ha nincsenek, minden sokkal hidegebb, a lelkünk fázik tőle.”
„Van egy kívánságom, Irissza. Azt szeretném, ha a világon mindenkinek jutna elegendő barátság és napfény. Akkor többé senki sem fázna.”
Belekortyolt a teájába, s még hosszú ideig nézték együtt az eltűnő napkorongot az égen, mosolyogva.

MÁTÉ SZONJA (Budapest)

Miért hullajtják le leveleiket ősszel a fák?

A természet urai világ életükben szerették egymást és békében éltek együtt. Persze voltak bizonyos írott és íratlan szabályaik, melyeket minden élő és értelmes lénynek –  legyen az rakoncátlan tündérmanó vagy komoly és büszke kentaur – be kellett tartania, másként a négy évszak bölcs uralkodóinak és a négy őselem harcias fejedelmeinek ítélőszéke elé kerültek.

Ősz volt, és Bíborka, a nimfa épp kedvenc időtöltésével, a színes falevelek nézegetésével foglalatoskodott. Számára ez roppant hasznosnak bizonyult, mert ilyenkor nyugalomban tudta rendezni gondolatait. Most is épp az év legszebb pillanatán, az Őszi napforduló bálján merengett. Ebben az évben lett hivatalosan is nagykorú, így hát az Ősz királynő unokahúgaként sok kérője akadt, ámde eddig mindegyiküket visszautasította, ezért a másnapi bálon kellett kiválasztania élete párját. Érthető volt tehát, ha hatalmas kő nehezedett a szívére.

Tájfun herceg, Orkán király legidősebb fia épp arra vadászott, ahol a borongós Bíborka üldögélt. A nemeslelkű ifjú (aki csak közelgő bál miatt volt őszi területen) azonnal beleszeretett a csodaszép lányba, amint megpillantotta, s mindenáron fel akarta vidítani. Így egy aprócska szellőt kavarva a lányhoz sodorta a színpompás faleveleket, majd hagyta, hadd repkedjenek körülötte. A nimfa megdöbbent a táncon, amit játékosan lejtettek a levelek, de ugyanakkor nagyon meg is tetszett neki, s ennek jeléül halványan elmosolyodott.

Tájfun herceg, aki csak a távolról figyelte Bíborkát,  nem bírta tovább türtőztetni magát, és odament hozzá. Az őszi lány még jobban csodálkozott, mikor meglátta a fess idegent, akiről kiderült, hogy ő csinálta az „előadást”. Természetesen azonnal a szívébe zárta, és elhatározta, hogy másnap a bálon őt választja férjül. Épp meg akarta kérdezni az ismeretlen nevét, amikor a herceg sebesen, mint a szél, elillant.

Végül eljött a bál ideje. Bíborka gyönyörűbb és izgatottabb volt, mint valaha, a herceg pedig boldog, hogy újra láthatja nimfáját. Elérkezett a pillanat és a lány elkezdte keresni szíve választottját, hogy bemutathassa nénjének. Gyorsan megtalálták egymást a vendégseregben, mert számukra nem létezett senki más a környező világból. Mikor megpillantotta a húgára szerelmesen néző Tájfun herceget az Ősz királynő, szörnyen elszomorodott. Bíborka olyan fiút választott, aki sosem lehetett az övé, mivel a szabályok kimondják, hogy évszakiak nem keveredhetnek őselemiekkel, különben örök fogság vagy akár halál vár rájuk.

A két szerelmes látszólag tudomásul vette az ítéletet, de igazából egyikőjük sem bírt belenyugodni szomorú életükbe, és hogy együtt lehessenek, Bíborka fává változott, Tájfun herceg pedig széllé. S azóta minden ősszel, mikor árnyalatok tengerévé válik az erdő, a fiú elmegy a lányhoz, és megtáncoltatja a leveleket annak a régi napfordulónak az emlékére.

Ajtai Abod Mihály Gimnázium ,Szárazajta, Kovászna megye,Románia

felkészítő: Péter Szerénke tanító

OLÁ-MÁTÉ BOGLÁRKA

Disznóvágás

Egyszer volt, hol nem volt, nagyon-nagyon messze, a világvégi falutól egyel visszább, Szárazajtán történt, amit itt most elmesélek nektek.

       Egy napon a szüleim eldöntötték, hogy másnap disznót vágunk. Nagy volt a készülődés, vásároltunk mindent, amire szükség volt: sót, borsot, paprikát, rizst. Szóltunk a disznóölőnek, akit Albert bácsinak hívnak, hogy másnap pontban nyolc órára nálunk legyen.

Hamar eljött a reggel, megérkezett Albert bácsi, és pár pohár pálinka után nekifogtak a disznóvágásnak. De nem ment minden zökkenőmentesen, mert mikor bementek apukámé az istállóba, a disznó megrémült és a nyitott ajtón át az udvarra futott. Ott aztán mindent feldöntött, amit csak lehetett. Még nagymamámat is fellökte, aki beleesett egy vízzel teli tekenőbe. Apukámék kerítették a disznót, de nem tudták megfogni. Pont mikor a disznó a kapu felé szaladt jött a szomszédasszony és mikor kinyílt a kapu, a nyitott kapun át az utcára szaladt. Futott a disznó a falun lefelé, mi meg az egész család loholtunk utána. Valahogy nagy nehezen két óra futkosás után megfogtuk a falu végén. A kérdés már csak az volt, hogy hogyan visszük haza.

Tatám haza ment, befogta a lovat a szekérbe, és utánunk jött. Föltették a disznót a szekérre, jól megkötözték, így hát elfáradva, de elindultunk hazafelé. Na, de ez nem elég gondnak egy napra, hazafelé kilyukadt a szekér kereke. Mivel ezt későn vettük észre a kerék használhatatlanná vált.

• Na, most mi lesz? –kérdezte nagyapám.
• Haza hajtjuk a disznót, mást nemigen csinálhatunk, majd a szekér is hazakerül valahogy - válaszolta apukám.

            Így a disznót levettük a szekérről. Mihelyt az ismét észrevette, hogy menekülési lehetőség adódott újra futásnak eredt. Pontosan felém tartott, és én úgy megijedtem, hogy mozdulni sem bírtam. A disznó nekem futott, a lábamat kiütet alólam, így én pont rá estem. Így az velem együtt futott tovább. Úgy sikítottam, hogy az egész utca népe az útra tódult. A fehérnépek kacagtak, a férfiak pedig apukámékkal rohantak utánunk. Szerencsére a disznó megszomjazott, és a pataknál megállt inni, s így újra megfogták. Négy lábát összekötözték, addig tata hozta a talicskát és beletették. Így végül, ha talicskán is, de végre hazakerült a disznó, és kezdődhetett a disznóvágás.

Albert bácsi végre levágta. Lett is ott sok szalonna, kolbász, hurka, zsír meg tepertő. Mivel mindig enni adunk azoknak, akik segítenek a disznóvágásnál, így anyukám neki fogott töltött káposztát készíteni. Tekergette a töltelékeket, több mint 150-et, és belerakta a kuktába. Ott hagyta az asztalon és bement a kamrába vízért, hogy végre a káposztára önthesse. Közben bejött mamám, látta, hogy ott a káposzta, de nincs odatéve főni. Fogta magát, lecsukta a kuktát és rátette a kályhára. Anyukám kijött a vízzel, de látta, hogy a kukta már a kályhán, azt gondolta mama elintézte, így nem foglalkozott vele. Egyszer csak égett szag kezdett keringeni a házban, akkor jöttek rá, hogy csakis a káposzta lehet, mind odaégett. A disznóvágó csapatunk kénytelen volt zsíros kenyeret vacsorázni, mivel már öreg este lett az óta, és mindenki holtfáradt volt a sok rohangálás után.

         Így zajlott nálunk a karácsony előtti disznóvágás, ami örök emlék maradt számunkra. Ha nem hiszed, kérdezd meg Albert Bácsit! Ő majd bővebben elmeséli.

NAGY IRMA KLAUDIA

Mese fösvény Sáriról

 Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy faluban egy jómódú becsületes család. Ennek a családnak volt egy nagyon rendes, becsületes, jó dolgú fia. Még a beceneve is rá vallott, mivel a faluban dolgos Samunak becézték.

Ez a fiatalember, ahogy teltek az évek, beleszeretett a faluban egy fiatal, csínos lányba, aki fösvénységéről volt híres. Ezért falus társai fösvény Sári néven emlegették. Sári a nevét nem hazudtolta meg, mert minden nap olyan dolgokat követett el, ami azt igazolta.

Egy nap Sári palacsintát sütött, és amikor a szagra bement a szomszédból a barátnője, Sári a palacsintát az ágy alá dugta. A barátnő sem volt rest, és a szemébe vágta:

- Ha a palacsintát el tudtad dugni, hát dugd el a szagát is!

Sok-sok ehhez hasonló dolgot cselekedett még fösvény Sári, amiért még ma is emlegetik. Karácsony szombatján bekopogott egy koldus, és Sári a nagy tál finom, friss darázsfészket a tükörben kínálta. A koldus, aki nagyon meg volt fázva és kiéhezve, mohóságában úgy belemarkolt a tükörbe, hogy az darabokra törött. Az üvegdarabok mind összevagdalták a kezét, amit a szomszédban kötöztek be.

Pár év elteltével Sárit feleségül vette a jómódú fiatalember, aki nem más volt, mint dolgos Samu. Csaptak egy nagy-nagy lakodalmat, de még ma is emlegetik, hogy a leányos háztól az asztalra nem került semmi eledel, sem ital, mert azt a menyasszony fösvénysége nem engedte meg. Házasságuk után is pletykálta a falu, hogy Sári csak magát kúrálja, minden jócskát megeszik, de a jó munkás urának bezzeg nem ad a finom falatokból.

Kis idő elteltével a házaspárnak született három szép fia, akik mind a hárman az apjukra hasonlítottak. Jó munkás, becsületes, talpraesett emberek lettek, akik nem hátráltak meg a munkától, és nem féltek a nehézségektől. Építettek is olyan három szép nagy kúriát, hogy híre ment egész Háromszéken. Egy napon aztán sorra mind megnősültek, és vettek is maguknak három csinos, dolgos, okos feleséget.

Az anyós, az nem változott meg, csak magát szerette, mindenki máshoz fösvény volt. Telt-múlt az idő és az após eltávozott az élők sorából, az anyós pedig kibírhatatlanul bánt a három menyével. A menyek bosszút forraltak ellene. Összefogtak, váratlanul előálltak, megkötözték és úgy elverték, ahogy csak tudták. A nyelvét, jól de jól megszurkálták tűvel, hogy ne tudjon beszélni. Majd a kicsi meny rávette a más kettőt, hogy az anyós fejét jól verjék bele a falba. A nagyobbik meny beleverte az anyós fejét az alsó falba, a középső a felső falba, míg jómaga pedig a ház közepébe. Hamarosan este lett, és hazajöttek a férjek. Úgy kapták az anyjukat, hogy egy szót sem tudott szólni csak mutogatott a menyekre meg rájuk. Hol a legnagyobb fiára, hol a középsőre, hol pedig a legkisebbre, de ebből a fiai semmit sem értettek. Ekkor előállt a legkisebb meny és azt mondta: - Hát nem értitek? Édesanyátok azt mutatja, hogy az alsó ház a legnagyobb fiáé, a felső a középsőé, a középső ház, amelyik a legszebb is volt, a kicsi fiáé, vagyis az övéké. Amire ezt elmagyarázta a fiuknak, arra az anyósa az utolsót is kilehelte, belehalt a nagy fájdalomba.

Nagy temetése volt, jelen volt az egész falu népe. A pap a temetésen nem dicsérte, de nem is gyalázta, mert a mondás is azt tartja, hogy a halottról jót vagy semmit. Senki sem siratta, csak a három fia, hiszen őket felnevelte. És különben is, a barátot megválaszthatjuk, de a szülőt és a testvért el kell, fogadjuk a hibáikkal együtt.

GECSE KLAUDIA

A szegény zenész, meg a családja

       Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény zenész. Ennek a zenésznek annyi gyermeke volt, mint a rostalika, no meg egy mogorva felesége.

       Azzal kereste a kenyerét, hogy kiállt az út szélére és ott zenélt a járó-kelőknek. Így ment egy ideig, de sokat éhezett a család, mert nem volt mit enniük. Egyszer csak megelégelte a zenész ezt az életet, de főként a szegénységet, és elhatározta, hogy elmegy szerencsét próbálni a muzsikájával. Otthagyta a nagycsaládot, keserves sírás-rívás közepette, és elindult. Ment-mendegélt, mígnem egy előkelő nagyvárosba nem ért. Ott kérezkedett fűhöz-fához, de senki sem látta szívesen, mert maguknak valók voltak az emberek. Hanem a város szélén egyszer csak egy kis házikót pillantott meg. Gondolta, hogy bekérezkedik oda, hátha beengedik. Bekopogtatott, és egy rongyosan öltözött, ősz hajú öreganyó nyitott ajtót. Bekérezkedett, szállást és ennivalót kért, mert nagyon elfáradt és megéhezett a hosszú út során.  

Az öreganyó így felelt a zenésznek:

   - Látom, te ember, hogy szegény vagy, mint én. Tudom milyen éhesnek és szomjasnak lenni.  Kerülj beljebb, adok szállást éjszakára, és valami ennivalót is kerítünk, ne félj! 

  - Hálásan köszönöm, öreganyám!- felelte a zenész. Örült az anyóka kedvességének.

Kissé szegényes volt a vacsora és keserves, mert a zenésznek az otthonmaradt családján járt az esze, hogy vajon ők mit vacsoráznak. Látva a szegény ember bánatát, az öreganyó faggatni kezdte. A zenész elmesélte élete sorsát, és azt hogy miért is indult útnak, otthon hagyva nagy családját. Az öreganyó megsajnálta, de nem volt neki se mivel segítsen.  Másnap reggel mielőtt útnak indult volna a zenész, megkérte az öreganyó, hogy egyet zenéljen neki. Nem sokat kérette magát, zenélni kezdett. De milyen gyönyörűen, zengett bele a kicsi kunyhó. A zene hallatára odatódultak a közeli lakósok, s láss csodát, a kicsi kunyhó környéke tele lett emberrel. Észrevette ezt a zenész és még szebben muzsikált, de bánatos nótákat húzott, mert hiányzott a családja. A sokaság csak úgy szórta a pénzt, és ő kezdte elhinni, hogy vannak emberek, akik az ő munkáját becsülik, értékelik. Egyszer csak egy úriember közeledett feléje, aki nem volt más, mint a város bírája. Megkérte, hogy szegődjön be hozzá zenélni, de vidítsa fel ám a háza népét, és ő bőségesen megjutalmazza. A zenész elfogadta az ajánlatot, de csak azzal a feltétellel, hogy a családját is magával hozhatja. A bíró habozás nélkül beleegyezett. A kapott pénz felét az öreganyónak adta jóságáért cserébe, a másik felével és a bíróval a családja után indult. Négylovas hintón érkeztek meg a faluba. Elámult a falu népe, akik a zenész munkáját nem értékelték, a csoda láttán, de még jobban a gyerekek, akik sírva borultak apjuk nyakába. Még a bíró is sírva fakadt, megesett a szíve a szegény családon.

Boldogan hagyták ott falujukat, remélve, hogy megváltozik az életük. A bíró egy szép nagy házat ajándékozott nekik a városban, és bőséges fizetést a zenésznek mindennapi munkájáért. Ettől fogva csak vidám nótákat húzott, mert meg volt mindene, boldog volt a családja. Híres ember lett belőle, szívesen hallgatták a zenéjét. Talán még ma is zenél a bíró udvarában, ha nem hiszed, akkor te magad járjál utána!

HARAZIN JUDIT (Pilisjászfalu)

Altató mese

Édes kicsikém, hunyd most le szemed

Képzeld el mindazt, mit elmondok neked.

Pillád sűrűjében pihen fáradt napod,

Álmod csodaszép lesz, ha mesém meghallgatod.

Csodaerdő szélén lépdelsz, kicsi lábad meztelen,

Mohaszőnyeg védi talpad, leheversz rá hirtelen.

Fejed felett lombok sora sűrű, mint a tejbegríz,

Halvány napfény átsüt rajta, veled bátran szembenéz.

Hanyatt fekszel, szemed csukva mégis, kérlek, nézz körül,

Körben fa, lomb, bokor, virág, kicsi tücsök hegedül.

Melletted egy csiga csúszik, fényes csíkja megmarad,

Kikerül, rád nagyon vigyáz, ne nyálkázza be hajad.

S ekkor éppen feletted egy pillangó átrepül,

Színes, pettyes szárnya csillog, kecses csápja pöndörül.

Mosolyogva nézed fent e kedves kicsi állatot,

S nem is veszed észre azt a csöppnyi- pici lábat ott.

Pedig lógnak csizmás lábak, s tudjuk, hogy nem is nagyok,

Mégis biztos, hogy hozzájuk apró test is tartozott.

Pille hölgy most lejjebb repül, szinte az orrodra száll,

S meglátod, ki ül rajta, felfedi az utasát.

Nem más az egy kicsiny kobold, lepkeháton lovagol,

Rád kacsint és sapkát emel, köszönt téged lovagul.

De egy perc és fordít lován, most gyorsabban üget,

Ismét rád néz, nyelvet nyújt és mutat szamárfület.

Na de ezt már szó nélkül te sem tűrheted

Megpróbálod hessegetni, felemelni két kezed.

Azaz hogy csak felemelnéd, de nem mozdulnak azok,

Késő van már, sok játéktól elfáradt a karod.

Mi lesz hát most, végre megtaláltad e szépséges helyet,

Erre mit látsz, nem mást, mint csúf törpe nyelv-hegyet.

Valamit már tenni kéne, mert a törpe elrepül,

Közben pedig figurázik, s csúfolódik veszettül.

Fél lábon áll lepke háton az apró akrobata,

S ekkor gyorsan zuhanni kezd a pille pilóta.

Megbillen a beste kobold, leesik a lóról,

S következő pillanatban pókhálóban trónol.

Beleragad rendesen ám, sehogy sem szabadul,

Össze-vissza kapálózik, harcol, küzd cudarul.

De hiába a kereplő kar, s minden erőfeszítés,

A pókháló nem engedi, akár acélkerítés.

Sírni kezd barátunk, nyelvet már nem öltöget,

Mozdulatlan lóg fent, s feledi a szamárfület.

Nevet rajta csiga, bogár, hangya, s minden apró,

Ám megsajnálja őt a lóvá tett pillangó.

Még ha reá hámot, s nyerget is vetett,

Szíve gyengéd, odanyújt hát egy segítő kezet.

Megragadja jó erősen, de előbb szavát kéri,

Szabadságát visszaadja, lónak többé nem nézi.

Megígéri lelkesen, s még ígér fűt, fát, bokrot,

Csak ne lásson a közelében semmiféle pókot.

Ránt óriásit törpénken a jószívű pille,

Szakad háló, zizzen fűszál, s szabad már a beste.

Lelkendezik, köszöni, majd meg is hálálja,

Ekkor veszi észre csak, hogy elrepedt nadrágja.

A gatyának ülepén nagy hasadás  tátong,

Mindkét kezét takarásnak ráteszi barátunk.

Nevet csiga, lepke, bogár, kalimpál a lába,

A törpe meg tovasurran hetedhét határba.

Elmondtam hát, amit tudtam csodaerdőről neked

Álmodd tovább, kicsi gyermek ezt a történetet.

PAPP JÁZMIN (Szombathely)

LUKÁCSI NÓRA (Budapest)

A velemi vízimalom

Akkora volt a nyikorgás és zörgés, a csattogás és csörgés, hogy a Kőszegszerdahely-Velem határán folydogáló patak egy pillanatra megtorpant. Pedig tudta, mi történik. Csak a velemi vízimalom ásított hatalmasat!

Oda is kiáltott neki:

– Te csak ne ásítozz! Nyújtózkodjál, frissülj meg! Látogatóink érkeznek, ezt érzik a legnagyobb szikláim és a legkisebb kavicsaim, ezt suttogják a fák és a bokrok az utamon.

– Ugyan, te öreg fecsegő! Több mint egy éve nincs már itt a dolgos kéz, aki rendben tartott, s beengedte, körbevezette a látogatókat. Nincsenek látogatók sem, nevetős gyerekek, akik elindítanák a kerekeimet…!

– De, de! – erősködött a patak– ma jönnek, hírünket viszik, s talán újra éledhet minden…!

 Alighogy megdörzsölte kis ablakszemeit a malom, meghallotta az első hangot:

– Odanézzetek! Szinte világít a Szent-Vid kápolna fehér fala a fényes-színes erdőben! Hadd fotózzam le, álljunk meg!

A beszélő olyan lelkes volt, hogy még a malom is jól megnézte a kápolnát, melyet születésétől fogva minden nap látott. Meg is lepődött: az a szép, villogó, fehér madár lenne a vén épület a sárga-vörös fák közt?  Elkezdett odafigyelni a beszélőre, aki a többieknek most egy alig látható tábláról mesélt, amely a velemi vízimalom felé mutat. A hang csupa izgalom, felfedezők öröme vibrál benne.

– Ennek fele sem tréfa, szedd magad rendbe, öreg, vendégeid lesznek végre!

A malom recsegve-ropogva készülődött, kedvesen megkérte a szomszéd kutyát, hogy hagyja abba az őrjöngő ugatást az ő kedvéért, s hogy hívja a gazdáját. És akkor meglátta a kisfiút. Feketeszemű, élénk gyerek, már állt is fel a malomkőre, ahogy ugrált-lépdelt, úgy csiklandozta az öreg malmot…! Apukája utána, nagymama is megjelent, még a patak medrét szegélyező arany bükkösben sétált. Az anyuka, akit a malom először hallott meg, már a szomszéd kutya gazdájával beszélget.

– Nem tetszik tudni, miért nem jár a malom, miért nem gondozzák ezt a fantáziabódító-lódító helyet?

– Hát, az önkormányzatnál mondanak mindenfélét… – mondja a néni. Jól megnézi a társaságot, de leginkább a legkisebbet, Danit.

Aztán folytatja:

– De a régi öregek mást meséltek: Erdőlelkéről, molnár lányáról, kapzsi molnárról. Azt mondták, hogy oka volt annak, hogy lebontották a malmot 1913-ban. Bár ’14-ben újraépítették, 1950-ig járt rendesen. Akkor majdnem lebontásra került megint.

– Ki az az Erdőlelke? – kérdezi Dani.

– Hóhó, várj csak kicsit! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Habsburg-birodalom, betyárokkal és pandúrokkal…

Dani anyukájára pillant, vajon mennyire utálja a néni, ha félbeszakítják. Anya visszanézése egyértelművé teszi, hogy nagyon, s hogy ő később fogja megtudni, kik is voltak ezek az emberek, milyen birodalom is volt az.

– … A velemi vízimolnár azonban nem törődött velük, dolgozott, őrölt, mindenórás feleségét apolgatta – folytatta a néni. – A lánygyermek, Hajnal születésekor meghalt a feleség. A molnár összeszorította a fogát, és élt, dolgozott. Kislányából nagylány lett. Hajnal mindent elvégzett a házban és a ház körül, szerette az állatokat, de legjobban az erdőben érezte magát. Már előre várta, hogy barkaszentelő idején barkáért mehessen az erdőre, hogy vihessen valamit az erdőn túl lakó rokonoknak, vagy ősszel som-, kökény- és csipkebogyószedés közben az erdőben lehessen. Még rőzséért is szívesen ment. Hallotta, hogy néha betyárok bújnak az erdőben, megértette őket. Hogyne lenne jó hely az ő szerelmes erdeje! Félelem nem volt vele.

– Bocsánat, de mennünk kellene már… – szól az apa.

Dani nem így érzi:

– Néni, mesélj.

– Kisfiam, anya majd befejezi neked a történetet. Itt van még egy kis leírás a malomról.

Az anya meghökken, megköszöni a papírt, a mesét, és olvasgatja a szöveget, mely szerint már 1564-ben említik írások a malmot, Batthyány-birtok volt, aztán 170-180 évvel később Savanyú Jóska betyár bújt meg a borospince padlásán… Riti-malom, Schulter-malom, Réti-malom… – mondogatja magában. Mikor a mama, a kisfiú és az apuka már elindul, a fiatal anya álldogál még kicsit a malom bejáratánál, aki legszívesebben megölelné. De mivel ez egy emberrel nehézkes-veszélyes, inkább elnyikorogja-recsegi-zörgi a Történetet, melyet megélt. Az anyuka lelkébe apró szelek simogatják a mesét, kis szelek, melyek mindig is szerették az öreg malmot. Bogárszemű kisfia visszafut anyjához, és együtt dúdolgatják a kocsiig: Riti-malom, Ráti -malom, Skultéti- malom. És akkor, a kocsiban az anya elkezdi mesélni a fiának a malommesét.

– … Tavasz volt, Hajnal megint az erdőt járhatta. A bükkök lába odvas keltike szőnyegen, Hajnal csak szívja az édes illatot, maga lesz a virág, nyújtózik a fénybe, illatát bőkezűen árasztja, ring-leng a szélben. Erdőlelke fölrezzen álmából. „Egy ember beleoldódik az ő világába…?! Nem vág ki, nem szed, nem visz el semmit, csak örül, lélegzik, gyógyul?” Madárrá változott hát, és ágról–ágra röppenve követte Hajnalt a szomszéd faluba vezető útján. Hajnal észrevette, szólongatta, és örült, mikor másnap újra látta a színes farkú, rozsdabarna madárkát.

Fényzáporos nyár lett, és Erdőlelke sokszor látogatta meg Hajnalt, mókusként, szarvasként. Látta, hogyan dolgozik a malomban, elfogadással, erővel. Látta, hogy jó az emberekhez és az állatokhoz. Amikor pedig nyári délutánokon a frissítő-hűsítő lombok alatt járt a lány, Erdőlelke érezte, hogy Hajnal őbenne oldódik teljesen.

Ősz lett. Sok munka volt ilyenkor a malomban, de Hajnal elmagyarázta apjának, hogy a somlekvár jót tesz, és mindenképp szeretne szedni. Így hát apja elengedte kis időre az erdőbe.

Somszedés közben föltámadt a szél. Hajnal megállt, hogy magára vegyen valamit, és akkor vette észre a csillogó, színes rajzást. „Talán lepkék? De az nem lehet ilyenkor!” „Mint télen, jutott eszébe, tiszta napsütésben, amikor rázzák a gyerekek a zúzmara-ékes fát bele a Napba! Hiszen ezek levelek!” Levelek utaznak, csillogva szálldosnak! Elül a szél. Véget ér a csoda. De nem! Újra indul a szépséges utazás…! Levélhullástánc. Hajnal közelebb megy a bükkökhöz. A feje magasságában hallja a repülő levelek síró-suttogó énekét: „Jaj, el kellett engednem a fát, amelybe születésemtől fogva kapaszkodom!” Csodálkozva előre hajol, a lejjebb repülő levelek mást mesélnek, azt, hogy: „jó átadni magamat a hullámzásnak, már nem félek lebegni vele, néha pördítek egyet magamon, jó-jó...!”

– Vajon mit zizeg az avar? Te mit hallasz, Dani?

– Azok boldogok – mondja Dani.

Az anyuka elámul, de folytatja tovább:

– Hajnal is ezt hallja, te Dani!

… „Várjuk, hogy megöleljen a föld, hogy átadjuk magunkat neki teljesen. Izgalmas ám, mivé változunk, talán virágot táplálunk majd, vagy gombák lehetünk, vagy egy hatalmas fa sejtjeibe szívódunk.” De legjobban Erdőlelke csodálkozott el. Ez a lány érzi-érti őt! Fiúvá változott hát. Göndör hajú, égőbarna szemű, szép ifjú emberré. És beszélgettek és sétáltak és örültek az erdőnek és egymásnak. Erdőlelke meg Hajnal egyre több időt töltött együtt. A molnár furcsállotta, minek ennyi lekvár… Aztán, amikor elé állt Erdőlelke és megkérte a lánya kezét, megértette, mivel töltötte a lánya az időt somszedés örve alatt. Nem haragudhatott, hiszen Hajnal minden rárótt feladatát elvégezte. Valahogy mégis dühös és csalódott volt.

– Aztán mid van? – kérdezte a fiút.

– Két dolgos kezem – válaszolt Erdőlelke.

A molnár megdühödött.

– Azzal aztán nem vagyunk kisegítve! Hova vinnéd a lányomat?

– Majd építek egy kis házat az erdőn, ott fogunk lakni!

– Na, még csak az kellene! Hajnal fogja örökölni a malmomat. Nem adom nincstelenhez a lányomat!

Most menjetek! Hajnal, nem találkozhattok többet! Értetted?

De találkoztak. És amikor a molnár meglátta május végén a lánya gömbölyödő pocakját, éktelen haragra gerjedt. Bezárta Hajnalt a malom emeleti kicsi szobájába.  Csak az udvarra mehetett ki söpörni, az állatokat ellátni. Csak akkor, ha az apja, vagy a nagyanyja vele volt. Erdőlelke madárként, mókusként járt körülötte, ez kicsit enyhítette mindkettőjük szomorúságát.

Egyik koranyári este, söprögetés közben Hajnal zajt hallott. Nagyanyja kicsit elbóbiskolt a kerti padon. A borpince felől jött a hang. A lányban nem volt félelem sosem, mély szomorúsága pedig még segítőkészebbé tette. Elindult a hang irányába. Alacsony férfit pillantott meg a sötétlő lombok alatt. Közelebb ment hozzá, és látta, hogy vérzik a karja.

– Rejts el, lányomasszony, utánam vetették magukat a pandúrok! Mindjárt itt lesznek!

Hajnal érezte a szenvedést.

– Menjen föl a borospince padlására, elviszem a létrát jó messzire. Bújjon el úgy, hogy ha bevilágítanak, akkor se lássák meg!

– Anya, kik azok a pandúrok? – kérdezi Dani.

– Volt idő, amikor a mi országunk egy nagy birodalom része volt, sok másik országgal. A birodalomnak szüksége volt hadseregre, és minden országából akart fiatalokat katonának. Aki nem akart beállni a hadseregbe, sajátjai ellen harcolni, annak bujdosnia kellett. Ők voltak a betyárok. Akik üldözték őket, azok meg a pandúrok.

– Ááhá. Folytasd, Anya! – mondja Dani.

– … Az ember úgy tett, ahogy Hajnal mondta. A lány fölszórta faforgáccsal a pataktól fölfelé húzódó véres nyomot, az egész pincét körbeszórta forgáccsal.  Fölment a szobájába, leült a kicsi székébe, és kinyitotta Erdőlelkének az ablakot, hogy a beáradó nyáresti hűvösben ölelhessék egymást. Alighogy behunyta a szemét, várta Kedvesét, csörtetés, vágtatás zaja hallatszott. Látta, hogy pandúrok közelítenek a malomhoz. Már zörgetnek is. Apja megy ki. Mogorván fogadja őket. A pandúrok Hajnalhoz is fölmennek, körbenéznek, még a szekrényt is kinyitják. Faggatják, látott-e menekülni erre egy ilyen meg olyan alacsony kis embert, a híres Savanyú Jóskát. Mondja, hogy nem látott senkit.

– Pedig a patakig követtük a nyomot, aztán eltűnt – erősködött az egyik, idősebb pandúr.

– Nagy esők voltak, látják milyen magas a patak. Lehet, hogy elsodorta a víz – válaszolta Hajnal.

– És a pince? – Nézett ki az ablakon a fiatalabbik pandúr.

 – Alul  jó boraink vannak, nézzék meg az urak!

 Azzal Hajnal lement velük, és megkínálta őket egy-egy pohár borral. A bor után nagy kedvük már nem volt a pandúroknak padlásra mászni, főleg, hogy nem is láttak létrát a közelben.

– Mi van a padláson? – kérdezte azért a kötelességtudó öregebb.

– A galambjaink meg némi galambürülék. Ha bevilágítanak, látják a madarakat.

Galambkakában mászkálni végképp semmi kedvük nem volt a pandúroknak, még egy pohár bort elfogadtak, aztán megindultak a patak mentén lefelé. Mikor már nem hallotta sem a lovakat, sem a kutyákat, Hajnal lement az apjához, elmesélte neki, hogy mi történt. Az öreg nem bánta. Hallotta hírét Savanyú Jóskának. Sok gonoszat is meséltek róla. A cselédség azonban azt mondta a faluban, hogy ha egy úr nem adta ki a cselédeinek a járandóságot, másnap ott termett a betyár, elfogta, s addig el nem engedte az urat, amíg mindenki meg nem kapta azt, amiért megdolgozott. Így aztán szólt Savanyú Jóskának Hajnal, hogy másszon le a padlásról, tiszta gúnyát adott rá a galambkakás helyett, bekötötte a sebét. Jóska kapott enni-inni.

Pár napig ott tartották a betyárt, hogy gyógyuljon a sebe. Jóska még sosem találkozott olyan tiszta emberrel, mint a molnár lánya. Lenyűgözte őt Hajnal, de érezte, hogy a lány máshol, másnál jár gondolatban. Megkérdezte tőle, hogyan tudná meghálálni azt, amit érte tett. Hajnal azt felelte, hogy vigye ki az erdőbe kicsit. Jóska megkérte Hajnal apját, hadd kísérje el a lánya egy darabig, mert ő csak a Bakony erdeit ismeri jól, s fél, hogy a pandúrok karjába szalad.

– Anya, hol van a Bakony? – kérdezte Dani.

– Dani, a tavaszi nagy kirándulásra odamegyünk, a Dunán túl van ez az erdős hegység. Megnézzük a Római–fürdő szikláit, a patakot, a bükkösöket, s az ottani malmokat, melyeket úgy hívnak: a Tési-szélmalmok. Most folytatom, jó?

Dani bólintott.

– … Hajnal megmutathatta tehát a betyárnak, melyik az erdőn át a legrövidebb út. Mivel öreg nagymamája is velük ment, lassan haladtak, de Hajnal boldog volt, mert újra érezhette maga körül az Erdőt. Örült, hogy megismerte Savanyú Jóskát, aki hálás és kicsit szerelmes szívvel vett búcsút tőle.

Aztán nyár közepén megszületett a Gyermek. Hajnal, erőt adó Erdejétől elzárva elsorvadt, gyengévé lett, s meghalt gyermeke születésekor. Erdőlelke viharzott, viharzása elszívta a malmot hajtó patak vizét, s egy víznyelőbe rejtette. A gesztenyefák levelét molyok csipkévé rágták, a növendékbükkök elszáradtak, a viharok úgy döntötték ki egyre-másra az életerős fákat, mintha nem is kapaszkodott volna gyökerük több évtizede a földbe. Erdőlelke magába húzódott. A falubeliek nem értették, mi történik a patak vizével, az erdő fáival. A molnárnak sok volt már ez. A Fiú, aki született, gyönyörű volt. Nem tudott mégsem többet ránézni sem. Távoli rokonhoz vitette a Bakonyba, s a patak vizével a molnár lelke is eltávozott.

A malmot lebontották. Ekkor 1913-at írtak. A rákövetkező évben a falubeliek megépítették újra a malomfőt, majd a malmot újra fölépítette egy pénzéhes, fiatal férfi, 1914-ben. Hanem a patak vize a legnagyobb esőben is csak csordogált, nem volt elég őrletéshez. A férfi elköltözött, a malmot árulta, de senki nem akarta megvenni.

Erdőlelke mély álomba merült. Az erdő fái alig éltek. Új erdész került Velembe, feleségével, két kicsi gyermekével. Ő próbálta tisztogatni az erdőt, elvitette a kidőlt bükköket, ültetett újakat. Gyermekei vele jártak, simogatták a fákat, szólongatták, etették az állatokat. Erdőlelke felébredt, érezte a jószándékot, a gyerekek örömét, elindította újra a nyári réten a pillangóit, s egy-két helyen lassan, nagyon lassan újraindult a gazdag erdei élet. Erdőlelke visszaengedte a vizet a régi patakmederbe, s Hajnal apjának öccse újraindíttatta a malmot, ami 1950-ig járt. Aztán fölmerült annak a lehetősége, hogy lebontják, de múzeummá nyilvánították.

– Emlékszel Dani, barátnőmék mesélték, hogy tavaly még ők indíthatták el a malmot. Szerinted miért van az, hogy megint nem működik?

– Van -e valaki, aki tiszteli az erdőt? Szeretik-e a fákat, a patakot, a malmot? Ha vannak ilyen emberek, szerintem újra járni fog a malom…. Milyen jó lenne…! – teszi hozzá vágyakozva Dani. – Te Anya, és mi lett a kisbabával?

– Hát, mindeközben Hajnal és Erdőlelke fia egy idősebb rokon házaspár fiaként nőtt-nődögélt egy mindig széljárta kertben, szeretetben, kicsi házban a Tési–fennsík egy apró falujában. A gyermek okos volt, mint a Nap, merész, és öntörvényű.

– Olyan hosszan meséltél, anya, hogy már majdnem haza is értünk! Így nem is olyan rossz utazni, ugye, Dani? – kérdezi az apuka.

– Nem bizony, de tudni szeretném, hol van a Tési-fennsík! – válaszolja Dani.

– A Bakonyban van. Ígérjük neked apával, hogy tavasszal ezt a szépséges erdőt fogjuk felfedezni, és akkor újabb „kocsimesében” elmondom neked Hajnal és Erdőlelke fiának, Lehelnek meg a Tési-szélmalmoknak a történetét!

– Anya, kérlek, most mondd el…!

– Kicsim, most már haza is értünk, kipakolunk, fürdünk… Este van. Nincs most itt ennek az ideje. Tavasszal azonban tiéd lesz egy újabb malommese. Egy szélmalommese.

– Ígéred, Anya?

– Ígérem.

Dani még sokat gondolt lefekvéskor Erdőlelkére, Hajnalra és Lehelre. Aznap éjjel a velemi vízimalom pedig egyáltalán nem tudott aludni az izgalomtól.

DOBÓ GEORGINA (Dormánd)

Gógyi, a sündisznó története

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy sündisznó, akit úgy hívtak: Gógyi. Ugyanolyan volt, mint többi Társa, szemernyit sem különbözött Tőlük. Szúrós volt, mint mindenki más. Mint a mexikói kaktuszok a western filmekben.

Gógyi azonban nem csak kinézetre volt olyan, mint eme növények, jelleme is hasonlóan tüskés volt. Szemében hatalmas rémület volt, szúrni tudott vele, örök sebet, szenvedést okozni.

Erre a tulajdonságára egy barátnője hívta fel a figyelmét. Mindig így mondogatta neki:

„Emlékszem ott ültél az ágyon, s olyan csúnyán néztél Rám, megbántottál.”

Akkor határoztam el, hogy segíteni fogok Neked. Hogyan lehet ilyen szúrós tekintete egy ily bájos lánynak. Erre kerestem a választ.

Szerettelek volna magamhoz ölelni, megsimogatni. Akár csak egy pillanatra is. Én ember voltam, Te állat. Elárasztottalak kedvességemmel, mégsem értünk el semmit. Csak a bánatot adtad nekem, sápadt szempárodat.

• Nem bajlódom tovább veled, úgy döntöttem. Reménytelen eset vagy! Téged megvigasztalni, jobb útra téríteni nem lehet.

Remélem, valakinek egyszer mégiscsak sikerül megszelídíteni Téged. Talán egy bájos sünlegénynek.

Hold Költők Társasága

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány, akit Virágnak hívtak. Nagyon szerette a verseket, meséket. Váci Mihály volt a kedvence, aki sokat írt hazájáról, ragaszkodásáról, mennyire szeret itt élni. Leírta, hogy gyökerek nélkül nem lehet élni.

Elhatározta hát, hogy barátait olvasásra, írásra ösztönzi, de sajnos nem sikerült neki, pedig annyi ötlete volt. Megírta a Társaság Alapító okiratát, ahogy az igaziak, a borlovagrendek is tették. Vezetőnek nem magát, Rékát nevezte meg.

Készített bélyegzőt, pecsétet, mint a régi szép időkben, a középkorban, a királyok, véres csaták idejében.

A bélyegzőn egy gyönyörű dagadó Hold volt, és a Társaság neve.

Pénzük igaz nem volt túl sok, de falucskájuk könyvtára ingyenes volt és tele volt szebbnél szebb írásokkal. Üléseiket is itt tartották. Elhatározták, újságot szerkesztenek, és abban jelenítik meg írásaikat. Annyi tervük volt: szórólapokat készítettek, ezzel hívták fel a figyelmet Társaságukra.

A Társaság sajnos csak rövid ideig működött. Megszűnésükkor felégettek minden nyomot maguk mögött.

Nem maradt más Róluk, csak egy közös, kopott fotó, mely egyik éjszaka készült alapításukkor a tábortűznél, melyet a könyvtáros tanár néni kinyomtatott.

Egyszer talán újra életre kél.

HARENCSÁR LÁSZLÓ (Szarvas)

ERDŐTÜNDÉR

Gyermekkoromat a Mátra hegyei-völgyei között töltöttem.

Szerettem, szeretem az erdőt, a virágokat, a bokrokat, fákat, az erdőben és az erdőket körül vevő réteken élő állatokat, az aprócska hangyától, a méltóságteljes szarvasbikáig, minden állatot.

Gyakran jártam az erdőt. Nem kellett órákig gyalogolnom, hogy elérjem, hiszen az erdőtől csupán pár méterre volt a házunk.

Gombásztam, száraz faágakat gyűjtögettem, erdei gyümölcsöket, szamócát, kökényt, málnát, szedret, galagonyát, vadkörtét ettem, de legtöbbször csak „úgy” sétáltam a bokrok, az árnyat adó fák alatt.

Meglestem a dagonyázó vaddisznókat, figyeltem, hogy mikor kelnek szárnyra a fenyőrigó-fiókák, izgalommal vártam az őzgidák születését, első, botladozó, suta lépéseit.

Tizenéves lehettem, amikor egy forró, nyári napon a tölgyest járva, elálmosodtam.

Kerestem magamnak egy árnyas helyet, ahol kicsit megpihenhetek.

Rábukkantam egy hatalmas, kidőlt fára, amit már sűrűn belepett a puha moha.

Kényelmesen elhelyezkedtem, fejemet a mohára hajtottam és mély álomba merültem.

Azt álmodtam, hogy a kidőlt, mohás fatörzs mögött egy kerek tisztás terül el, közepén egy nagy, szürkés-barnás kővel.

Csend volt. Enyhe szellő fújdogált. Távolról egy fácánkakas elhalkuló rikoltása mosódott bele a tikkadt csendbe.

Aztán a következő pillanatban, mintegy varázsszóra, megelevenedett a tisztás környéke!

Zizegett az avar, zümmögött, dongott a levegő, ciripelések, motoszkálások hallatszottak.

A kis tisztást és a tisztást, körülvevő füveket, bokrokat, a fák alacsonyabban lévő ágait számtalan apró élőlény, bogár lepte el.

Hőscincérek, katicabogarak, hangyák, szitakötők, méhek, darazsak, tarka lepkék, pillangók, százlábúak, nünükék, futrinkák, bodobácsok, szöcskék, tücskök, szúnyogok, pókok, legyek, szentjánosbogarak, és még ki tudja miféle apróságok, telepedtek a nagy, szürkés-barna kő köré.

Amint mindenki elfoglalta a helyét és ismét csend honolt, hangos zümmögéssel, mint egy helikopter, egy hatalmas szarvasbogár ereszkedett le a tisztás közepén lévő kőre.

Kezdetét vette a bogarak évenként egyszeri, nagy találkozója!

A szarvasbogár mindenkit köszöntött és megnyitotta a találkozót s mondta, hogy mindenki biztonságban van, hiszen az erdő tündére óvja őket. Most is itt van, itt sétál a tisztás körül.

Egész alakját nem lehetett látni, csupán egy hófehér szoknyát és egy halványzöld kis kendőcskét, amit sötétzöld tölgyfalevelek díszítettek.

Minden bogárféle képviselői beszámoltak arról, hogy az elmúlt évben mi történt velük, hogy megy soruk, milyen érdekes történetet hallottak, mit tudnak a rokonaikról, ismerőseikről.

Színesebbnél, színesebb történeteket meséltek.

Amikor az utolsó bogárka is elmesélte történetét, a szarvasbogár-a bogarak királya- megköszönte, hogy mindenki eljött és útjukra bocsátotta társait.

Ismét csend telepedett a tisztásra.

Felébredtem.

Akaratlanul is a mohás fa mögé néztem. A fa mögött egy kerek tisztás volt, közepén egy nagy szürkés-barnás kővel.

A fűszálak, a környező bokrok leveli még rezegtek, billegtek egy kicsit, de nem láttam egyetlen apró bogarat sem a környéken.

A Nap már lemenőben volt, így hazaindultam.

Valami, kellemetlenkedő bogár a vállamra, nyakamra szállt és kapaszkodott a bőrömbe.

El akartam hessinteni, de abban a pillanatban megszólalt a kellemetlenkedő:

- Kérlek, ne bánts! Pihenek egy kicsinykét, és már ugrok is tovább!

Oldalra, a vállamra néztem. Egy szöcske pihegett a vállamon és valóban, pihent, szuszogott egy kicsit, és máris tovaugrott.

Megálltam. Megráztam a fejem, megdörgöltem a szemem, kipiszkáltam a fülem, hogy jól hallottam-e?

Gondoltam, még mindig álmodom, mert az nem lehet, hogy egy szöcske beszéljen hozzám?

Na, jó lehet, mert az állatok beszélnek egymással, de én, én azt nem érthetem!

Folytattam az utam hazafelé.

Igen ám, de alig tettem pár lépést újra hangokat hallottam!

- Hé, nézz a lábad elé, óriás! Még a végén összetöröd a házacskámat!

Megmerevedtem. A lábam előtt, a keskeny ösvényen egy csigácska szólt hozzám. Felágaskodva, nyakát megnyújtva, szarvacskáit rosszallóan ingatva figyelmeztetett.

Akkor már tényleg nem tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom.

Hamarosan kiértem az erdőből. Az erdő szélén egy vadkörtefa állt. Akkor érett a vadkörte.

A mézédes gyümölcsök körül egy darázscsapat zümmögött.

- Nézzétek, itt van az a fiú, aki a mohás fánál aludt!- mondta az egyik darázs.

- Csipkedjük, szurkáljuk meg!- mondta a másik.

- Nem, ne bántsuk őt! Tudjátok, hogy ő még nem bántott egy bogarat sem!- figyelmeztette őket a vezetőjük.

- Látjátok, úgy bámul ránk, mintha értené, hogy mit beszélünk!- nevetettek a többiek.

Végre hazaértem.

Lefeküdtem, de nem tudtam elaludni, mert rázendítettek a tücskök. Még egy ilyen szószátyár népséget nem hallottam!

Mielőtt elhallgattak volna, figyelmeztettek mindenkit, hogy jól zárják be az ajtót, és ne kelljenek túl korán, mert ki fog sütni a Nap, de egy gyors vihar fogja pár percre eltakarni a Napot, lesz dörgés, villámlás, égszakadás-földindulás.

Reggel felébredtem, megmosakodtam, felöltöztem, és leültem reggelizni.

• El kellene, menjél a boltba tejért és kenyérért – mondta édesanyám.
• Persze, mihelyt elvonul a vihar, máris megyek – válaszoltam.
• Milyen vihar? Hisz hétágra süt a Nap!

Nem válaszoltam, folytattam a reggelizést.

A következő pillanatban hirtelen elsötétült az ég, dörgött, villámlott, és szakadt az eső.

Pár percig tartott csupán, s ahogy jött, úgy el is vonult a vihar.

Fogtam a bevásárló szatyrot, s indultam a boltba.

Édesanyám utánam szólt:

• Hé, ezt meg honnan tudtad, csak nem a tücskök ciripelték az éjszaka?

igyorogva visszafordultam.

Édesanyám kötényének zsebéből egy kendőcske kukucskált ki. Egy halványzöld kendőcske, amit sötétzöld tölgyfalevelek díszítettek…

Fellinger Károly (Jóka, Szlovákia)

A VADALMAFA

         Hol volt, hol nem volt, volt a szépséges Tündér Ilona kertjében egy óriási, égig érő vadalmafa. Számtalan madár rakott fészket az ágai közé. Naponta egy almát termett,  de akkorát, mint egy óriási tök, legalább ötven kilósat. Igen ám, de mielőtt beérett volna az alma, valaki minden áldott éjjel lelopta a fáról. Nem mondom, erős férfinak kellett annak lennie, aki le tudta venni, ráadásul olyannak, akinek nem száll könnyen inába a bátorsága.

         Törte a fejét Tündér Ilona, törte, vajon ki lehet az az ördögfajzat. Hiába fogadott fel őröket, mire jött az éjjel, elaludtak, mint a tejecske. Úgy döntött, neki kell példával előállnia, megmutatni, hogy vér folyik az ereiben, nem savó, mint ezeknek a semmirekellő őröknek. Ki is ment egy éjjel a fa alá strázsálni.

         Csillagtalan sötét volt az éjjel. Ásítozott Tündér Ilona, ásítozott egyre. Hiába próbálta nyitva tartani a szemeit, csak elnyomta az álom!

         Másnap egy csodálatos, kacsalábon forgó palota hetvenhetedik szobájának a teraszán ébredt. Nem tudta mire vélni a dolgot. Ugyan hogy kerülhetett ide? De gyorsan világossá vált előtte minden. Mert hirtelen megjelent előtte a daliás Árgyélus királyfi. No, csapott is nagy csetepatét Tündér Ilona:

         - Ide figyelj, te Árgyélus! Amit tettél, az  tündérrablás! Ezt tiltja a törvény egész mesevilágon. Talán csak nem váltságdíjat akarsz?!

         - Ugyan, ne legyél már olyan kukacos, mint az almád - mondta neki Árgyélus királyfi.

         - Igen? Kukacos az almám? Akkor miért lopod el minden áldott éjjel? - kérdezett vissza a tündérek királynője.

         - Igazán tudni szeretnéd? Mert színaranyból van benne a kukac! -felelte Árgyélus királyfi.

         Ezt aztán nem hitte el Tündér Ilona olyan könnyen.

         - Nem tudni szeretném, hanem látni! – mondta Árgyélusnak csökönyösen.

         Árgyélus akkor bevezette a hetvenhetedik szobába, amely teli volt ötvenkilós, félbevágott almákkal. A királyfi szolgája éppen akkor vágta fel a hatvanhatodik almát – s máris kivett belőle egy aranykukacot. A fal mellett sorakozott még vagy ötven kukac, egytől-egyig színaranyból.

         Tündér Ilona majd' hanyatt esett a meglepetéstől.

         - És mit csinálsz ezekkel a kukacokkal? – fordult Árgyélushoz.

         - Szerencsepénzt öntetek belőlük, és szétosztom a szegényeknek – felelte Árgyélus. – Szerencsepénzt csak aranykukacokból lehet önteni. Ezt se tudtad?

         Erre már elmosolyodott Tündér Ilona, de Árgyélus is. Vagyis hát összemosolyogtak. No, ez elég is volt ahhoz, hogy egymásba szeressenek. 

         Másnap az almafa alatt tartották meg a lakodalmat. A zenészek  mindenki nótáját elhúzták, aztán ők maguk kértek nótát a tücsköktől. Mulatott a násznép, még a tücsökzenére is táncot jártak. Aztán jókat ettek, hogy legyen erejük eljárni a kállai kettőst is. Az asztalok rogyadoztak a sok ételtől-italtól. Nem csoda, hisz a lakodalomra levágtak vagy tíz ökröt, kivágtak száz fej salátát Tündér Ilona kertjéből!

         Ezt a mesét meg feljegyezték az utókornak egy káposztalevélre.

ANDRÉ KRISZTINA SAROLTA (Csíkszentkirály, Románia)

Döme és a bögremanók

Egyszer mindenképpen volt, de igazság szerint többször is megtörténhetett. Veled is, velem is, a szomszédoddal is, és talán még azzal a kávébab szemű fiúval is, aki mindig olvas a reggeli buszon.

Hogy hol volt, hol nem volt, nem lehet pontosan meghatározni.

Valahol, a Föld nevet viselő sárgolyón, egy eldugott földpamacson, Pepita-szigetén éltek a bögremanók.

Különös lények voltak ezek a bögremanók. Fejüket gőzsapka fedte: az egészen pici manók sapkája kakaógőzből volt, a foltnál nagyobbaknak teagőzös vagy tejgőzös fejfedőjük volt, és azok a manók, akiknek már kispokrócuk volt, kávégőzzel védték a kobakjukat. A születésnapjuk reggelén a gőzsapkából pezsgősityka lett, amíg le nem ment a nap, addig érezhették, hallhatták az őket ünnepelő pezsgést.

Hasuk leginkább egy bögréhez volt hasonlítható: a manó-étekkel jól teletömött bögrepocak az örömük egy alapanyaga.

A gőzsapkák alul hegyes manófülek kandikáltak ki, amelyeknek köszönhetően hallották, amikor egy kismadár kikelt a tojásból, amikor a sziget másik felén valamelyik manó tüsszentett, de ha nagyon figyelmesek voltak, akkor még azt is, ahogy a fű nő. Pepita-sziget felülről úgy nézett ki, mint egy pepita takaró: itt egy nagy zöld erdőfolt, ott egy eperfolt, amott egy színes pamacs a rét virágaiból.

Nevetéstől csengett a Pepita-sziget nap mint nap, nem voltak ajtócsapkodások, zokogások, és nagy félreértések. Nem veszekedtek,hazudoztak, bűnöztek. Nem volt szükség fenyegetőzésre, büntetésekre, börtönökre.

Mindez azért működhetett így ebben a csodavilágban, mert a bögremanóknak volt egy különleges képességük: érezték, ha valaki hazudik körülöttük.

Így aztán tudták mindig, hogy ki mit gondol, és az évek során kialakult bennük az a felfogás, miszerint semmi értelme hazudozni, csak az erejüket és az idejüket pocsékolják, hiszen úgyse hiszi el nekik senki.

El kellett telnie néhány évszázadnak ahhoz, hogy ez a fokozott őszinteség a javukra válhasson: megtanulták, hogy senki sem ítélhetnek el a véleménye, meglátásai miatt, mert azt a másik megérzi, és csak vitát szül.

Ilyen módon vált a Pepita-sziget a világ legbékésebb közösségének a lakóhelyévé, a mosolygós iskolába menések, és a mindennapi ünneplések színterévé.

Ebben a csupa mosoly világban éldegélt Harki, a teagőzsapkás bögremanó. Mindig mosolygó szemeivel, pirospozsgás manóarcával, és segítőkészségével elérte, hogy a sziget egyik legszeretettebb lakója legyen. Mindenki szívesen látta a házában, mert Harki kedves, udvarias vendég volt, és karamellbarna bögrepocakjába mindig szívesen fogadta a háziasszonyok kevésbé jól sikerült műveit is.

Erről a különleges helyről szerzett tudomást egy kisfiú, Döme, és szülei.

Döme aranyszőke fürtjeivel és nagy zöld szemeivel mindenki szívébe belopta magát első pillanattól kezdve, ezt kihasználva fűtfát összehordott az embereknek.

Szülei először csínytevésnek, játéknak gondolták füllentéseit, de rá kellett jönniük, hogy ez már hazudozás.

Amikor először hallottak a Pepita- sziget igazmondó világáról, azonnal elhatározták: oda küldik Dömét vakációzni, hátha ő is leszokik a hazugságokról.

A szigetlakók nagy örömmel fogadták az emberpalántát: sütöttek- főztek, előkészítették az emberek fogadására és szállítására kialakított függőágyat.

Nyár beköszöntével minden bögremanó ott állt a függőágy körül: az egészen pici manók gőzsapkája helyén színes léggömbök voltak, a nagyobbakéban pezsgő buborékolása hallatszott.

Pördült- fordult a függőágy, rázkódtak a fák, amelyekre ki volt függesztve, izgatottan egymásba kapaszkodtak a pici manókezek.

Elcsitult a zaj, és a függőágyban megjelent Döme.

• Öhm. Sziasztok. Döme vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. Mennem is kell. Csak eddig engedtek el otthonról.
• Szerintem hazudik. – jelentette ki az egyik bögremanó a hátsó sorból.
• Gyere, Döme, készültünk neked ebéddel, legalább vendégelhessünk meg. – szólt közbe Harki, és kezét nyújtotta a vendég felé.
• Nem kell a segítséged. Otthon is egyedül járkálok. Még autót is egyedül vezetek – morgolódott Döme.
• Szerintem megint hazudik. – hangzott el a hátsó sorból egy apró bögremanótól.
• Pssszt! – ripakodtak rá a többiek.

Döme folyamatosan sorolta a hőstetteit, és hogy miben ő a legjobb.

Így teltek a napok, míg Harki meg nem elégelte, és azt nem mondta neki:

• Mindenkit zavar, hogy nem mondasz igazat nekünk, és hogy te mindenben a legjobbnak mondod magad. Gyere, bizonyítsd be, hogy tényleg a legrátermettebb vagy a szigeten, álld ki a próbáimat.

A pokrócmanók első döbbenet után lelkendezni kezdtek, és megtapsolták Harki ötletét. Döme morgolódott, de elfogadta a játékot.

• Mi a feladatom? – kérdezte.
• Menj át az erdőn. Innen, az egyik feléből, a másik felébe. Ennyi.

Döme nevetni kezdett:
 - Ennyi a próba?

• Ennyi. Annyi időd van a feladatra, amennyit szeretnél. Pakolunk fel neked ételt, italt, és bármikor visszafordulhatsz.

Elindult hát Döme be, az erdő sűrűjébe. Ahogy ment, mendegélt, unalmában belerúgott egy fa törzsébe, erre egyszer  csak elkezdett rázkódni a föld alatta.

A fáról leszökött egy mókus, odaállt Döme elé, és ráripakodott:

• Miért csinálod ezt?
• Nem én voltam. – mentette magát.

Erre a föld még erősebben kezdett rázkódni. A mókus felvonta a szemöldökét, majd újra kérdően ránézett a kisfiúra.

• Lehet, hogy mégis én voltam. – mondta Döme
  A rázkódás csillapodott, majd teljesen megszűnt.
• Igen, igen, én voltam.
• Amiért őszinte voltál, cserébe veled megyek, és segítek átkelni az erdőn. Sokféle veszély leselkedhet még rád.

Így mendegéltek tovább ketten, a Döme, és a mókus, amíg észre nem vettek egy rókát, amint egy csapdában vergődik.

• Veled meg mi történt?- kérdezi tőle a mókus
• Nem vettem észre ezt a csapdát, és beszorult a lábam. Kérlek, segítsetek kijönni. Ha közelebb jöttök, és egyikőtök megfogja a mancsom, másik meg a csapdát, akkor talán ki tudok szabadulni innen.
• Menjünk tovább, hazudik, bántani akar minket! A mesékben is a róka mindig csak ravaszkodik, és gonoszkodik… – mondta Döme, és húzta maga után a mókust
• Kérlek szépen, hidd el nekem, hogy nem akarlak bántani, igazat mondok! – fohászkodott a róka

Döme a mókusra nézett, majd a rókára, aztán odament a csapdához, és két kezével óvatosan kiszabadította a rókát. Ekkor a róka két mancsával megölelte, és nyalni kezdte az arcát, és megköszönte tettét. Hárman mentek tovább az erdőben. Addig játszottak, és ugrándoztak, hogy megéheztek.

Leültek a mohás fűbe, egy követ használtak asztalként, Döme kipakolta a manók által feltarisznyázott ételt, és jóízűen enni kezdtek.

A kövön hangyák sora jelent meg:

• Bal, jobb, bal, jobb. Szakasz állj, egy, kettő! – vezényelt az első hangya.

Döme és utastársai csodálkozva nézték a vonuló hangyarajt.  A mókus farkával le akarta hessegtetni őket a kőről, de Döme megállította.

• Kérdezzük meg, hogy mit akarnak.
• Tiszteletem, jó napot! – szólt a vezérhangya

Azt szeretnénk megkérdezni, hogy mennyi ideig tart még az útjuk, megkaphatnánk-e az ételüket, mert sajnos az időjárás nem kedvez nekünk, és ha nem szerzünk elemózsiát valahonnan gyorsan, akkor nagy bajban leszünk.

• Sajnos nem tudjuk, hogy meddig megyünk még, lehet, hogy több hétig, nem adhatjuk oda – mondta a róka.
• Ez nem igaz. – mordult rá Döme.
  Szerintem már csak órák kérdése, és ott vagyunk. Vigyétek csak el nyugodtan, nem lesz baj.

A hangya elmosolyodott, a róka és a mókus két oldalról megfogták Döme kezét, majd az ég fele mutattak: a fák között egy – egy madár hátán a sok bögremanó elégedetten mosolyog és tapsol.

Harki leugrott a cinege hátáról, és Döme vállára huppant.

• Kiálltad a próbáinkat, emberfia. Igaz voltál, becsületes, és jóravaló. Mostantól tiéd is az igazmondók Pepita- szigete, bármikor szívesen látunk!

Döme örömében megölelte újdonsült barátait, és nevetni kezdett:

• Milyen könnyű igazat mondani, ha megpróbálod! Visszamegyek az emberek közé, hátha ott is működni fog.

Döme azóta is ott él az emberek között, talán már a saját gyermekeinek tanítja az igazmondás örömét, de mindig elmosolyodik, amikor eszébe jut, hogyan tanította meg egy csapat törpe a kicsi óriást igazán nagy embernek lenni.

VARGA ZOLTÁN

Hol lakik a szeretet?

      Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Olyan nagy hatalma volt, mint senki másnak a földön. Annyi a katonája, mint égen a csillag. Maga sem tudta mennyi aranya, drágaköve, ezüstje hevert a kincstárban. A palotájában kereken száz szoba szolgálta a kényelmét. Szolgák hada leste minden óhaját. Selyemben és bársonyban járt minden nap, az udvari szabók éjt nappallá téve szorgoskodtak a legszebb ruhákon. A konyhában éjjel nappal készültek a pompásabbnál pompásabb fogások. Elég volt csak felemelnie a kezét, máris teljesült minden kívánsága.

Mégsem volt boldog a király. Mert megvolt mindene, amit csak akart, mégis hiányzott valami. Úgy érezte nincs igazi barátja, aki azért szereti ami, aki érdek nélkül is mellette van. Mert tudta jól, a sok szolga, katona, udvari hivatalnok mind azért hűséges hozzá, mert vagy félnek hatalmától vagy, mert jutalmat remélnek. Szomorúan ült arannyal kirakott trónján és gondolkozott erősen mi tévő legyen, hogyan tegyen szert igaz barátra. Végül elhatározta, álruhát ölt és elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. Nem akarta hogy lássák gazdagságát, ezért egyszerű katonának öltözött. Drága ruháját kopott gúnyára cserélte, arannyal kirakott díszes kardja helyett vasból készültet kötött az oldalára. Tarisznyájába kenyeret és szalonnát rakott útravalónak, kulacsába tiszta forrásvizet. Maga sem tudta meddig kell vándorolnia, míg kérdésére választ talál. Milyen az igazi, önzetlen szeretet? De ment, mert mindenáron tudni akarta van-e, és ha igen hol terem a világban?

Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken át. Jól esett neki a gyaloglás és az idő is gyönyörű volt. A nap vidáman sütött, a szellő lágyan simogatta az arcát, a madarak daloltak a fákon. Még sose látta így a világot, a maga valójában. Azt gondolta, már csak ezért megérte elindulnia. De nem fordult vissza, ment tovább az úton. Amikor ráesteledett, éppen egy kis házhoz ért, ami magányosan állt az erdő szélén. Szegény emberek élték benne mindennapi életüket. A király bekopogott és szállást kért éjszakára. Adtak is jó szívvel, még vacsorát is, bár az csak krumplileves volt. Nem szokott az ilyen étkekhez, mégis olyan jól esett neki, hogy maga sem tudta evett-e már ilyen jót életében?  A vacsora végeztével a szegény ember megkérdezte a királyt, mi járatban van, és merre visz az útja? Mikor meghallotta, először a fejét vakarta, ám hamarosan felderült az arca és így szólt. – Lehet, tudok segíteni! Azt beszélik, messze innen, a nagy Fekete hegyeken túl, van egy sűrű erdő. Még nappal is sötétség honol benne. A közepén él egy bölcs öregember. Senki sem tudja hány éves, de a tudása akkora, nincs olyan kérdés, amire ne tudná a választ. Megörült a király, megköszönte szépen a választ és nyugovóra tértek. Még alig pitymallott már útnak is indult, mert minél hamarabb el szerette volna érni a célját, meglelni a bölcset. Az út azonban egyre fárasztóbb lett, egyre nehezebb. Hatalmas kövek, tüskés ágak, szakadékok nehezítették útját. Az élelme is fogytán volt. A szalonnának csak a bőre maradt, a kenyérnek csak a héja. Egy hatalmas tölgyfa alatt pihent éppen, mikor az egyik bokorból zörgést hallott. A kardjához kapott. A bokorból egy nagy fekete kutya sompolygott elő. De olyan sovány volt, hogy zörögtek a csontjai. Leült és várt. A király gondolta, biztosan éhes lehet, a tarisznyájából elővette a szalonna bőrét, és a kutya felé nyújtotta. Az óvatosan elvette, hátrált egy lépést, lefeküdt és nagy élvezettel rágni kezdte a finom csemegét. Amikor végzett vele, odament a királyhoz nagy farkcsóválással, és a lábához feküdt, nagy barna szemeivel hálásan nézte jótevőjét. A király felszedelőzködött és folytatta útját. Örömmel látta hogy a kutya is vele tart. Mert unta már a magányos vándorlást, még szólni sem tudott kihez.  Így mentek, hegynek fel, völgynek le. Ha elfáradtak pihentek, aztán folytatták az utat. Olyan kietlen tájon haladtak, ahol még a madár sem járt. És a Fekete hegyek valóban rászolgáltak a nevükre. Komorak, kietlenek, kihaltak voltak. Az égen nem körözött madár, még fák sem nőttek a kopár sziklákon. Csak a szél fújt, dermesztő északi szél, ami áthatolt még a ruhán is. A király és hűséges kísérője azonban nem hátrált meg. Megtalálni a bölcset, hogy a kérdésére választ kapjon. Lassan túljutottak a hegyeken, már csak egy emelkedőt kellett megmászniuk, hogy elérjék a sűrű erdőt. A kutya hirtelen megállt és morogni kezdett. Mereven nézett előre, hátán a szőr is felborzolódott. A következő pillanatban egy hatalmas, vérszomjas medve ugrott elő a szikla mögül. Vad üvöltéssel rontott a királyra, hatalmas fogait vészjóslóan csattogtatva. Ám ő nem ijedt meg. Kirántotta kardját, és farkasszemet nézett a fenevaddal. Kardjával próbálta legyőzni a hatalmas támadót. Már mindketten számos sebből véreztek, amikor a medve egy csapással kiütötte a király kezéből a kardot. Az ütéstől megtántorodott és a földre rogyott. Az állat fölé magasodott, hatalmas mancsait felemelte, hogy lesújtson vele. Ám ekkor a kutya rárontott és a szörnyeteg lábába mart. Vadul harapta, tépte, ezzel vonva el figyelmét.  A király új erőre kapott, felvette a kardot, és a medvére támadt. Sikerült is megfutamodásra bírniuk. Szerencsére sem az ember, sem a kutya nem sérült meg súlyosan. Hamarosan elérték az erdőt, és haladtak egyre beljebb és beljebb. Maguk sem tudták mióta mennek, mert olyan sötét volt, mintha este lett volna. A fáradtság egyre jobban erőt vett rajtuk. Ekkor a távolban egy alig látható fényt vettek észre. A király tudta, ez az, amit keresett. Hamarosan elértek egy kis házhoz. Bent, a tűz mellett egy karosszékben egy ősz öregember ült. A király belépett, a kutyával a nyomában, illendően köszönt és azt kérdezte. – Mond, te vagy az a bölcs, akiről az emberek beszélnek? Az öreg bólintott. – Ülj le a tűz mellé és mond el mi járatban vagy! Elmondta a király a jövetele célját, hogy az igaz barátságot keresi, az érdek nélküli szeretetet. Az öreg bölcs hallgatott egy darabig, aztán így szólt. – Átvágtál a hegyeken, sűrű sötét erdőkön, hogy elérj hozzám, és választ kaphass a kérdésedre. És most, hogy itt vagy nekem meg sem kell szólalnom, mert már te magad is tudhatod a választ. A király nézte az öreget, és semmit sem értett. A bölcs, látva a csodálkozást a szemében így szólt. – Nézz a lábad elé! A kutya aludt ott, békésen szuszogva, a fejét a király lábára hajtva. És egy pillanat alatt mindent megértett. Mert ez az állat vele tartott a legnehezebb utakon is, kiállt érte a küzdelemben, miközben cserébe semmit sem kért. Hűségesen követte bármerre is tartott. A szívét melegség öntötte el, mert megtalálta, amit keresett. Még többet, mint amit remélhetett.  Az éjszakát az öreg bölcs házában töltötték, reggel pedig elindultak hazafelé. Ezúttal semmi veszélyes dologgal nem találkoztak, minden baj nélkül elérték a király palotáját.

Attól a naptól fogva nem csak hatalmas, de jószívű és igazságos vezetője is lett országának.

A kutya ott élt vele a palotában, szőre kifényesedett a sok finom étektől, de a kedvessége és hűsége ugyanaz maradt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

FÜLÖP ERIKA (Bánd)

Az ezüstfenyő és a csillag

Hegyek között, kis faluban, öreg templom harangja jelezte az este közeledtét. Sötétség borult a tájra. A gyerekek siettek haza a meleg otthonukba.  Az égen Holdapó kísérte fényes csillagjait éjszakai útjukra. Ám volt közöttük egy rakoncátlan csillagocska, ha mondtak neki valamit, ő csakis az ellenkezőjét tette. Egy éjjelen Holdapónak elfogyott a türelme, leküldte az égről a Földre, hogy ezután ott próbáljon szerencsét. Gondolta, talán rádöbben a csillaggyerek, hogy milyen jó sorsa volt az otthonában. Szellő szárnyán érkezett az erdőbe, eközben gyönyörű fénye kialudt. Szomorúan sírdogált. Egy közeli ezüstfenyő megszólította:

- Miért pityeregsz ilyen szép estén, kis csillag?                                                                                                               - Nem is sírdogálok! – felelte dacosan.                                                                                                                

  - Gyere, bújj az ágaim közé, itt megmelegedhetsz.                                                                                        

  - Na, jó, de csak egy picit, mert úgyis megyek vissza a barátaimhoz.                                                         

   – Akkor miért jöttél le az égről, ha már mész is vissza?- kérdezte a fenyő kíváncsian.

A csillag szégyellte magát a fa előtt, ezért nem mesélte el neki, hogy rossz gyerek volt, most olyan büntetésfélében van. Csendesen meghúzódott a szúrós fenyőtüskék tövében. A kimerültségtől mély álomba merült. Kis idő múlva nyuszi gyerekek hangos viháncolására ébredt.

-A csillagom alszik, kicsit csendesebben!- szólt rájuk a fenyő.                                                                                 

- Nincs is neked csillagod, te csak egy fenyőfa vagy az erdő közepén.                                                                         - Egyszer én is sorra kerülök, meglátjátok, milyen gyönyörű karácsonyfa lesz majd belőlem.                                                                                                                                                             

A fa nem vitatkozott tovább. A csillag viszont hallotta a beszélgetést. Megsajnálta őt.                                                                                                 

• Itt vagyok!  – mondta a nyusziknak. - Most már elhiszitek, amit a barátom mond?

A nyuszik annyira meglepődtek, hogy nyakukba kapták a lábukat és elszaladtak.

• Akkor mi most barátok vagyunk?- kérdezte kíváncsian a fenyő.
• Igen - válaszolta csendesen a csillag. 

Karácsony tájt a faluban nagy volt a sürgés-forgás. Készülődtek az emberek a várva várt nagy napra. Erdő szélén kis ház állott, benne egy szegény család lakott. Az édesapa reggeli után úgy tervezte, hogy elmegy fenyőfát keresni. A legnagyobbik lányuk, Borka sokáig kérlelte szüleit, hogy hadd menjen el ő is. Kapkodta is gyorsan magára a ruháit, és szaladt az ajtóhoz.

• Apa, siess már, elvisznek minden szép fát! – türelmetlenkedett.
• A fenyők türelmesen várnak mindenkire – nevetett az apuka.
• Te már tudod, hogy melyik lesz a miénk?
• Abban a pillanatban, mikor meglátod az igazit, tudni fogod kislányom - válaszolta sejtelmesen az édesapja.
• Szép fát válassz, Borka! - kérlelték kishúgai.
• Megígérem, hogy miénk lesz a falu legszebb karácsonyfája – felelte a nagylány.

Megfogta édesapja kezét és már indultak is az erdő irányába. A frissen hullott hóban nehéz volt a járás, de Borka kitartóan követte apját. Keresgéltek, de egyik fa sem tetszett nekik.  Nem is lehet tudni, hogy honnan, két kis nyuszi jelent meg a kislány előtt. Ugrándoztak, játszottak, kergetőztek. Borkának ez nagyon tetszett, s mikor a nyuszik elszaladtak, gondolkodás nélkül követte őket. Egy gyönyörű fenyő körül szaladgáltak.  A kislánynak tátva maradt a szája a szép fa láttán.

• Borka, hol vagy?  – hallotta édesapja kiáltását.
• Itt vagyok, apa! Gyere gyorsan!

S egy pillanat múlva megérkezett apukája. Kicsit mérgesen szólt a lányára:

• Nem szabad így elcsavarogni. És ha valami bajod esik?
• De apa, ezt a szép fát nézd meg!  – mondta izgatottan Borka.
• Melyik fát, kislányom?
• Ezt itt, nézd csak!- mutatta az apukájának.

Édesapja megfordult, és csak ennyit tudott mondani:

• Látod, Borka, ez lesz a mi karácsonyfánk. Megtaláltad!
• Nem én, hanem a nyuszik találták meg.
• Milyen nyuszik?
• Hát ők! –mutatott a fák közé, de a nyuszik már nem voltak ott.
• Siessünk hazavinni a kis fát, mert besötétedik.
• Na, jó!- bólogatott beleegyezően a kislány.
• Borka, állj egy kicsit távolabb, nehogy rád dőljön a fenyőfa.
• Belerakjuk a tartójába, amit te csináltál neki?
• Természetesen, kislányom - mondta az apa, és nekilátott a munkának.
• A kishúgaimmal feldíszítjük a fa ágait, rakunk rá mosolygós almát, aranydiót és mogyorót.

 Eközben az ezüstfenyő mosolygott, és odasúgta a csillagnak.

• Látod, mondtam, hogy ránk találnak. Milyen rendes emberek! Nagy szerencsénk van.
• És mi lesz velünk? –kérdezte a csillag.
•  Én belőlem egy karácsonyfa lesz. Szép díszeket kapok az ágaimra. Este körül vesz minket a család szeretete. Nagyon jó lesz, meglátod! A vén fenyők sokat meséltek már nekem erről a gyönyörű ünnepről. Tudod, mi leszünk a díszvendégek. Nagyon várom.

 De a kis csillag nem tudott megnyugodni. Bár látta, hogy a kislány és az apukája nagyon kedvesek.

Borka apukája, már hazafelé húzta a fenyőfát, mikor hirtelen beesteledett. Mikor meglátták a házuk ablakain átszűrődő fényeket, a kislány azonnal futásnak eredt.

- Nézzétek, milyen gyönyörű fát hoztunk haza!- kiáltotta izgatottan Borka.

Testvérei tapsoltak örömükben.

Az apuka egy szépen faragott tartóba helyezte a fát. Az édesanya tálalta a vacsorát.                                                                            A család asztalhoz ült. Elmondták az esti áldást és nekiláttak a finom ételeknek.                                                        

       Az ezüstfenyő a csillaggal egyedül maradt a szobában.

• Nézd, milyen jó helyre kerültünk! - súgta a fenyő.

A csillag kikukucskált az ágak közül.

• Gyere ki, barátom! Az lesz a legjobb, ha felmászol a legfelső ágacskámra, onnan még jobban látod, hogy milyen takaros ez a kis szoba - bátorította.

Kikászálódott a csillag, kapaszkodott ágról-ágra, majd feljutott a fenyő csúcsára. S mivel nagyon elfáradt, ott lepihent egy kicsit. Abban a pillanatban az ajtó kitárult, és három lurkó rohant be a szobába, hogy megcsodálják a karácsonyi fenyőjüket.

• Nézzetek oda, egy csillag van a fa tetején!- kiáltotta Borka.
• Hogy került oda? - kérdezte a kishúga.
• Biztos egy angyal küldte nekünk, mert jó gyerekek voltunk – mondta a legkisebb.

A kis csillag olyan boldog volt, hogy örömében újra fényesen tündökölt.

- Anya, apa, gyertek be!- kiáltott Borka.                                                                                                                    

   - Mi történt?- futottak a szülők.                                                                                                                     

       - Itt járt egy angyal és igazi csillagot hozott nekünk. Szépen feldíszítjük a fát is, így csodálatos lesz mind a kettő.

Már későre járt, de a szobában vidám ének szállt, a kislányok körbe táncolták a szép Karácsonyfát.

Az öreg Holdapó belesett az ablakon, hogy megnézze a kis csillagját.

• Hazajössz az égre?- kérdezte tőle.
• Nem!  Már otthon vagyok, boldog vagyok, és örökké karácsonyi csillag maradok! - válaszolta Holdapónak, és teljes fényével beragyogta  az ünnepet.

Herperger Anita (Eger)

Subi Borcsa néném és Luca széke

Dezső nagyapám nyomán

Élt a faluban egy vénséges vénasszony, Subi Borcsa néném. Úgy hírlett, hogy boszorkány. Ez a teremtés olyan csalafinta jószág volt, hogy igen nehezen lehetett őt felismerni. Csak bizonyos kiváltságos alkalmakkor adatott meg az embereknek, hogy boszorkány képében láthassák. Beszélték, hogy aki nem a kellő tisztelettel köszönt neki, vagy csúnyán nézett rá, nyomban békává változtatta. Ezért inkább messzire elkerülték az emberek. Arról mesélek most nektek, hogyan is mutatta meg magát több ízben Subi Borcsa néném a maga valójában.

Mint minden rendes asszony, Borcsa néném is járt a templomba. Igen jó álca ez egy boszorkánynak. Gondoltam, hogy majd én elbánok evvel a vajákos asszonnyal. Közeledett a karácsony napja, így kifundáltam egy tervet. Luca napján hozzáfogtam egy széknek. Bejártam az erdőket, völgyeket a kilenc fáért. Tudtam ugyanis, hogy csak a kökény, boróka, jávor, körte, som, jegenyefenyő, akác, cser, és a rózsafa együttes ereje mutatja meg a boszorkányt a templomban. Az volt a gondolatom, hogy majd felállok rá az éjféli misén, és meglátom én ki itten a boszorkán, leleplezem Subi Borcsát. Teltek múltak a napok, minden nap egy keveset dolgoztam rajta, csinosítottam, csiszolgattam, bükkfa ékkel összeraktam. Vittem is a templomba a nagykabátom alatt, nehogy már az úton észrevegyenek a boszorkányok, és széttépjenek itt idő előtt. Még otthon elővigyázatosságból tettem egy marék mákot az egyik zsebembe, egy kevés fokhagymát a másik zsebembe. Telis tele volt a templom, nagy áhítattal imádkoztak. Éppen a Miatyánkot kezdték mondani, amikor felugrottam a székemre. Szétnézek a templomban, hát mit látok, az összes vénasszonynak meghosszabbodik az orra, és abban a minutumban vassá válik! Annyi időm maradt, hogy elkiáltottam magam: Boszorkány! Éles károgás közepette már jött is vagy tíz vénasszony, élükön Subi Borcsa néném, hogy széjjeltépjenek. Felkaptam a széket, gyorsan szétszórtam a zsebemből a mákot, és szaladtam, mint aki eszét vesztette. Szerencsére a mákkal visszavetettem kicsit a banyákat, mivel azt nekik egyesével fel kellett szedniük. De ez a Subi Borcsa olyan ügyes boszorkány volt, hogy egy pillanat alatt felkapkodta, és már repült is utánam. Éppen beértem az ajtón, amikor már hallottam a seprűje suhanását a ház felett. Gyorsan bedugaszoltam a kulcslyukat fokhagymával, nehogy bebújjon rajta a banyája. Hallom ám, hogy csak kaparászik az ördögfajzatja, belévágtam a bicskámat a bal ajtófélfába, hátha abbahagyja. Feljajgatott, de még mindig ott ólálkodott a portámon. Keresztet csináltam a seprűből, amire kitakarodott, de még mindig figyelt az istenadta. Erre már csak egy megoldást találtam, elégettem a székemet, és mire hamuvá lett, megnyugodott a vén boszorkány, visszaváltozott öregasszonynak, és hazaballagott a kunyhójába.       

NAGY KRISZTA

Szala

Ki ne ismerné Zalát?  Ezt a hosszú kilométereken át kanyargó folyót, mely hol aprócska csermelyként, hol méltóságteljesen áradó folyóként áramlik, siet egy irányba, hogy sok-sok vidék örömét, bánatát, keserűségét összegyűjtve táplálja a csodás felvidéki hegyek által átkarolt Balatont.

De hogy hol is ered ez a titokzatos folyó, annak történetét már hiába kérdezzük, nem sokan ismerik.

Szalafő egy kicsiny falucska a nyugati végeken, az Őrségben. Nevét onnan kapta, hogy határában, a Fekete-tóból ered a folyó, amit az itteniek még ma is Szalának hívnak. A Fekete-tó valójában sosem volt tó, mocsaras lápvidék ez, különleges élővilággal, melynek keletkezését a mai napig titokzatosság övezi.

S hogy ki is volt Szala, akiről folyónk a nevét kapta? Cserfes, örök engedetlen kislány volt ő, erdők-mezők ismerője, madarak, őzikék jó pajtása. Szegényes, szerény életet élt szüleivel és négy testvérével a kis házban, melyet szorgos kezek építettek az erdő adta gerendákból. Sárral tapasztott falai a szegénység ellenére is mindig vakítóan fehérre meszelve mutatták, hogy a nehézségek ellenére szorgalmas népség él ezen a vidéken.

A dombtetőkre épült házcsoportok egy-egy család házaiból álltak, s a körülöttük elterülő hatalmas legelők a végtelen erdőkig nyúltak.

Állataik, a silány, agyagos föld, és a rengeteg-erdők adta fa volt minden vagyonuk, értékük. No meg két kezük, és leleményességük, ügyességük, melyekkel a szerény adottságokat is kincsekké formálták.

Szala, mint a gyerekek a faluban mind, egészen kicsi kora óta részese volt a munkáknak, de szeleburdisága néha felbosszantotta anyját, aki ilyenkor ráripakodott:

- Szala, már megint láb alatt vagy? Eredj ki a rétre, futkoss egyet, és gyere vissza, ha megnyugodtál!

A kislány pedig rohant a néhol állig érő fűben, majd a dombok oldalában lefeküdt, és egészen azok aljáig gurult. Pörgött-forgott, s mire leért, egészen megszédült. Karját szétvetve feküdt ott egy darabig, és a felhők játékában gyönyörködött.

Ezután egyenesen az erdő széléig futott, ahol vadalmafa kínálta már érőre fordult, aprócska termését. Gyümölcsei igazi felüdülést adtak, jutott belőle bőven a köténykébe is, a testvéreknek vitte boldogan.

Máskor fára mászott, onnan kémlelte a vidéket. Órákat elidőzött kedvenc, terebélyes fájának magas ágán, ahonnan szinte az egész falut belátta. Megfigyelhette innen ahogy az emberek a vetésben, vagy a ház körül szorgoskodnak, de sokszor elidőzött tekintete egy-egy pajkos macskahad mókázásán, vagy az erdő szélére kimerészkedő szarvas csapat méltóságteljes vonulásán.

Ebben a varázslatos világban nődögélt, míg a csitri, szeleburdi lánykából gyönyörű hajadonná serdült.

Jakab, a falu legmódosabb fia is felfigyelt rá, hisz szépsége mindenkit megbabonázott. A lány azonban nem adta magát könnyen. Odakacagott pajkosan, ha egy fiú felé füttyentett, de már szaladt is tova, könnyű léptekkel, de a mosoly még sokáig ott bújkált szája szegletében.

Jakab más volt. Ő nem füttyentgetett, hanem mély főhajtással köszönt oda, valahányszor összetalálkoztak. Szala pedig azon kapta magát, hogy felé bizony nem röppen olyan természetesen az a megszokott kis kacaj, inkább valamiféle meleg pír öntötte el ilyenkor az arcát, és ahogy telt-múlt az idő, testét-lelkét is. Isten is egymásnak teremtette őket, nem volt kérdéses, hamar egymásra talált a két fiatal.

Az emberek összesúgtak a hátuk mögött, ha azon kapták őket, hogy hosszasan elbeszélgetnek a falucska valamely poros utcáján, ahol épp összefutottak. Aztán már akarva is keresték egymás társaságát, s Szala oly kedves helyei, a domboldalak, a terebélyes fák árnyas lombja mind tanúi lehettek igaz szerelmük lángra lobbanásának.

Tudták, hogy tilosban járnak, de a szívük annyira vágyta a másikat, hogy mindketten úgy érezték, csak együtt, senki mással nem lehetnek boldogok.

Hej, de azok a régmúlt idők bizony sokkal másabban voltak, mint a maiak! Hamar híre ment a faluban a fiatalok szerelmének, s a hírek eljutottak Jakab apjához is. Módos család fiához márpedig nem illik egy szegény leány!

Hetek se teltek el, és a büszke apa megtalálta a fiához, és a vagyonukhoz illő asszonyjelöltet. Vitának nem volt helye, elkezdődött a készülődés a lakodalomra.

Szala zokogva járta a vidéket, nem tudta elhinni, hogy a fiú, akit ennyire szeret, cserbenhagyta őt. Mert Jakab nem jött többé. Napokon át várta a megszokott helyeken, de mindhiába, magára maradt a bánattal és a keserűséggel.

Jakab is ó, mennyire szenvedett! Tudta, nem tehet apja ellen, és tudta, bármennyire is fájdalmas mindkettőjüknek, az egyetlen, amit tehet, hogy soha többé nem találkozik Szalával. Nem akarta bántani, nem akarta, hogy miatta szenvedjen a lány. Úgy gondolta, ha így tesz, tán könnyebben elfelejtik egymást.

Pompázatos lakodalomra készült a vidék. Egy héten át főzték, sütötték a falu asszonyai a lakoma étkeit, disznók visítása, tyúkok hangos könyörgése hallatszott mindenfelől, készültek a sültek, a jó fogások. Begyújtották a kemencéket, a forró köveken perecek sültek, és a silány szőlőből készült savanykás borok is előkerültek a pincékből.

Egy szombatra virradóra aztán készen állt a lakodalmas sátor is. A falu apraja-nagyja magára öltötte legszebb ünneplő ruháját, a hófehér keményített ingeket, szoknyákat, és megindultak a templom felé. Csak egy valaki volt, aki nem tartott a menettel, aki tisztes távolból, kedvenc fája legmagasabb ágáról figyelte az eseményeket. Nézte, ahogy, mint szorgos hangyák a bolyba, vonulnak az emberek minden irányból a templom felé. Ragyogó, verőfényes napsütés volt, boldog, vidám emberek hada igyekezett tiszteletét tenni a két fiatal egybekelésénél.

A nép bevonult Isten házába, s mikor Szala már egy lelket se látott, akkor a templom takarásából előlépett Jakab. Mellette hófehérben leendő asszonya. A leány ahogy megpillantotta őket, úgy érezte, nyomban megszakad a szíve. A fiú, akit neki teremtett a sors, aki így ünneplőben olyan szép volt a szemének, és akit annyira vágyott azóta, hogy nem látta, most végérvényesen másé lesz.

Végül az ifjú párt is elnyelte a hatalmas Isten hófehéren vakító háza.

Szala leugrott a fáról, és eszét vesztve rohanni kezdett a templom felé.

Aztán még mielőtt odaért volta, a földre rogyott, arcát a porba temette, és kitört belőle addigi összes fájdalma.

-  Istenem! Te, aki mindent látsz, aki szeretsz minket, akinek gyermekei vagyunk, hogy teheted ezt velünk? Hogyan tudhatnék én már ezután tovább élni így? És hogyan felejthetett el Jakab ilyen hamar? Nincs igaz szerelem, és te sem vagy sehol! Nem létezel, sosem léztél! Ha volnál, ezt nem hagytad volna!

Szala porral elmaszatolt könnyei sárként tapadtak arcára. Felemelkedett a földről, ha valaki ekkor meglátta volna, bizonyosan azt hiszi, igazi boszorkányt lát. S ez a frissen született, a bánat, és elkeseredettség szülte boszorkány nem maradt adós az átokkal sem! Az égre nézett, kezét hirtelen támadt hitetlensége ellenére imába fonta, s halkan, fogai közt sziszegve ejtette a szavakat:

-  Süllyedjen el a te házad, vesszen oda minden, ami te vagy az embereknek! Falaidat, amik hazugságra épültek, nyelje el a föld örökké!

            Először csak a ruháját lebbentette meg egy hirtelen jött széllökés, de ami utána következett, emberi észnek és szemnek felfoghatatlan volt! A fák elindultak körbe-körbe a templom körül, a forgószél egyre erősödött, ereje, kiszakította a bokrokat, felkapta a fákat, sodorta, tekerte körbe- körbe. S a mindenek közepén álló, ég felé törő hófehéren vakító templom, ott az iszonyatosan tomboló vihar közepén, elkezdett süllyedni.

Lassan nyelte el a föld, Szala sokáig hallotta a bennrekedt emberek jajveszékelését.

A forgószél amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen ült el. Nyomában csak az üresség maradt.

Egy egész falu népe veszett oda, sírásukat a lány még évekig hallotta, nem menekülhetett előle. S a könnyek, a templomban rekedtek jajkiáltásainak könnyei felkúsztak a mélyből, belőlük először ingoványos láp keletkezett, aztán aprócska érként utat törtek maguknak, áttekergőzve az erdőkön, le a dombról a kaszálókra. Egyre duzzadt a kis patak, hogy szélesre terebélyesedve hosszú tekergőző folyóvá nője ki magát.

Szala, a „bolond lány” egy ideig még járta a környéket, aztán egy napon, nem találva helyét a világban, ő is a folyónak adta magát.

Hogy újra együtt lehet-e elveszett kedvesével, ki tudja! Legendáját szájról-szájra adták, s a folyót az újonnan jövők Szala folyójának nevezték el.

            A kiürült falu helyén új élet indult, új nemzedékek adták át egymásnak a soványka földeket, az erdőket, s a mesét a lányról, aki egy egész falu népét templomostul a föld alá süllyesztette.

            A régiek még emlegették az ősöket, akik látni vélték a fekete ingoványból kilátszani az elsüllyedt templom tornyát. A Fekete-tó, ez a lápos vidék azóta is titokzatos hely, megannyi legendát szőttek róla, de az én mesém bizisten az egyetlen igaz mind közül!

Szeghy Karolina (Érd)

Panni és a kutyus

Hideg téli nap volt, amikor Panni és barátai a városban sétáltak. A hó szelíden hullott, minden hófehér volt, a gyerekek boldogan csúszkáltak a járdán. Panni apukájával jöttek el sétálni egyet, hiszen attól, hogy hideg van, még jó levegőre minden gyereknek szüksége van.

- Nézzétek! - kiáltotta Panni és előre mutatott. Mindenki szája tátva maradt a csodálkozástól. A gyerekek elcsendesedtek és szaporán szedték apró lábaikat.

- Egy játékbolt… - súgta Panni. - Tegnap még nem volt itt. - állapította meg.

A gyerekek egytől egyik a kirakat üvegére tapadtak. Orruk finom kis párafelhőt formázott az üvegen.

- Csodálatos. - mondta egyikük.

Aztán beindult a mulatság. Egymás szavába vágva kiabáltak, "nézd labda!, nézd mackó! nézd lufi". Apa csitította őket:

- Gyerekek, hamarosan karácsony lesz. A Jézuska biztosan mindenkinek elhozza majd, amire nagyon vágyik. Persze szép a sok játék - folytatta - de hova lenne a meglepetés, ha most mindenki venne magának valamit?

A gyerekek bólogattak, de látszott arcukon a csalódottság, hiszen mindenki vágyott erre-arra vagy szinte mindenre, hiszen a gyerekek már csak ilyenek.

Panni csendesen álldogált a kirakat előtt és le sem vette szemét egy fekete-fehér kutyáról. Csak nézte, mintha megpróbálta volna megigézni, hogy ugorjon ki a kirakatból és inkább tartson vele.

- Apa, - mondta - ha egy ilyen kutyám volna, minden titkomat elmondanám neki esténként.

- Panni, neked vannak titkaid? - ugratta az apja.

- Apu, most ez nem alkalmas pillanat a viccelésre. A kutyus azt szeretné, ha haza vinnénk. - nyögte.

Apa határozottan megrázta a fejét.

Nem lehet, Panni. Tudod, hogy már megbeszéltük ezt. Karácsony előtt nincs vásárlás. - borzolta meg Panni haját.

Aztán apa elterelte a gyerekeket a játékbolt elől. De Panni attól a naptól kezdve minden nap megnézte a kiskutyát.

- Várni foglak! - súgta neki, úgy, hogy senki ne hallja.

Eljött karácsony napja. Panni izgatottan várta, hogy mit hoz neki a Jézuska. Mindent megtett, amit csak elvártak tőle a szülei. Szófogadó és segítőkész gyermek volt. Reggel óta csak az járt az eszében, hogy hamarosan ő és a kiskutya biztosan együtt lesznek majd. Már meg is ágyazott neki.

A karácsonyfa alatt izgatottan tépte fel a csomagot. Igen! Ott volt a kutya! Megkapta! Annyira vágyott rá és az övé lett.

Egész este szorosan ölelgette a kiskutyát és este elalváskor, ahogy apának is előre megmondta, az összes apró titkát megosztotta vele.

Csakhogy ettől a naptól kezdve valahogy minden megváltozott. Panni nem játszott a többi játékával, nem is érdekelte más, egyre csak a kutyussal foglalkozott.

Anya és Apa szóltak is neki, hogy nem jó ez így, hogy a többi játékkal nem játszik, mert a végén még megsértődnek és elmennek világgá. Pannit azonban ez cseppet sem érdekelte. Csak megvonta a vállát és továbbra sem nézett a többi játék felé.

Egy reggel, amikor Panni felkelt és kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a szobája szinte teljesen üres. Eltűntek a játékok. A bohóc, a labda, a nyuszi, az autók és a társasjátékok és a kirakók is mind-mind eltűntek. Panni riadtan kapott az ágyában a kutyus után.

Legalább te itt vagy nekem. - mondta a kutyának. - Nem lesz semmi baj, amíg mi itt vagyunk egymásnak. - nyomott egy puszit a szőrös pofijára.

Panni elpanaszolta a szüleinek, hogy eltűntek a játékai. Anya és apa azt válaszolták, hogy ők szóltak előre, hogy ez lesz a vége. Nem lehet egy játékkal ennyire kivételezni, hiszen a játékok azért vannak, hogy játszanak velük a gyerekek. Ha pedig egy gyerek kiválaszt magának egy gazdát, akkor elvárja, hogy az bizonyos időnként, de azért némi rendszerességgel játsszon is vele. Panni sajnos nem így tett, nem volt hát min csodálkozni, hogy a régi játékok elmentek.

Panni dühösen bevonult a szobájába és leült a kutyával játszani. Igen, ám, de nem tudott vele mit játszani. Hiszen elment az orvosi táska, elmentek az edények, a kanalak, a kis konyha, elment a szerepjátékokhoz való játékok is. Egy ideig unottan üldögélt a kutyával az ágyban, tekergette a fekete-fehér szőrét, de aztán egészen elkeseredett.

Anya és apa arra ment be a szobába, hogy Panni keservesen sír.

- Nagyon szeretném visszakapni a játékaimat. Már tudom, hogy mennyire tudnak hiányozni és azt is tudom, hogy mindenkivel játszanom kellett volna. Nagyon bánom már. - zokogott.

- Semmi baj! - súgta anya. - A játékok talán, ha rájönnek, hogy te mégiscsak jó gazdájuk lennél, lehet, hogy visszajönnek majd.

Jó gazdájuk leszek, ígérem. Mindenkivel játszom majd. - mondta Panni.

Aznap éjjel, amikor Panni már mélyen aludt az ágyában, anya és apa beosontak Panni szobájába és visszacsempészték a játékokat. Igazából a játékok nem is mentek világgá, csak anya és apa szerette volna picit megleckéztetni Pannit, hogy megtanulja, hogy a játékok igenis törődést igényelnek.

Reggel amikor Panni felébredt, alig akart hinni a szemének.

- Hát itt vagytok? - kiáltotta. Boldogan szaladt egyik játéktól a másikig. Mindegyiket egytől-egyig végigölelgette.

Soha többé nem leszek rossz veletek. - mondta. - Gyertek, menjünk játszani. Gyerünk mindenki!  - kiáltotta. - Nem kell ám tolakodni, mindenkire sor kerül majd.

Anya és apa az ajtó előtt hallgatózott. Mindketten csendesen mosolyogtak, apa anyára kacsintott. Panni ezek után is minden nap megnézte a kirakatot a játékboltnál, de sosem vágyakozott már annyira egy játék után sem, mert megtanulta, hogy minden játékot érdemes szeretni, akinek ő a gazdája.

TURCSÁNYI ÉVA (Szob)

A PILLANGÓ SZÁRNYA

     Lili tündér az erdő széli vadrózsa bokorban élt. Nagyon jól érezte magát: a bokor tele volt halvány rózsaszín kecses virágokkal, és ő bármelyik virágba költözött, mindenütt szeretettel fogadták. Az a virág, amelyben éppen aludt, finoman összecsukta szirmait, hogy semmi se zavarja a kis tündér álmát. Még a méhecskék és darazsak is halkabban duruzsoltak, ha Lilike aludt. Egyedül egy pajkos, színes szárnyú pillangó merészelte ébresztgetni a tündérkét

- Kelj már fel, te hétalvó! – szólt be a vadrózsa kelyhébe- Hasadra süt a Nap!

Lilike ilyenkor lassan kinyitotta a szemét, nyújtózott egy kicsit, aztán felvette a szárnyait és kirepült egy szép, zöld rózsalevélre. Minden reggel itt mosakodott a harmatban, aztán nektárt reggelizett, és sietve röppent a pillangó után.

Nagyon szeretett kergetőzni a méhecskékkel, pillangókkal, szitakötőkkel.

Senki sem bántotta sőt,  mindenki szerette, dédelgette. Még a mindig mérges Károly bácsi, a pók is! Pedig az öreg pók nem kedvelt senkit!

De Lilikére még akkor sem haragudott, amikor a tündérke széttépte a gondosan szőtt pókhálót. Persze, véletlenül történt a dolog, kergetőzés közben.

A kis tündér nagyon megijedt, rögtön bocsánatot kért, aztán jobban megnézte a pókhálót, és elámult:

- Ezt a szépséget te csináltad, Károly bácsi?

- Hát ki más?- kérdezte a pók, és nekiállt, hogy összefoldozza a szétszakított hálót.

Lilike végignézett saját ruháján- bizony, a sok játékban nagyon megkopott, bepiszkolódott!

-Károly bácsi!- kérdezte félénken- Nekem nem tudnál ruhát csinálni?

Az öreg pók elámult. Már sok-sok pókhálót szőtt, de még soha, senki sem gyönyörködött benne, senki sem dícsérte meg, és senki sem kérte, hogy készítsen neki is ilyen szépet!

Károly bácsi egészen zavarba jött.

- Én nem is tudom...khm...hogy tudnék-e ruhát szőni. Még sohasem próbáltam!- felelte.

- Próbálja meg, Károly bácsi!- könyörgött a kis tündér összekulcsolt kézzel.

- Gondolod, hogy menne?- kérdezte a pók, és azon kapta magát, hogy már a pókháló-ruha mintájára és sűrűségére gondol.

- Bizony!- reménykedett Lilike- Te olyan ügyes vagy! Ha kell, én is segítek!

- Jó, ha segítesz, akkor megpróbálom!- egyezett bele Károly bácsi- Egyedül bele sem kezdenék!

Másnap reggel Lilike már régen fent volt, mikor a pillangó kereste.

A kis pille a tündérkét a bodza bokor egyik levelén találta meg.

-Te mit keresel itt?- kérdezte tőle.

- Nem látod? Segítek Károly bácsinak!- felelte Lilike büszkén- Nekem sző egy csodálatosan szép ruhát!

A pillangó alaposan figyelt, de csak azt látta, hogy Károly bácsi szorgalmasan dolgozik, térül-fordul, Lilike pedig egy levélen ül, és nézi...

- Én is szeretnék segíteni!- ajánlkozott Pille Panni.

- Te nem segíthetsz, mert ez az én ruhám!- mondta Lilike, és tovább figyelte az öreg pókot.

A pillangó még várt egy kicsit, azután szomorúan elrepült.

Délutánra elkészült a pókháló-ruha. Soha ennél szebbet senki sem látott!

Igazi tündér-ruha volt.

Lilike felvette, és gyönyörködött benne.

-Milyen szép vagyok az új ruhámban!- gondolta, aztán megköszönte Károly bácsinak, és elszállt a patak felé. A víz tükrében is látni akarta magát.

Amerre csak ment, mindenki csodálta, bámulta!

Késő este bírt csak lefeküdni a vadrózsa egyik virágjába.

Éjszaka hatalmas vihar tombolt! Zuhogott az eső, a szél bömbölve rohant át az erdőn. Mindenki bújt, ahová csak tudott.

Reggelre elült a vihar, kisütött a Nap.

Lilike jókedvűen ébredt. Őt a vadrózsa virága megóvta a zivatartól. A kis tündér előre örült, mennyien fogják megcsodálni új ruháját. Először Pille Pannit kereste a patak partján, a kék nefelejcseknél. Ott nem találta.

Megnézte a sombokroknál, de kis barátnője ott sem volt!

Egy arra döngicsélő méhecskétől tudta meg, hogy nagy baj történt: a pillangó szárnyai megáztak, aztán reggel, a napsütésben hirtelen megszáradtak és leestek.

Lilike megrendült. Őt csak a szép ruhája érdekli, és nem törődik senkivel!

A méhecske útmutatása alapján megkereste a pillangót.

Alig ismert rá! Szárny nélkül borzasztóan nézett ki, de a legnagyobb baj az volt, hogy nem tudott repülni!

Lilike először vigasztalni kezdte, de a kis pille csak még hangosabban zokogott:

-Sem repülni, sem mászni nem tudok így! Elpusztulok!

Lilike így felelt:- Amig barátaid vannak, addig nem nem pusztulhatsz el! Várj meg, hamarosan visszatérek!

Ezzel a kis tündér elrepült a mogyoró bokrokhoz. Idefelé jövet látta, hogy Károly bácsi ott dolgozik.

Így is volt! Az öreg pók éppen a hálóit toldozta-foldozta, mert az éjszakai vihar nagy károkat okozott neki is.

Lilike előadta a kérését.

-Mi?!- dohogott az öreg pók- Méghogy lepkeszárnyat szőjek?! Nem látod, mennyi a munkám?!

- De a pillangó elpusztul szárnyak nélkül- mondta Lilike könnyes szemmel.

- Hát csinálj neki szárnyakat az új ruhádból!- ajánlotta Károly bácsi, és tovább dolgozott.

Lilike végignézett csillogó ruháján. Mennyire örült neki! Már soha többé nem lesz ilyen szép ruhája!

Aztán nagyot sóhajtott, elrepült a vadrózsa bokorhoz, melynek egyik virágjába rejtette régi ruháját. Milyen jó, hogy nem dobta el!

Gyorsan átöltözött, aztán fogta a gyönyörű ruha-csodát és elrepült a pillangóhoz.

A kis pille nem volt egyedül, ott voltak vele a barátai: pillangók, méhecskék, szöcskék, kabócák.

Mikor Lilike elmondta a tervét, mindenki helyeselt, és ami a fő: segítettek!

És délutánra elkészült a pillangó szárnya Lilike ruhájából. Szebb volt, mint a régi, és könnyen lehetett vele repülni! El is repültek vele Károly bácsihoz, mert a kis pille neki is meg akarta köszönni a szép, új szárnyakat.

Károly bácsi eleinte nem is értette, mit köszöngetnek neki, s mikor végre rájött, hogy Lilike adta oda a ruháját, egészen zavarba jött:

- Hát te megfogadtad a tanácsomat?- kérdezte a kis tündértől meleg tekintettel.

- Hát persze!- vágta rá Lilike- Okosabbtól nem szégyen a tanulás! És milyen  jó tanácsot adott, Károly bácsi!

- Bizony!- bólogatott a kis pillangó, aztán még játszottak egy kicsit Lilikével a lenyugvó Nap fényében.

A kis tündér este fáradtan hunyta le a szemét a vadrózsa egyik virágjában. Boldog volt. Ma ő is tett valami jót!

Reggel  a kis pillangó ébresztette:- Kelj fel, te hétalvó! Hasadra süt a Nap!

Lilike kinyitotta a szemét, nyújtózkodott egy kicsit, aztán felvette a szárnyait, és kirepült kedvenc rózsalevelére.

Ám hirtelen megtorpant: a levélen egy csillogó-villogó, csodaszép pókhálóruha volt.

A kis tündér elkerekedett szemmel nézte, aztán azt rebegte:

- Ez... ez az enyém ?!

- Hát persze!- nevetett a kis pillangó- Károly bácsi szőtte neked hajnalban!

Lilike szemei elhomályosultak a könnytől.

-Köszönöm, Károly bácsi!- rebegte, aztán magára öltötte a meseszép ruhát.

A pillangóval együtt oda repültek az öreg pókhoz. Alig találták meg, az öreg pók bemenekült kedvenc bodzabokra ágai közé. Nem szerette, ha dícsérik!

De azért, amikor Lilike és a pillangó már elrepült, az öreg pók egy picit kidugta a fejét, és örült, hogy a tündérkéék boldogok.

És a pók úgy érezte, hogy valami melegség önti el, és talán neki is van szive, mint az embereknek.

ERDŐS-TORMA KATA (Budakeszi)

Borzas és Piszkos (a két kis porcica) és a porszívó.

Borzas és Piszkos előző történetében a két kis porcica felfedező útjáról olvashattatok, de a két porcica és barátjuk, Zsömi kalandjai folytatódnak.

Egy hétvégi délelőtt a ház csendes volt. Tivadar a gyerekekkel, Lackóval és Sárival kiment a játszótérre, míg Judit főzni és takarítani otthon maradt. Borzas és Piszkos, a két kis porcica kikukucskált az ágy alól. A konyha felől hallottak csak hangokat, gondolták akkor kimerészkednek, megkeresik barátjukat, Zsömit az öreg kandúrt. Zsömi szokás szerint a nappali kanapéján aludt. Álmában olyan kedves dorombolós hangot hallatott, Borzas és Piszkos azt gondolta, biztosan valami szépet álmodik.

Borzas azt mondta Piszkosnak: - Gyere, lopózzunk oda és tréfáljuk meg: kiáltsuk a fülébe, hogy jön a kutya! Piszkos egy kicsit gondolkodott a dolgon, jó ötlet felébreszteni Zsömit a legszebb álmából? - Na, jó, tréfáljuk meg, mondta végül. Lassan odasettenkedtek a kandúr közelébe, de mire megtréfálták volna, egyszer csak hangos gépzúgás hallatszott az előszoba felöl: PORSZÍVÓÓÓÓÓ! – kiáltották rémülve, s ijedtükben azt sem tudták merre meneküljenek…

A porszívó zajára Zsömi is felébredt a szunyókálásból, nagyot nyújtózott, kinyitotta a szemét és azt látta hogy kis barátai jajveszékelve szaladnak fel-s alá a szobában. – Mi ütött belétek kis barátaim? Szólt oda nekik. - Zsömi, segítened kell, mondta Piszkos. Nagy bajban vagyunk, a gazdád porszívózik, mindjárt minket is felszív az a csúnya gép! - Ne aggódjatok, majd kitalálunk valamit, kapaszkodjatok a bundámba, ott biztosan nem eshet bajotok – javasolta Zsömi. A két kis porcica felkapaszkodott Zsömire, de mire Zsömi elindult velük, Piszkos leesett a kandúrról a nappaliban a szőnyegre. Zsömi és Borzas nem vették észre, hogy Piszkos nincs velük, s közben Judit már a nappaliban volt a porszívóval.

Zsömi Borzassal a hátán kiszaladt a nappaliból. Zsömi sem szerette a porszívót és gyorsan próbált minél messzebbre kerülni a hangos géptől. Piszkos most tényleg bajban volt. A szőnyegen fekve várta az elkerülhetetlent, s egyszer csak erős szívást érzett és már ott is volt a sötétben, a porszívó belsejében. - Ki hallja most meg, kis segít most neki, mi lesz vele? – aggódott magában.

Zsömi az előszobában állt meg. Borzas és Zsömi is ott vették észre, hogy Piszkos nincs velük. – Jaj, Zsömi, hol lehet Piszkos? – Nem tudom, de ne aggódj, megkeressük – és már indult is vissza a nappali felé. Judit éppen kikapcsolta a porszívót és port törölt a polcokról. Zsömi, csak nem szívta fel a porszívó Piszkost suttogta a kandúr fülébe Borzas. Ahogy közelebb mentek a porszívóhoz belülről kopogást és halkan kiáltozást hallottak. – Ez Piszkos hangja! - szólt Borzas. Zsömi a mancsával próbálta kinyitni a porszívót, de ugyanekkor Judit újra ott volt, bekapcsolta a porszívót és folytatta a takarítást. Zsömi kiszaladt a szobából, hátán Borzassal. – Mit tegyünk most Zsömi? Hogyan szabadítsuk ki Piszkost?

A kandúr elgondolkodott, s óriási ötlet jutott az eszébe. Ne aggódj Borzas, segítünk rajta. Minden nap egyszer kiengednek a kertbe, s ott majd szépen felborítom a kukát és Piszkos újra szabad lesz! – De hát Piszkos nem a kukában van, mondta Borzas. – Persze, még nem ott van, de Judit mindjárt kiüríti a porzsákot és akkor oda kerül Piszkos is. – Jaj szegény Piszkos, sóhajtotta Borzas. De belátta, hogy ez az egyetlen esély, hogy megmentsék a barátjukat!

Eközben Piszkos továbbra is a sötétben kuksolt. Arra gondolt, talán sohasem látja többet a barátait. Régebben már hallott rémtörténeteket a szeméttelepről, ahová a porcicák kerülnek. Miután a kukát kiürítik, akkor átkerül a kukásautóba sok más szeméttel, és ott büdös is lesz, aztán végül a szeméttelepre kerül, ami egy szörnyű hely! Ezen gondolkozott, s közben nagyon félt.

Hamarosan érezte, hogy felemelik a porzsákot és viszik, pontosan oda, ahová gondolta: a kukába. Most újra egy sötét helyen volt, tele szeméttel. Próbált kimászni, de nem tudott. A barátaira gondolt... Próbált kellemes gondolatokat a fejébe erőltetni, hogy milyen jó volt a hintaszéken hintázni Borzassal, milyen jó volt amikor Zsömivel kényelmesen pihentek a kanapén, s milyen nagyot nevettek amikor Zsömi eláztatta tejjel Borzast. Ezek a gondolatok jót tettek neki, már nem félt annyira. De azért kétségbe volt esve, mi lesz most vele?

Amikor Judit visszaért, látta hogy Zsömi kaparja az ajtót, ezzel jelezve, hogy ki akar menni. – Na, te macska, máris ki akarsz menni? Na, jó, menj csak – és ezzel kitárta a kert felé az ajtót. Zsömi már szaladt is ki, bundájában jól elrejtőzve ott volt vele Borzas is. – Irány a kuka felé! – mondta Borzas! – Igen, már megyek is – válaszolta Zsömi.

Piszkos ahogy ott szomorkodott a sötétben egyszer csak nyávogást és Borzas hangját hallotta. – Hát, itt vagytok barátaim, eljöttetek értem – kiáltotta. Aztán érezte, hogy felborul a kuka és ahogy kinyílik a kuka teteje hirtelen világosság vakította el. A sok szemét közepette kimászott és két barátja mosolygott rá: Borzas és Zsömi! Boldogan szaladt feléjük és nem győzte megköszönni a segítséget, hogy kiszabadították! – Köszönöm nektek drága barátaim! – mondta újra és újra.

Zsömi megbizonyosodott, hogy mindkét porcica rendesen elhelyezkedett a bundájában és elindultak befelé a házba. Zsömi kaparta az ajtót. Nemsokára Judit kinyitotta neki az ajtót és beengedte őket a háza. – Na, kicsavarogtad magad Zsömi cicám? – kérdezte a macskától kedvesen. Zsömi egy rövid dorombolással válaszolt és már ment is be, hogy letegye a barátait a hálószobába a biztonságos helyre, az ágy alá.

Judit addigra eltette a porszívót a helyére, vége volt a takarításnak. Borzas és Piszkos újra biztonságban érezték magukat az ágy alatt. Zsömi rájuk kacsintott. – Ugye mondtam, amíg én itt vagyok, nem esik bajotok! – Na most megyek szunyókálni, igen elfáradtam a kuka borogatásban mosolygott a kandúr. Ezen nagyot nevettek mindhárman.

Tivadar érkezett haza a gyerekekkel és alig hitt a szemének ahogy beléptek a kapun. Mi történt itt, kuka eldőlve, a sok szemét kiborulva. Lackó és Sári csak kuncogott, de Tivadar mérgesnek tűnt. Judit nézett ki az ablakon mert hallotta a kapu nyitást. – Judit, mi történt a kukával? – kérdezte Tivadar - Nem tudom, én porszívóztam, nem hallottam semmit, talán a szél felborította. – Igen, talán a szél… – bólogatott Tivadar és bementek a házba.

Piszkos és Borzas a két kalandor porcica is elfáradt a nagy izgalomban. – Örülök, hogy nem esett bajod Piszkos – mondta Borzas. – Igen, én is örülök! Legközelebb jobban fogok kapaszkodni Zsömi bundájába, s akkor nem történik meg ez a szörnyű utazás a porzsákba és a kukába! – Igen, legközelebb mi is jobban figyelünk! Még szerencse hogy hetente csak egyszer van porszívózás! – mondták egyszerre, majd elszundítottak, hogy kipihenjék a nap fáradalmait. Félálomban még Borzas azért odaszólt barátjának. – És a porszívócsőben hullámvasutazás jó móka volt? – Ha-ha-ha, nagyon vicces vagy mondhatom – fintorgott rá Piszkos morcosan.

ERDEI LÁSZLÓ (Pilis)

Lilianna a mocsári lidérc

A magas hegyek között elterülő síkföldön volt egy falu, ahol békés földművesek éltek. A falutól néhány órai járásra, a folyó mentén volt egy nagy mocsaras terület.

Szalmás Valla és felesége Szalmásné  Tinnana egy ikerpár boldog szülei erről a mocsárról, és a benne lakó Lilianna nevű lidércről sokat meséltek az ikreknek.

Az ikrek, név szerint Tivall és Vatin nagyon különböztek egymástól. Tivall kedves félénk lány volt, míg Vatin egy rosszcsont fiú. Tivall félt a lidérctől, mert a mesék alapján tudta, hogy nagyon csúnya dolgokat tud csinálni azzal, aki megbántja. Vatin viszont nagyon szeretett volna találkozni vele, mert csodaszépnek írták le a mesék. Ahogy nőttek és okosodtak lassan feledésbe merültek ezek a mesék, míg egy szépnapon különös dolog történt. Apjuknak volt egy csónakja, amivel halászni szokott a folyón. A rosszcsont Vatin rávette Tivallt, hogy fürdőzzenek és csónakázzanak a folyóban. Nagyon vidáman telt az idő, mert a kis öböl csendes vizén a csónakból ugráltak a vízbe.

Közben észre sem vették és a csónak bekerült a sodrásba és elragadta őket. Egyre gyorsabban vitte az ár, és mire felfigyeltek már nem mertek a vízbe ugrani, mert nagyon haragosan zúgott a folyó. Elővették az evezőket és evezni kezdtek. De mivel a folyó kanyarodott nem bírtak az árral. Nagyon féltek, de a rémület ellenére keményen küzdöttek az evezőkkel. El is érték, hogy egyre közelebb kerültek a parthoz. Észrevették, hogy a víz a mocsár felé viszi őket. Néhány perc múlva meg is feneklett a csónakjuk.

A csónak oldalában száraz terület látszott, és a két testvér kiszállt, a csónakot kikötötte egy bokor ágához. Aztán elindultak a parton, hogy apjuknak szóljanak, hozza haza a csónakot. Nem is tudták, hogy mélyen bent járnak a mocsárban. Út közben beszélgetni kezdtek. Emlékszel még a mesékre a mocsári lidércről?-kérdi Tivall, és nagyon ijedt arcot vág. Az csak mese. A valóság egészen más. Mondja Vatin.

Közben a faluban Tinanna keresni kezdi az ikreket. És mivel nem találja, kérdezősködni kezd. Arra emlékszik, hogy a folyó parton látta utoljára őket. De a parton sem a gyerekeket, sem a csónakot nem találja. Szalad a házhoz, és a férjének mondja a nagy bajt. Eltűntek a gyerekek és a csónakot sem találom-mondja a férjének. Körül néztél jól?-kérdi Valla. Nem hagyták el valahol a játék után? Igen nagyon körül néztem, és nagyon megijedtem. Kérdezősködtem a parton talált emberektől, hogy nem látták ezeket a gyerekeket? Mindenki csak azt mondta, hogy a csónakról ugráltak a vízbe. Hogy hova tűntek azt nem tudják. Valla átszaladt a szomszédba Hoganhoz, és kérte menjenek az ő csónakjáért és azzal keressék az ikreket. Néhány perc múlva már szaladtak is a folyó partra, és ültek a csónakba.

Közben megbeszélték, hogy a gyerekeket csónakostól biztosan elragadta az ár, és lefelé viszi. Nagy erővel húzták az evezőt, és repültek a vízen.

Tivall, és Vatin közben gyalog mentek a falu felé, és a kezdeti ijedtség után kezdtek megnyugodni. Igaz a mocsári erdő egyre sűrűbb volt, de a talaj elfogadható.

Míg egyszer csak Tivall süllyedni kezdett. Próbálta kihúzni a lábát, de nem tudta, mert az ingovány ragadós ár nem engedte. Nagyon megijedt, és hangosan sírni kezdett. Vatin nem tudta mit is csináljon. Nem mert a közelébe menni. Arra gondolt, hogy elszalad segítségért, de ott hagyni sem merte Tivallt. A hangos sírásra lassan közeledett valaki, vagy valami. De mire Vatin észrevette már mellette volt. Egy csodaszép lány. Hollófekete haja hosszan takarta hófehér bőrét, és csodaszép zöld szeme volt. Vatin rögtön felismerte a mesebeli lidércet. Kérdezte tőle. Te Lilianna vagy a lidérc? És a válasz meg sem lepte. Igen az vagyok. És ti kik vagytok?

Én Vatin vagyok, és ő a testvérem Tivall. Látod bajba került. Kérlek, segíts nekünk.

Tetszel nekem Vatin mondja a lidérc. Segítek a húgodnak, ha te velem maradsz. Régóta szeretnék egy csinos fiút magam mellé. Vatin és Tivall nagyon megijedt.

Kérlelni kezdték Liliannát, hogy engedje haza őket. Igaz Vatinnak megfordult a fejében mi lenne, ha maradna? De hamar belátta, hogy nem vezetne jóra a dolog. De Lilianna csak nevetett és így még szebb volt. Hófehér bőrén valami különös fény játszott. Lidércfény. Közben Tivall egyre jobban süllyedt.

Közben a másik csónakban ülők meglátták a kikötött csónakot és felé eveztek. Nagyon megijedtek, mert nem volt benne senki. De mikor meglátták, hogy rendesen kikötötték, kicsit megnyugodtak. Mellékanyarodtak, és ők is partra szálltak.

Keresték a gyerekek nyomait, és meg is találták amint a parton a falu felé indultak. Követni kezdték a nyomokat. Nagyon szerettek volna sietni, de figyelmesen kellett eljárniuk, mert ők is bajba kerülhettek könnyen. A sűrűsödő erdőben hangokat hallottak, és megszaporázták a lépteiket. És néhány perc múlva meglátták a gyerekeket, és Liliannát, a lidércet. Tudták nem lesz könnyű dolguk. Lilianna is észrevette a közeledő felnőtteket, és szempillantás alatt eltűnt. Mikor Valla, és Hogan meglátta a süllyedő Tivallt, tanakodni kezdtek hogyan segítsenek. Aztán a nagyon erős Hogan egy kis fát lehajlított úgy, hogy Tivall bele tudott kapaszkodni és a visszahajló fa kihúzta a gyereket a sárból. De ekkor a lidérc meglökte, és ha nincs ott Vatin mellette, aki elkapta a húgát, akkor visszaesik a mocsárba. Mindenki nagyon örült a sikeres mentésnek, és sietve elindultak a csónakok felé. Mikor majdnem elérték a csónakokat, látják, hogy Lilianna a lidérc oldozza a kötelet és el akarja engedni a csónakokat. De szerencsére, amikor kikötötték ügyetlenül csomóra kötötték a kötelet. Valla futni kezdett és még sikerült elérni a csónakot úgy, hogy a vízbe gázolt. Ezen aztán Lilianna úgy megharagudott, hogy nagy hullámot támasztott és szegény Valla a feje búbjáig vizes lett. Beszálltak a csónakba a másikat mögé kötötték és elkezdtek visszaevezni.

Mikor elérték a falut az emberek már a parton várták őket. Mindenki megörült mikor látták a sértetlen koszos gyerekeket, de különösen az anyjuk. Könnyezve ölelte magához az ikreket.

Boldogan mentek haza a falu kíséretében.

BOLDI ILDIKÓ (Mezőberény)

Mityike és a kisegér

A történet egy fehéren fekete foltos kandúr cicáról szól, aki a házlakók kedvence volt. Anya és Valentin imádták Mityikét, és a cicus is bármire kész volt, hogy a kedvükbe járjon.

Kíváncsi természete lévén mindenbe beleütötte az orrát, mindenről elsőként akart tudomást szerezni.

Egy kora reggeli nyári napon történt, hogy Valentin leszaladt az emeletről, és gyorsiramban beszáguldott a fürdőszobába. De amilyen gyorsan beért, olyan gyorsan ki is hátrált torkaszakadtából kiabálva:

• Anya, egér van a fürdőszobában! Anya, aki a konyhában készítette a reggelit, a lehető leggyorsabban a fürdőszobába ért.

És tényleg! A kisegér farkincája kilógott a mosógép alól!

Anya azonnal hívta Mityikét!

• Mityike! Mityike!- kiabált hangosan!

Mityike óvatosan besettenkedett, már az előszobából megérezte a kisegér szagát, egyik tappancsát a másik mögé rakva észrevétlenül leült a mosógép mellé, és várt. Nem sokáig kellett várnia, mert a kisegér talán megunta a bújkálást, kisvártatva kihátrált a mosógép alól, és akkor egy hirtelen mozdulattal Mityike HAAAMMMM, bekapta a kisegeret, és már szaladt is ki az udvarra!

Az udvar közepén megállt, száját nagyra nyitotta,  hagyta, hogy a kisegér kiugorjon, és huss már nem is volt sehol!

Ugyanis Mityike ismerte a kisegeret, és tudta, hogy egér mamája már nagyon várja haza.

Mityike mint aki jól végezte dolgát, nagyot nyújtózkodott, és elhatározta, hogy meglátogatja Pókocskát, aki a legjobb barátja volt. Pókocska a padláson lakott, a szalma között volt kényelmes kis otthona.

Mityike elért a padlás bejáratához. Felmászott a létrán, és bekopogott kis barátjához.

• Kopp, kopp! Pókocska itthon vagy? - kiabált be Mityike az ajtón.
• Gyere be Mityike- válaszolta Pókocska.

Nagyon megörültek egymásnak, Mityike leült Pókocska mellé a szalmára, és elkezdte mesélni, hogy mi történt ma kora reggel a fürdőszobában.

Részletesen elmesélte, hogyan ment be a kisegér a mosógép alá, azt is, hogy mennyire ijedt meg Valentin, és hogy miként fogta meg ő maga a kisegeret, és engedte szabadon az udvaron, a mezőben.

• Mityike – szólalt meg Pókocska. Mit szólnál, ha most elmennénk egér mamához, és megkérdeznénk, hogy hogy van az ő kisegérkéje?

Mityike nagyon örült az ötletnek, rögtön le is másztak a létrán a padlásról, átsétáltak az udvaron, és a kamra végében megtalálták egér mamáék lukját. Be is kopogtattak.

• Ki az? Ki kopog? - kérdezte egér mama.
• Én vagyok Mityike a macska, és Pókocska a barátom.

Egér mama kinyitotta az ajtót, és kíváncsi tekintettel nézett rájuk.

• Csak azért jöttünk, kezdett Mityike a mondandójába, hogy megkérdezzük minden rendben van-e a kisegérrel, és nem ijedt meg nagyon mikor bekaptam?

Egér mama már mindenről tudott, és megnyugtatta a cicát, és a kis pókot, hogy az ijedtségen kívül semmi baja nincs a kisegérnek. Persze Egér mama azt is elmondta, a kisegér nem fogadott neki szót, ugyanis ő megtiltotta, hogy a házba bármikor is beszaladjon, de a kisegér annyira kíváncsi volt, hogy mi lehet odabent, hogy fittyet hányt egér mama tiltásának.

• Persze most egy ideig szobafogságban lesz - mosolygott egér mama. Jó kis lecke volt neki, hogy ezentúl hallgatni kell a felnőtt szavára.

Mityike és Pókocska elköszöntek egér mamától, és elindultak vissza a padlásra. Kicsit el is fáradtak. Fölmásztak a létrán, és mivel jó puha szalma várta őket odafent, kicsit le is heveredtek mindketten. Fejük alá rakták párnácskájukat, magukra húzták paplanocskájukat, és hamar mély álomba szenderültek. Még most is aludnának, hacsak valami éktelen nagy lárma fel nem ébresztette volna őket.

De ez már egy következő történet.

Jó pihenést kívánok!

H. BOTOS ZSUZSANNA ( Brugge, Belgium)

Rapagyi

Történt egyszer, nem is olyan régen valahol a Csendes-óceánon innen és a Himaláján túl, hogy a Félelem egyik segédje, Rapagyi, nagy bajba keveredett. Amúgy is rosszul mentek a dolgai: belefáradt a sok munkába, megöregedett, nagy pocakot eresztett, és az agya sem volt már a régi. Mindig is irigykedett a Főnökre, akinek a felnőttek félelemben tartása volt a fő feladata. És az ugye — mármint Rapagyi szerint — könnyű dolog. Mert hát….. a felnőttek csupa olyasmitől félnek, ami ott van körülöttük, és a Főnöknek a kisujját se kell mozdítania, hogy féljenek. Mert mit is mondogatnak a felnőttek?
Jaj, mi lesz, ha holnap esni fog!? — és félnek a rossz időtől. Mi lesz, ha elfogy a pénzem? — és elkezdenek félni a holnaptól. Mi lesz, ha megbetegszem? Mi lesz, ha betörnek a házamba? Mi lesz, ha háború lesz? Mi lesz, ha nem lesz jó a termés? Mi lesz a gyerekből, ha nem tanul? És még ezer és ezer dolog, amitől a felnőttek félnek.
Így hát a Félelem egész nap henyélt, és hízott a mája, mert az emberek féltek. És ettől ő nagyon jól érezte magát. Segédei ugráltak körülötte, minden kívánságát teljesítették. Rapagyinak a gyerekek félelemben tartása volt a feladata; főleg a tíz év körülieké. Éjjel már nem is tudott aludni, annyit törte a fejét, hogy mit találjon ki, amitől majd félnek a gyerekek. Az idők azonban nagyon megváltoztak, semmi sem olyan, mint régen. Ötven évvel ezelőtt féltek a gyerekek a pókoktól, a rézbagolytól, a szomszéd kutyájától, vagy attól, hogy elesnek a biciklivel. De ma már? Ki sem teszik a lábukat az udvarra!! Értitek? És ott az a sok kütyü meg technika… Rapagyinak el kellett mennie egy tanfolyamra, hogy erről a sok kutyafüléről legyen némi fogalma. És aztán be kellett préselődnie a telefonokba meg számítógépekbe, hogy megijessze a gyerekeket, akik persze többnyire észre sem vették. Azt hitték, valami idióta figura valamelyik játékból. Mert azt azért meg kell hagyni, Rapagyi nem volt egy kellemes látvány.
És ekkor kezdődtek a bonyodalmak. Pedig ő már annyira nyugdíjba szeretett volna menni, megpihenni, de a Főnök, aki volt már vagy kétezer éves, azt mondta: - Édes fiam, még vagy ötszáz évig ne is álmodj róla!
Szóval valahol a Vezúv és a Csomolungma között, a tengerszint felett úgy 100 méterre volt egy kis falu. Rapagyinak ma oda kellet ellátogatnia. Benne volt a munkaköri leírásban, hogy egyetlen gyereket sem hagyhat ki. Ha kiderül ugyanis, hogy arra nem járt, nagy-nagy büntetést szabhatnak ki rá. Így hát fogta magát, pocakján megpróbálta begombolni rosszul szabott öltönyét, és hipp-hopp már ott is termett. Persze őt senki nem láthatta, csak akkor, ha ő akarta.
Pici kis falucska állt az erdő közepén. Rapagyinak leesett az álla: asszonyok tüsténkedtek a kunyhók körül, ki tüzet rakott, ki egy kondérban kevergetett valamit, ki a babáját etette éppen. Gyerek nem volt sok, tíz év körülit pedig egyet sem látott. És akkor hirtelen egy bozontos hajú gyerekféle szaladt elő nagy üdvrivalgással. Ez egy lány lehet? - tűnődött Rapagyi. Kezében egy hatalmas pókot tartott, és azt ordítozta: Fogtam egyet! Fogtam egyet! Az asszonyok csak csóválták a fejüket. Ejnye, ejnye, te lány! - mondogatták.
És akkor az a valami, a lány, beszaladt egy faágakból összetákolt kis házacskába, amely az erdő és a tisztás határán volt, a tisztásén, ahová a falucska épült. Bár Rapagyi már rendkívüli módon unta a munkáját, most kíváncsisággal eltelve sietett a furcsa teremtmény után. És amit ott látott, attól bizony elállt a lélegzete: mindenféle kis csúszómászót, bogarak, rovarok tengernyi fajtáját kis kerámia edényekben és üvegekben tárolva. A kislány boldogan helyezte közéjük gyűjteményének legújabb darabját. Rapagyi most vette észre, hogy a lány másik kezében hatalmas lepényt tart, amelyet boldogan kezd el majszolni. Haja hosszú volt, világosbarna, szeme sötétbarna, és gyanúsan koszos rövidnadrág és ujjatlan felső fityegett rajta.
Rapagyi körbenézett a faluban, ami nem tartott sokáig. Egyetlen megveszekedett vacak tévét, de még egy mobiltelefont sem látott sehol, sem semmilyen elektronikus eszközt. Megijedt, de olyannyira, hogy furcsa szorongató érzés kezdett felkúszni a gyomrában. Ez a kislány nem fél az állatoktól, nem fél az erdőtől, hogyan fogja most úgy megijeszteni, hogy féljen? És Rapagyi… elkezdett félni. Ilyet korábban még soha nem érzett. Ha hazamegy, meg fogják büntetni, és örök sötétségben kell majd élnie. Aztán hirtelen az jutott eszébe, hogy egyszer valami olyan mendemondát hallott fél füllel, hogy ha valaki közülük megtapasztalja a félelmet, akkor maga is emberré válik. Igazán beteg soha nem volt, mert az ő fajtájukra ez nem jellemző, de elfáradni el szokott, és néha délutánonként durmolt is egyet. De most furcsa dolgokat kezdett észrevenni magán. Végtagjai elnehezültek, a gyomra remegett. Hirtelen szédülni kezdett, majd elsötétült a világ.
Nem sokkal később a falutól nem messze a kislány egy szakállas, öltönyös öregemberre bukkant, aki a földön feküdt. És a kislány nem ijedt meg. Szaladt a faluba, hogy szóljon a többieknek.
Azóta az a hír járja, hogy a falu lakói befogadtak maguk közé egy idegent, egy öregembert — hogy honnan keveredett oda, azt senki nem tudja. És most már ő is boldogan gyűjtögeti a falusi gyerekekkel a kis kígyókat, békákat és mindenféle rovarokat.

HARANG ISTVÁN ZOLTÁN (Debrecen)

Pirinyóka az óvodában

Korosodik a kis gyermek,

Óvodába is kell menned.

Játszol, tanulsz még oly sokat,

Délutánra alvás marad.

Gyermekekkel együtt játszol,

Nagy melegben, égi fátyol.

Vidám cserfes kicsi sereg,

Nincs olyan ki itt kesereg.

Óvodának nagy a kertje,

Homokozó a közepe.

Csinálsz benne homokvárat,

Homok tésztát, lovat, házat.

Itt homokból van a világ,

Te csinálod ezt a csodát.

Elrontottad, kezd el újra,

Sikerül az másodszorra.

Homokozó mellett a fák,

Játszhatsz te is itt bújócskát.

Egyik hunyó, számol sokat,

Siess, bújj el, ne lássanak!

Cicázni is sokat lehet,

Fut a cica nem szendereg.

Futnak ám a kis gyerekek,

El ne érj Te cica minket!

Majd körbe állnak énekelve,

Tánccal versel kedveskedve.

Itt egy labda, ott egy labda,

Egyik dobja, másik kapja.

Napsütésből borúra vált,

Elkomorodik a világ.

Futás be az épületbe,

Játszunk tovább a terembe.

Egyik báboz, báb a mackó,

Brummog hozzá a kis Lackó.

Másik gyerek – ő az autó,

Töfög hozzá, van dudaszó.

Játék gurul, léggömb repül,

Halk sikolyba kacaj kerül.

Repülőnek halk moraja,

Nevetésnek alaphangja.

Így telik az idő délig,

Majd az ebéd következik.

A kézmosást nem feledve,

Asztalhoz ül mindegyike.

Ebédelnek halkan csendben,

Kanál csörren, villa rebben.

Majd a kés is kézbe fordul,

Falatot oszt meg se mordul.

Elhúzódó ebéd után,

Mosakodás setén – sután.

Matracokon kicsi párna,

Alszunk egyet sziesztázva.

Délutáni pihenőben,

Csendes óra délidőben.

Van, ki alszik, van ki tettet,

Álmot ez lát, amaz pisszeg.

Elmúlván a déli hőség,

Takarókat mind lelökték.

Ébredeznek, beszélgetnek,

Játékokkal cseverésznek.

Ismét játék, és egy lecke,

Verstanulás lelkendezve.

Műsor készül, szerepecske,

Anyák napját így köszöntve.

Vers és próza monológnak,

Dalok, táncok szerepmódok.

Így múlik el a délután,

Ezen napnak vége talán?

Szülők jönnek, szülők mennek,

Engemet is haza visznek.

Elcsendesül az óvoda,

Minden játék fel a polcra!

Pirinyóka hazaérve,

Lelkendezve elmesélte.

Mennyi minden történt vele,

Mitől sáros a cipőcske.

Ovis napnak itt a vége,

Felszaladt a hold az égre.

Halkan oson, szélsebesen,

Hogy a napnak helye legyen.

Új nap jön ránk, új élmények,

Új játékok szerepelnek.

Új napoknak új csodája,

Pirinyóka játszótársa.

Pirinyóka

Színezüstös éji madár,

Kicsi ablak, kicsi határ.

Kicsi ember, kicsi háza,

Szépen mutat a fűszálba.

Fűszálnak az oldalába,

Oda lett az megcsinálva.

Hárman lakják, hárman nézik,

Fűszál erdőt megigézik.

Hárman szólnak, hátra néznek,

Kicsi ember, kicsi gyermek.

Kis beszéddel így felelnek,

Mással nem igen beszélnek.

Apa, anya, gyermek, nahát,

Három személy ez a család.

Apa büszke, vidám, eszes,

Magassága rettenetes.

Méretét egy centi adja,

Nem vágyik ő magasabbra.

Meg van neki keze, lába,

Mindene a kicsi lánya.

Pirinyó a becses neve,

Se kocsija, se szekere.

Pici lábán pici csizma,

A derekán öv behúzva.

Kicsi inge, ujja lobog,

Két szemében a fény ragyog.

Pici ugyan a mérete,

Elégedett az élete.

Pirinyónak élete – párja,

Nem cserélné soha másra,

Pirinénje boldog vele,

Ő a kicsi felesége.

Pirinénje haja barna,

Épp olyan, mint ő akarja.

Szeme csillag, mosolya fény,

Akaratos, nagyon kemény.

Ő dirigál a kis házba,

Minden gondja háztartása.

A háztartása gondja mellett,

A gyereknevelés is elmegy.

Összeforr a két nagy gond,

Egybe tartozó is úgymond.

Külön-külön szép feladat,

Összetetten is az marad.

Egy szem lányuk Pirinyócska,

Haja szőke kis bozótka.

Szeme színén napfény táncol,

Messzebb lát a fénysugártól.

Vidám arcán mosoly villan,

Öreg fától bú elillan.

Hangja fátyol, ahogy beszél,

Keze, ha int, fütyül a szél.

Lábával toppant, jó nagyot,

Hullanak a csillagok.

Fejével int a fák felé,

Rügyek bimbóznak felfelé.

Beszél fához, és virághoz,

Aranyhajú almafákhoz.

Félőn becéz, simogatva,

Mozdulata nem tétova.

Gyönyörködve néz az égre.

Mi lenne, ha csillag lenne?

Mi lenne, ha égen járna?

Madár röpte nagyvilágba.

Elmélázva, elremegve,

Gondolatban visszaérve.

Vissza ide a valóságba,

Erdő mélye, csend hazája.

Maradok a földön járva,

Embereknek szép hazája.

Erdő, mező, horhos liget,

Ez nekem az élet sziget.

A gondolattal játszadozva,

Múlt az idő, múlt az óra.

Délelőtti merengésből,

Szürkület szállt le a légből.

Játszadozva gondolattal,

Napkeltétől, napnyugtával.

Elrohant az egész nappal,

De mosolygós ábrázattal.

Pirinyócska haza indult,

Felállt, aztán ruhát porolt.

Megindult a házuk felé,

Domboldalról csak lefelé.

A napnak a nyugovása,

Bent találta, bent a házba.

Haza érvén köszönt szépen,

Csillag gyúlt a messzeségben.

Anyja szólott, gyere kincsem,

Drága kicsi szőkeségem.

Pirinyóka nagyot nevet,

Ugrik oda szoknya lebeg.

Ölbe ugrik szinte röpül,

Anyja combjára penderül.

Átfogja a nyakát, vállát,

Belefúrja kezét, lábát.

Így örülnek, így mókáznak,

Ők ketten így eggyé válnak.

Majd mikor már megpihennek,

Ereje is lesz a csendnek.

Elkészült már a vacsora,

Az asztalhoz ülnek sorba.

Vacsoráznak, esznek, esznek,

Közben halkan beszélgetnek.

Vacsora után a mosdás,

Fürdőkádban lubickolás.

Szappan úszik a víz csobog,

Játék teknős vízbe forog.

Fürdés után törülközés,

Hajszárítás remek érzés.

Majd következik a pizsama,

Be az ágyba Pirinyóka.

Rövid mese, majd szép álom,

Nyáresti szép éjszakában.

Pihen a lány, pihen szeme,

Itt ér véget a kis mese.

SZABÓ-KISS BEÁTA

Holdtündér és Naptündér

A nap már nyugovóra tért, amikor Holdtündér álmosan előbújt az ágyából. Ezen a nappalon a tó melletti fehér fűz árnyékában talált magának menedéket.

Mielőtt bárki is kételkedne a tündérek létezésében, leszögezhetem, hogy bár manapság általában csak a gyerekek képesek meglátni ezeket a csodálatos lényeket, réges-régen a tündérek és az emberek jó barátságban éltek, s a tündérek rengeteg jó ötlettel segítették az embereket, akik azonban a távoli korokban még nagyon esetlenek és tanulatlanok voltak. A tündérek már ekkor, évezredekkel ezelőtt is nagy tudással rendelkeztek, és varázslataikkal kényelmes életet teremtettek maguknak. Holdtündér rögtönzött szállása is erről tanúskodott: a levelekből vetett puha ágy, a tükör, mely közvetlenül a vízből emelkedett ki, és a virágokból font öltözőszekrény, amely tele volt ruhákkal, cipőkkel, koszorúkkal és finom illatszerekkel.

Holdtündér szépen megfésülte ezüstös hajzuhatagát, ami egészen a bokájáig ért. Hófehér, virágszirmokra emlékeztető ruháját megigazította, majd egy suhintással eltüntetett mindent, ami arra emlékeztetett, hogy aludt, vagy egyáltalán a fűzfa alatt tartózkodott. Felkészült, hogy felrajzolja a holdat az égre. Ma úgy határozott, hogy az égitest egyetlen, vékony C-betűből fog állni, amely szelíden megbújik a felhők mögött. A tündér pontosan megtervezte a hátteret, majd aprólékos gonddal kirajzolta a körvonalat, végül kiszínezte.

– Készen van – jegyezte meg saját magának. – Igazán szép lett!

A hold megrajzolása izgalmas feladatot jelentett a tündér számára. Az éjszaka többi részében viszont őriznie kellett az elkészült remekművet, mert a koboldok csínytevései között állandóan első helyen szerepelt a hold eltulajdonításának gondolata. A fenyegetések ellenére azonban – amelyet a koboldok gyakran hangoztattak – eddig még soha nem kísérelték meg a rablást, annyira féltek a tündérek hatalmától. Ennek ellenére figyelme egy pillanatra sem lankadhatott, és az őrzés folyamata felettébb unalmas volt. A tündéreknek már csak ilyen az élete: különleges feladataiknak köszönhetően idejüket legtöbbször magányosan töltik. Van közöttük olyan, aki a csillagokért felel, van, aki a szelet irányítja, némelyek az esőt, szivárványt, a virágok nyílását vagy éppen a viharokat.

Holdtündér ezen az éjszakán nagyon fázott, érezte, hogy hamarosan lehullik az első hó. Dideregve keresett magának menedéket. Elővarázsolta a kis szekrényét, majd kivett belőle egy vastag köpenyt.

– Ez az! Így már nyugodtan őrködhetek! – mondta, és felszállt a fák fölé.

Andalogva, békésen repült az erdő felett, és magában dudorászott. Aztán egyszer csak egy gyönyörű, fiatal tündérfiúra lett figyelmes, aki egy juharfa lombja között vetett, puha fészekben aludt.

Holdtündér közelebb ment. Még soha nem látott ilyen szép ifjút: szőke haja aranyként ragyogott, finom, nemes vonásai csodaszép, de határozott külsőt kölcsönöztek az arcnak. Leszállt mellé, és legalább fél óráig nézte, mozdulatlanul. Ekkor felélénkült a szél, és a hideg egyenesen a tündérlány csontjáig hatolt. Megborzongott, majd ki tudja, miért – talán, mert úgy érezte, hogy az ifjút a kezdetektől fogva ismeri – elfeledkezett magáról, és ő is a takaró alá bújt.

A fiú ekkor fölébredt az érintéstől. Gyors mozdulattal felpattant, és kiugrott a nyoszolyából.

– Ki az, és mit akar tőlem? – kérdezte, és csodálkozó tekintettel nézett Holdtündérre.

– Holdtündér vagyok… Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mondta a lányka, és érezte, hogy elpirul. – Nem szokásom másokhoz bújni… Csak annyira fáztam, és őriznem kell a holdat.

Kezével fázósan följebb húzta magán a takarót.

– Szóval te vagy Holdtündér? – kérdezte a fiú, és jobban szemügyre vette a lányt: a hatalmas, kék szempárt, mely folyamatosan őt nézte.

– Ha bosszant, mert itt vagyok, elmegyek – mondta végül Holdtündér. – Ne haragudj.

Azzal felkelt, és elindult. A tündérfiú utána szólt:

– Várj!... Maradj!... Én a Naptündér vagyok!

Holdtündér boldogan visszafordult, és leült a fészek szélére. A két fiatal egymás szavába vágva kérdezgette egymást, majd hosszas beszélgetésbe kezdtek.

Észre sem vették, milyen gyorsan eltelt az éjszaka. Az időjárás egyre hidegebbre fordult, de a szerelmesek ebből mit sem éreztek, szívüket elöntötte a forróság.

Pirkadatkor Holdtündér egy mozdulattal eltüntette a holdat, Naptündér pedig felkészült, hogy megfesse a napot. Amíg elkészült a mestermű, a lányka csodálattal bámulta az ifjú minden egyes mozdulatát.

– Készen is van – mondta Naptündér. – Van kedved velem őrizni a napot?... Már persze, ha nem vagy túl fáradt…

– Boldogan! – válaszolta a lány, és arca ismét elvörösödött.

Az egész napot együtt töltötték, végigjárták a mezőket, és végül egy harangvirág szirmai között pihentek meg. Alkonyatkor Naptündér vörös színekre festette a napot, hogy elkápráztassa kedvesét. Végül megölelték egymást, és kimerülten mély álomba szenderültek.

Csak akkor ébredtek fel, amikor egy kis, zöld ruhába bújt virágtündér ébresztgette őket. Egy egész csapat tündér állt körülöttük.

– Holdtündér! Naptündér! Keljetek fel!

A párocska felriadt álmából.

– Mi történt? – kérdezte Naptündér.

– Hogy mi történt? – kérdezte az egyik virágtündér. – Mi nem történt! Holdtündér nem festette fel a holdat, és egész éjjel köd volt! Aztán vártuk, hogy reggel talán majd Naptündér megfesti a napot, de hiába. Kérlek, Naptündér, légy olyan jó, és fesd meg nekünk a napot!

A fiatalokban ekkor tudatosodott, hogy a kimerültségtől átaludták az éjszakát, sőt, a fél délelőttöt. Naptündér minden erejét összeszedte, és felrajzolta a napot, amely sápadtan pislogott a tündérekre.

– Nagyon köszönjük! – mondták végül – nem túl hálásan – a tündérek, és szétszéledtek.

– Este a holdat se felejtsétek el! – szólt vissza még indulás előtt a kis zöldruhás virágtündér.

Holdtündér és Naptündér kuncogva nézték, ahogy a többiek elvonulnak. Attól a naptól kezdve gyakran előfordult, hogy a hold vagy a nap nem jelent meg az égen, különösen, mikor az idő hidegebbre fordult. A többi tündér egy idő után már hozzászokott ehhez, és csak legyintettek. Tudták, hogy amikor a hold vagy a nap helyett köd jelenik meg az égen, Holdtündér és Naptündér valahol, egy virág szirmai között, egymást melegítve, szerelmes álomban alszanak.

SZABÓ GITTA

Az óriási tulipán

Történt egyszer, hogy a tulipánhagymák között nagy lárma tört ki. Hangos vitatkozás, kiabálás, majd csend, és sírás.
    – Menj innen te otromba!
    – Hogy nézhet így ki valaki?
    – Akkora vagy, mint egy ház! Ilyen nagy és ronda hagymának nincsen helye köztünk.
A hagymák lázadtak, végül elüldözték a nagyra nőtt társukat azzal, hogy másutt rontsa a levegőt. Köztük nem maradhat, hogy is nézne ki a tulipánföld, a hullámzó tulipántenger, köztük egy ilyen nagy és ronda tulipánnal. Mert abban biztosak voltak, hogy a nagy hagymából nagy tulipán nő majd. Nem volt választása a nagy hagymának, akit Tulipán Pirinek hívtak. Sírva vált ki a többiek közül, és elindult az ismeretlenbe.  
Ment, mendegélt. Lábacskái alig bírták a súlyát, ezért sokszor megállt
pihenni. Minden alkalommal remény töltötte el a szívét: talán itt gyökeret ereszthetek!
    De sehol nem érezte jól magát. Könnyei tovább áztatták hagymatestét, ettől a benne szunnyadó nedvek ébredezni kezdtek, és kicsi gyökérszálacskákat hajtottak kifelé a friss levegőre. Piri nem látott át könnyein, megbotlott és gurulni kezdett. Gurult, gurult, jó sokáig, talán még most is gurulna, ha bele nem pottyan egy gödröcskébe. Először megijedt, majd örömmel nyugtázta, hogy nem látszik ki a gödörből. Boldog volt! Nagyon boldog! Gyökerecskéi egyre erősebbé váltak, és belefúródtak a földbe. Onnét szívták a tápanyagot, hogy a hagymában lévő élet napfényre kerüljön.  Jött a szél, betakargatta a egy kis porral, száraz levéllel, majd megkérte az esőt, locsolja meg kicsinykét, hogy meleg takaró fedje a hagymagyökereket.
    Így is történt. Az eső eleredt, miközben a nap kisütött, és barátságosan mosolygott. Ettől vidám, élénkszínű szivárvány jelent meg az égen. Tulipán Piri, a földben békésen pihent egy cseppet, majd csírát növesztett. Dédelgette, táplálta, mígnem egyszer csak a csíra kibújt a földből, és csak nőtt, csak nőtt egyenesen a nap felé. Két levélke jelent meg rajta, majd szép nagy, duzzadó bimbó. A bimbó körbenézett. Egy hatalmas fa és nádas között született meg. De mivel árnyékot vetettek rá, eltakarták a napot előle, így tovább növekedett. A levelek felvettek minden fényt, harmatcseppet, amit kaptak a természettől, így segítve a további növekedést. Mikor a bimbó úgy gondolta, már elég magasan van, kibontotta szirmait, melyek akkorák voltak, mint egy-egy lapulevél, és Piri végre mosolyoghatott. Piros arcán érezte a napfényt, a szelet, az esőt.
     A fa és a nádas már jó ideje figyelték, mi lesz a jövevényből, akit a szél takart be, és mikor meglátták, hogy csak egy tulipán, ráadásul milyen nagyra törő, bizony haragudni kezdtek rá. Nem örültek neki, hogy feléri őket, és a nap előbb mosolyog rá, mint rájuk, akik már régóta itt élnek.
    – Hogy te milyen otromba vagy!
    – Nem is vagy igazi tulipán.
    ­– De igen, igazi tulipán vagyok! Tulipán Piri az nevem - pityeredett el a frissen nyílt virág.
    – Még hogy igazi! Ekkora tulipán nincs is! – háborgott tovább a fa.
    – Ne itasd itt az egereket! Még az kell, hogy tovább nőj nekünk. Inkább bújnál a föld alá, mint itt parádézol!- zsörtölődött a nádas.
    A tulipán egyre jobban sírt, szinte zokogott. Könnyei áztatták gyökerét, amitől még nőtt pár centit.
    – Te nem érted, hogy nincs itt helyed? Nincs benned szégyenérzet? Képes vagy még tovább nőni? Hallatlan! – mérgelődött ismét a fa, és egyik ágával, ahogy nagy lendülettel mutogatott, véletlenül meglegyintette a tulipán szép piros fejecskéjét.
Ettől Pircsinek az egyik szirma letört és lehullott a fűbe, pontosan oda, ahol egy szentjánosbogár nappali pihenőjét töltötte. A bogár felriadt álmából, kimászott a piros szirom alól, és kérdőn nézett fel a tulipánra.
    – Miért ébresztettél fel?
    – Ne haragudj, nem volt szándékos – válaszolt még mindig hüppögve a nagyra nőtt tulipán.
    – Miért sírsz?
    – Hát nem látod? Olyan nagy vagyok, hogy mindenki utál miatta. A testvéreim elűztek, a fa féltékeny rám, és letörte szirmocskámat. A buzogány is állandóan ostoroz. Sehol sincsen nyugtom.
    – Nahát! Ez bizony nagyon csúnya dolog. Bántani a másikat, csak mert kicsit más a megszokottnál?
    – Attól félnek, elveszem a napfényt tőlük, pedig én hamarosan elnyílok, lehullnak a szirmaim, és száram is leszárad. Ó, jaj! Minek is vagyok én? – keseredett neki nagyon a Piri. A szentjánosbogárnak arrébb kellett lépnie, nehogy a ráhulló könnycseppek tönkretegyék a világítását.
Ekkor a magasban egy kék hátú cinege jelent meg, vígan danolászva repült éppen feléjük. Szentjánosbogár Amálnak hirtelen ötlete támadt. Természetével ellentétben nappali fényben kezdett el világítani. Úgy helyezkedett, hogy a madárka észrevegye a fényjeleket.
Így is történt. A danolászás abbamaradt. Cinege Lenke egy kicsit gondolkodott, vajon mi is történhetett, mikor észrevette a piros tulipánt. Odaszállt hozzá.
    – Hát te? – csivitelte. – Még nem láttalak errefelé. Honnét jöttél?
     Tulipán Piri ismét sírva fakadt, és elmesélte szomorú sorsát. Lenke és.
Amál tanakodni kezdtek, hogyan segíthetnének a tulipánnak.
        – Tudjátok – kezdett mesélni a madárka –, nemrégiben eltörött a szárnyam. Repülés közben valami nekicsapódott, és én lepottyantam a földre. De nem ám akárhová! Egy idős nénike lábai elé. Ő felvett, karjaiban tartott, majd bevitt a házába és meggyógyított. Ott lakik egyedül, magányosan azon a nagy hegyen. Épp most jövök tőle, egy kicsit énekeltem neki, hogy ne érezze magát oly árvának. Mi lenne, ha a tulipánt odavinnénk? Szépségével biztosan örömöt okozna Zsuzsi mamának.
    Piri abbahagyta a sírást.  Szentjánosbogár Amál is örvendett.
    – Ez nagyon jó ötlet! – mondta villogva a madárkának. – De hogyan?
Cinege Lenke felszállt a piros arcúhoz és így szólt hozzá:
– Kérlek, ne ijedj meg, megpróbállak a nyakadnál fogva kihúzni a földből és odarepítelek anyóhoz a hegyre. Jó lesz?
Piri némán bólintott, és tűrte, hogy a madárka húzza, vonja, ráncigálja. De hiába minden. A tulipán meg se mozdult. A madárka pihegve ült vissza a fűbe a bogár mellé.
    – Most mi lesz?
    – Nem tudom – lihegett a madárka.
    A tulipán lehajolt hozzájuk, és így hármasban gondolkodtak együtt. A szentjánosbogárnak mentő ötlete támadt:
    – Tudom már! Hívjuk ide a szarvasbogarat! Szarvasbogár Márk a világ legerősebb bogara. Biztosan tud segíteni.
    – Hogyan? – kérdezte izgatottan a virág.
    – Elvágja a száradat itt a föld felett, és a madárka a csőrében elrepíthet anyóhoz.
    – De jó, de jó! – ujjongott a Cinege Lenke.
    – Már is szaladok az erdő mélyébe, és hívom a szarvasbogarat – mondta a szentjánosbogár Amál. Hamarosan csörtetve jött a szarvasbogár.  Mikor meglátta az óriási tulipánt, bizony meghökkent. Nem gondolta, hogy ekkora. De nem foghat ki rajta egy magas szár. Márk, bőszen nekiállt és harapta, körbe-körbe a szárat. Harapta, rágta, csócsálta, egészen addig, amíg a tulipán megingott, és elterült a földön.
    – Nem ütötted meg magad? – kérdezte a cinege.
Pircsi végigtapogatta a testét:
    – Úgy néz ki, egyben vagyok.
    – Akkor én most elviszlek Zsuzsi mamának. Betesz majd egy szép vázába, vizet önt alád. És minden nap gyönyörködni fog benned.
    – És mi lesz a hagymáimmal? Tavasszal megint kihajtanak, és egyre többen lesznek a kicsinyeik. Nem szeretném, ha az én sorosomra jutnának! – sóhajtozott a piros arcú, és egy újabb szirma hullott a fűbe.
    Az állatok megint gondolkodni kezdtek.
    – Mi lenne, ha megkeresnénk a hangyák királynőjét, Hangya Zsókát, és megkérnénk, hogy segítsenek. A hangyák nagyon erősek, és nagy terhet tudnak messzire elvinni – mondta a Márk, a legerősebb szarvasbogár.
    – Remek ötlet! – repdesett a madárka. – Láttam már én is röptömben, hogyan haladnak szépen sorban egymás után. Menjünk és kérjük meg a királynőjüket, hogy segítsenek!
Nem is tétováztak tovább. A madárka, mivel ő volt a leggyorsabb, elrepült a közeli hangyabolyhoz. Ott a kaput védő katonának elmondta, mi járatban van. Az őr azonnal üzent a királynőnek, aki elrendelte a katonák és dolgozók sorakozóját, és Cinege Lenkét követve hamarosan megérkeztek a földön heverő Tulipán Pirihez.
Ők is elcsodálkoztak, milyen nagyra nőtt szegény, és megállapították, valóban szüksége van a segítségükre. Kidolgozták a tervet, hogyan végezzék el a munkát. Először a dolgozók kiássák a hagymákat a földből, majd a katonák a hátukra veszik és követik a madárkát. Mert ő tudja, hová kell menniük. Ha egy katona elfáradt, átadja egy másiknak a terhét, és így biztosan célba érnek.
Mikor így mindent megbeszéltek, cinege megkérdezte a piros arcút:
    – Indulhatunk? Nem félsz?
Tulipán Piri bágyadtam bólintott, és elindult a mentőcsapat. Cinege Lenke az égbolton repült, csőrében a virággal, a hangyák alant a fűben vonultak, hátukon az anyahagymával, és kicsinyeivel.  Szarvasbogár Márk visszatért a fatörzséhez, Szentjánosbogár Amál ismét nyugovóra tért.
    A kis csapat útnak indult. Sietniük kellett, mert folyadék nélkül a tulipán nem bírja már soká. Ezért nem állhattak meg pihenni. Ki kellett tartsanak az utolsó leheletig. Végre, a nap sugarában megcsillant Zsuzsa mama házának ablaka. A madárka újult erőre kapott, a hangyák is szaporábban meneteltek.
Lenke egyenesen a házikó ablakpárkányára szállt. Letette a tulipánt, és bekopogott az ablaküvegen. Anyó örömmel szaladt ki az udvarba. Mikor meglátta azt a sok hangyát, nagyon megijedt, hogy valami bajt hoznak a házra.
De a madárka megnyugtatta. Énekelni kezdett, és átadta a szál piros tulipánt anyónak. A hangyák letették a hagymákat. Majd hátraarcot csináltak, és visszaindultak oda, ahonnét jöttek. Zsuzsi mama utánuk szólt:
    – Várjatok! Hadd adjak egy kis útravalót! Biztosan megéheztetek – mondta, és némi kenyérmorzsát szórt eléjük. A tulipánt megpuszilgatta - ettől Piri arca még pirosabb lett- , vízbe tette, és a szobája legelőkelőbb helyére ültette. Szeme csillogott a meghatódottságtól. Ilyen izzó piros tulipánt még sosem látott.
Kedvenc cinegéjét is megetette, megitatta, majd mindenkit útjára engedett.
    – Vigyázzatok magatokra! – kiáltott utánuk. A hagymákat egy kosárba gyűjtötte, hűvös, sötét helyre tette.
    – Pihenjetek csak! Majd, ha eljön az ideje, kiültetlek benneteket a kertembe. A tulipán pedig végre boldogan virított még néhány napot Zsuzsi anyó gyönyörűségére.

 

Eliza Beth (Szombathely)

Pite, a kissün

Egyszer, egy szép májusi napon született egy kicsi sün. Három testvérével együtt növekedett egy faluvégi ház kertjében. A kis süni szeme még nem volt nyitva, de az orra annál érzékenyebb volt. Valami nagyon-nagyon finom illatot érzett, mely belopózott az orrán keresztül az álmaiba is.

Telt-múlt az idő, a kis sün addig lágy tüskéi megkeményedtek. Már követte mamáját éjszakai sétáin, maga kereste a táplálékát, de a giliszta akármilyen finom volt is, nem árasztotta azt az isteni illatot, amelyre hetek óta vágyakozva gondolt.

Egy napon a süni felkapta az orrocskáját. Megint érezte! Szimatolva indult el a napsütésben a kerten át a ház felé, mert onnan áradt a mennyei illat. Nem törődött a veszélyekkel, csak ment az orra után, de mamája éles füttye visszaparancsolta.

– Az az emberek birodalma, fiam, oda nem megyünk! – mondta határozottan, és a kis sündisznó bánatosan visszadöcögött.

Ám az illat nem hagyta békén, ott terjengett a levegőben, csalogatva a sünit. Egy óvatlan pillanatban, amikor a mamája nem figyelt rá, megszökött, és szaporán szaladt a ház felé. Ahogy közeledett, egyre jobban érezte azt a finom illatot, mely annyira vonzotta, hogy megfeledkezett minden óvatosságról. Átevickélt a küszöbön, s a hideg kövön addig araszolt, míg egy ajtóhoz nem ért. Bedugta orrocskáját a résen, fekete gombszemeivel körbefürkészett a konyhában. Odabenn egy kisfiú és egy kislány ült az asztal mellett. A nagymama a tűzhelynél sürgölődött, éppen tányérra rakta a felszeletelt almás pitét. A süni szimata azonnal jelezte, hogy onnan árad az az ínycsiklandó illat. Örömében füttyentett egy nagyot.

– Mi volt ez? – kérdezte a nagyi.

– Egy süni! – mutatták a gyerekek a fal tövében osonó állatkát, melynek láttán az asszony ijedten sikkantott, és reszkető kezéből a földre ejtett egy darab süteményt. Süni halálmegvető bátorsággal vetette rá magát a zsákmányra. Villámgyorsan a hátára vette, és iszkolt kifelé.

Nagyanyó hamar megnyugodott, és kacagva figyelte, ahogy a kis sündisznó a tüskéire szúrt pitével elszelel. Annyira megörült, hogy még a sünöknek is ízlik a süteménye, hogy ettől fogva akárhányszor almás pitét sütött, egy szeletet kitett az öreg almafa alá. Aztán unokáival, a kis Katóval és Lacikával együtt figyelték, ahogy Pite – mert így nevezték el a sünit – odasomfordál érte. Pite nem ette meg a finom csemegét, mindig elvitte a családjának, és megosztotta szüleivel, testvéreivel.

Októberben hűvösre fordult az idő. Kató és Lacika hiába lesték, egy napon Pite nem jött el a süteményért. Nagyanyó alig győzte vigasztalni az unokáit, hogy semmi baja a kis kedvencüknek, csak – ahogy a többi sün – téli álomba merült. Majd a fák zöld ruhájával együtt visszatér ő is.

Végre eljött a várva várt tavasz, virágba borultak a fák, a rétek. A levegőben friss almás pite illata szállt, vetekedve a cseresznyefák virágának illatával. Pite is felébredt téli álmából, és azonnal ráismert kedves csemegéjére. Izgatott várakozással tipródott az almafa alatt, gombszemeit a házra szegezve.

– Nézd, Kató, visszajött Pite! – kiáltott fel Lacika, és mindketten az ablakhoz nyomták az orrukat. Nagyanyó máris kistányérra tett egy szelet süteményt, és a gyerekek kezébe adta.

– Ne szaladjatok, nehogy megijedjen! Ha elbújik, tegyétek le, és gyertek el onnan! – figyelmeztette őket, és a két gyerek boldogan kimasírozott a kertbe…

Garainé Piber Viktória

A pórul járt kiskakas

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép tanya. Rengeteg állat éldegélt itt, baromfik, tehenek, malacok. Élt ezen a tanyán egy kiskakas is. Ez a kiskakas nagyon mohó egy jószág volt. Mindig ő volt az első az etetőnél és kitúrta a többieket, hogy övé lehessen a legtöbb magocska. Mondanom sem kell, hogy nem örvendet túl nagy népszerűségnek. A csirkék gyakran összesúgtak a háta mögött, és nagyokat hahotáztak egyre gömbölyödő alakján. Különösen a feje kezdett igencsak kikerekedni.
Történt egyszer, hogy olyan szép idő volt, hogy a kiskakas úgy gondolta, sétára indul a tanyán. Ahogy sétálgatott, az egyik kerítésnél megcsillant valami a napfényben. A kiskakasnak tetszett a csillogás és kíváncsi volt, mi lehet az. Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy konzervdoboz. Így már nem találta különösebben érdekesnek, és épp ott akarta hagyni, amikor valamin megakadt a szeme. Valami sárgállott a doboz alján.
-Kukorica! – csillant fel a szeme.
Óvatosan körülnézett, nem látja-e valaki. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a környéken, megpróbálta kikotorni a kukoricaszemet a dobozból. Igen ám, de az nem akart kijönni. Olyan volt, mintha odaragadt volna. Rúgdosta, böködte, kapirgálta, de semmi. Nézegette, nézegette, mit csinálhatna vele. Mivel nagyon kívánta azt a kukoricaszemet, végül úgy döntött, hogy más módszerrel próbálja megszerezni. Bedugta a fejét egy kicsit, de nem érte el a kukoricát. Beljebb dugta hát, próbála elérni, de még mindig messze volt. Na, akkor már teljesen bedugta a fejét, és nagyon elégedett volt magával, amikor megszerezte a kívánt finomságot. Nagy örömmel fogyasztotta el, és még jobban örült, hogy ez csak az övé volt. Ez az öröm azonban nem tartott sokáig. Hamar rájött ugyanis, hogy nem tudja kihúzni a fejét a dobozból. A kiskakas beszorult. Húzta, forgatta a fejét, de csak nem mozdult. A dobozzal a fején kóválygott az udvaron, próbálta lerázni, de nem sikerült. Csetlett botlott, mivel nem látott semmit sem, nekiment mindennek, ami az útjába került. A nagy zajongásra felfigyeltek az állatok is. Amikor meglátták a kiskakast, hatalmas hahotázásban törtek ki.
- Na mi van dagi, beszorultál? – kérdezték nevetve.
- Dagi! Dagi!
A kiskakasnak még a nyaka is vörös lett a tolla alatt.
- Ahelyett, hogy gonoszkodtok, inkább segíthetnétek! – duzzogott bele a dobozba.

Az egyik boci végül megszánta a pórul járt kiskakast. Nagy nehezen lerángatta róla a kalitkáját. Szegény kiskakas nagyon szégyelte magát, hogy ilyen helyzetbe került, ezért megfogadta, nem lesz többet ilyen mohó és megpróbálja visszanyerni deli kakas alakját. Ha kiváncsiak vagytok, hogy sikerült-e neki, hát nézzétek meg a kakasokat a baromfiudvarokban.
VÉGE

Nuszpl Sára (Barcs)

Papagájkaland

Amióta az eszemet tudom, kalitkába vagyok zárva. Mindig nézem az ablak előtt elsuhanó madarakat. Szárnyalnak szabadon. Én meg csak egy házban vagy a kalitkámban körözök.                     

A gazdám Lili általában nem szokott kalitkában tartani, mindig engedi, hogy szabadon repülhessek a lakásban. Csak akkor szokott bezárni mikor suliba megy, vagy vendégek jönnek, alszunk, amikor elmegy az osztályával kirándulni, vagy a mamájához hosszabb időre. Olyan is előfordult, hogy a szülei - mamus és papus - rászóltak, hogy most már eleget repültem. „Komolyan,  nem értem ezeket a felnőtteket! Mi az, hogy eleget repültem?”

Minden alkalommal, amikor gazdám hazaér, az első dolga engem kiengedni. Bombaként csapok ki a kalitkából, és már repülök is szobájába, hogy megmutassa a képeket. Lili nagyszülei Párizsban, a kedvenc városában élnek, ezért nagy élvezettel mutatja a nevezetességeket. Ő egyáltalán nem úgy bánik velem, mint egy madárral, hanem, mint a legjobb barátjával.

Most is éppen őt várom… Egyre izgatottabb leszek, bármelyik percben hazaérhet... Én meg kiszabadulok innen… Már csak pár perc és… Igen. Ajtócsapódás, ami azt jelenti, hogy hazaért. Már teljes erővel rázom a ketrecet, kiabálok, hogy meghalljon.

- Te mit rikácsolsz itt? – vigyorog rám Lili. – Na, gyere! Meg kell mutatnom a képeket – nyitja ki az ajtót, én meg nem várok tovább. Olyan gyorsan repülök ki, mintha üldöznének. Lili nem ijed meg, ő ezt már megszokta, elvégre lassan már 5 éve lakom vele. Leül az ágyára, én meg a vállára telepszem, és együtt nézzük a képeket. Párizs csodálatos hely, már nagyon szeretnék elmenni oda. Lili mindig olyan sokat mesél róla, hogy már olyan érzésem van, mintha már én is jártam volna ott. Tudom az utcák nevét, hogy mi hol van, tudom hol laknak Lili nagyszülei. Azt mondja, idén nyáron elvisz engem is. De az még sokára lesz. Most előbb a szülinapja lesz. Pontosabban 1 hét múlva 14 éves lesz.

Elérkezett Lili szülinapja. Ezen a napon kivételesen jól viselkedem. Nem akarok a vendégek előtt szégyent hozni a barátnőmre. A nagyszülők nem jöttek, majd Lili megy hozzájuk holnap, és 3 napig marad ott. Gyorsan elmegy a nap. Most itt állok Lili ágyán, és segítek csomagolni, hiszen már egy éve megtanított arra, hogy kell. A szekrény nyitva van, Lili az ágya előtt térdel és hajtogat, én meg a szekrényből kivett ruhákkal repülök hozzá. Miután végzünk, levisszük a bőröndöt a nappaliba, ugyanis holnap korán indul. Most estére nem zár be, hanem ott alhatok az ágyán. Hajnalban reggel kel, szóval elhatározom, hogy most kivételesen én sem lustálkodom.

Nagy hiba volt. Reggel annyira fáradt voltam, hogy repülés közben eltévesztettem az ajtót, és nekimentem a falnak. Lili csak nevetett, és a kezében vitt tovább, nehogy kárt tegyek magamban. Mikor leértünk, Lili berakott a kalitkába, és elindult a reptérre. Mamus itthon maradt, papus vitte el.

Miután papus hazaért, elkezdtek reggelizni, én meg úgy döntöttem, mivel úgysem engednek ki, alszom egyet. Mikor felébredtem, az óra délután kettőt mutatott, ami azt jelenti, hogy ki fognak engedni. Csak ebben az egy időben, minden nap. Mamus épp jókor érkezett. Miután kiengedett, repültem egy- két kört, már hívott is, de észrevettem valamit. „Az egyik ablak nyitva van. Itt az esély, hogy Lili után menjek.”  

Nem is haboztam, rögtön kirepültem rajta, nem törődve mamus kiabálásával. Még egy ideig hallottam aggódó hangját, de amikor befordultam egy másik utcába már nem figyeltem rá.

A parkba igyekeztem segítséget kérni, mert ugyan ismerem Párizst, de nem tudom, merre van. Olyasvalakit kerestem, aki minden évben arra tart, és ismei az utat. A parkban rengeteg madár volt. Taláromra odamentem egy fecskéhez, és megszólítottam.

- Szia, segítenél?

- Persze. Miben? – válaszolt. „Szóval lány. Kedvesnek tűnik”.

- Tudod merre kell menni Párizsba?

- Persze, minden évben elrepülök oda. A társaimmal ellentétben én nem délre repülők, hanem Párizsba, a rokonaimhoz. Nagyon szép város.

- Megmutatnád nekem, hogy merre induljak? Esetleg el is kísérnél? – kérdeztem félve.

- Azt kéred, hogy repüljek el veled Párizsba? Most? De hát még nincs tél… – értetlenkedett. „Ebből a szemszögből eddig nem néztem, viszont nekem el kell mennem Párizsba.”

- Igen. – kiállottam fel. A gazdám után mennék.

- Lesz kaland? Imádom a kalandokat! – csipogta lelkesen.

„Remek, kifogtam egy veszélyes madarat. Kaland? Nem elég annyi, hogy elmegyünk oda és megkeressük Lilit?”

- Rendben, elviszlek. – egyezett bele. Úgy is meg akartam látogatni az unokatesóm. - Mi a neved?

- Réka. A tied?

- Fanni. Örülök, hogy megismerhetlek, Réka. – mondta szórakozottan. - Akkor útra fel!

Már egy ideje repültünk, mikor észbe kaptam, hogy már nem otthon vagyunk. Mármint Magyarországon. Eltelt az idő. Meséltem Fanninak Liliről, mamusról, papusról, Párizsról, ő meg mesélt a családjáról, a kalandjairól. Egy idő után megkérdeztem:

- Fanni, hol vagyunk? – néztem körül a teljesen ismeretlen helyen, és nagyon fázott a tollam.

- Ausztriában. Pontosan hol, azt nem tudom.

Ausztria gyönyörű. Városban nem is jártunk, csak a hegyekben. Csodálatos, viszont szinte vágni lehetett a hideget. Szorítottam egyet tollruhámon. Már kezdett beesteledni, így megálltunk egy fánál. Még soha nem aludtam fán, de ezt is ki kellett próbálnom. Fannival letelepedtünk az egyik ágra. Annyira kipurcantam, hogy ott helyben elaludtam. Mikor ébredeztem, ő nem volt mellettem. Bepánikoltam. „Mi van, ha meggondolta magát és itt hagyott?” Már azon voltam, hogy elmegyek megkeresni, mikor valaki a nevemet rikácsolta:

- Réka! – ért oda hozzám. - Hoztam reggelit. Bocs, de nem bírtam kivárni, hogy felébredj!

- Semmi baj! Nem vagyok korán kelő fajta… Mit hoztál? – tereltem el a szót magamról, és megnéztem mit hozott. Magokat. Sokfélét.

Miután megtömtük begyünket, folytattuk utunkat. Sokáig repültünk. Meg sem álltunk Svájcig. Svájc pontosan olyan volt, mint Ausztria. Hófödte hegyek, gyönyörű táj, és ugyanolyan hideg. Főleg egy papagájnak. Brrrrr!

Egyszer csak elértük a várva várt célt, Párizst, a fények városát. Sokkal szebb, mint a képeken, amiket Lilivel néztem. Most már mindent értettem. Este volt, az Eiffel - torony diadalittasan meredt a magasba. A csőröm szinte tátva marad a csodálkozástól. Itt már én repültem előre. Amikor odaértünk a nagyszülők házához, épp akkor sétált ki nagymama Buksival. Buksinak hívták a nagyszülők kutyáját. Már találkoztam vele, mikor tavaly karácsonykor ők jöttek hozzánk. Odarepültem hát Buksihoz.

- Hol van Lili? –kérdeztem kimerülten, lihegve, köszönés nélkül.

- Nahát, Réka, ezt a meglepetést! Szia, hogy vagy?  Úgy viselkedett mintha nem is hallotta volna a kérdést. Vagy az is lehet, hogy tényleg nem hallotta, mert Buksi nagyon öreg kutya. A kedvéért megismétlem:

- Hol van Lili? Na, ezt már meghallotta.

- Lili? Hazament.

„Mi? Miről beszél? Hazament? Az nem lehet.”

- Miért ment haza? – kérdeztem végül.

- Azt mondta a nagyinak, hogy hiányzol neki, és még ma délután hazarepült.

„Miért nem maradtam otthon? Én hülye. Akkor most repülhetünk vissza.”

- Mi az? – kérdezte Fanni mikor visszaértem hozzá.

- Nincs itt. Ma délután hazament. Mehetünk mi is vissza, Magyarországra. –sóhajtottam.

- Biztos? Ne aludjunk előbb?

- Nem!!! Haza akarok menni!

Olyan gyorsan repültem, hogy szegény Fanni loholt utánam, de nem érdekelt, dühös voltam. Dühös voltam, mert megtettem ezt a hosszú utat, és a végén kiderült, hogy Lili már elutazott.  De szerintem nem is Lilire voltam mérges. Dehogy is! Magamra haragudtam.

A gondolatmenetemet egy háló szakította félbe. Rám vetették azt a hálót. El is kaptak. Két férfi emelt fel, és bedobtak egy kocsiba. „Na tessék. Erről is én tehetek. Minek jöttem el otthonról? Miért nem bírtam veszteg maradni? És most el fognak adni. Tudom, mert Lili már mesélt nekem erről.” Pont az ilyen emberek ellen tüntetett. Ők azok, akik megkeresik a drága, ritka madarakat és dupla áron adják el őket. Lili ezért nem akart eddig elhozni ide. Párizsban van a legtöbb madárrabló. Féltett engem. És én ezt tudtam. Mégis eljöttem. „Hogy lehettem ilyen felelőtlen?” Veszélybe sodortam magam, és lehet, hogy Fannit is. Megérdemlem a sorsomat”. Most hiányzott igazán Lili. Mindig ő védett és nyugtatott meg bánatomban. Miattam ment haza. Egyszerűen hiányoztam neki. Nagyot sóhajtottam!

Egyszer csak kinyitódott a ketrecem ajtaja. Megijedtem, hátha azok az emberek jöttek vissza, de nem. Buksi ugrott mellém Fannival. Annyira megkönnyebbültem!

- Gondoltam, nem akarsz itt maradni, ezért elmentem Buksiért. – mondta Fanni mosolyogva.

- Köszi, hogy visszajöttél értem/ Azt hittem szép, színes tollas fülbevaló lesz belőlem.                        - Felesleges köszönnöd. Azt gondoltad, itt hagylak? Hát nem. Húzzunk innen.

Na igen. Fannival két napja ismertük egymást, de máris ő lett a legjobb barátom, Buksin és Lilin kívül, de ők a családom. Leugrottunk a kocsiról, és repültünk az egyik fa mögé, hogy ne vegyenek észre. Buksi is odaszaladt. A terebélyes lombkorona eltakart bennünket.

- Köszönöm, Buksi. – szóltam hozzá is.  

- Felesleges. A családomhoz tartozol. – vakkantott. – nem volt időm tanakodni, indulnom kellett! Óvatosan hazafelé. –köszönt el.

- Hazatalál? –érdeklődve fordult felém Fanni.

- Persze! Nem ez az első alkalom. Menjünk!

Másnap teljesen kifáradva értünk haza.  A városban mindenhol az én képem volt kiplakátozva. Igen, igen… Lili hazaért… El tudom képzelni, hogy mit érzett, mikor nem talált otthon. Mikor odaértünk a házunkhoz, Fanni búcsúzkodni kezdett:

- Várj! Nem maradsz? – szóltam hozzá.

- Én költöző madár vagyok. Nem kellek senkinek.

- Lilinek kellesz… – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Gondolod? – kérdezte fáradt mosollyal. - Na jó, legyen. – adta meg magát.

Odamentem az ablakhoz, és megkocogtattam az üveget. Lili azonnal odafutott. Teljes boldogsággal nyitotta ki az ajtót.

- Réka! – kiáltott föl. – Annyira aggódtam! Hát te meg ki vagy? – vette észre a jobbomon leselkedő Fannit. Lili mindenre megtanított, még írni és olvasni is, így fogtam egy ceruzát és egy papírt, leírtam Fanni nevét.

- Fanni. – olvasta. – Szép neved van. Van otthonod? – nézett rá szomorúan. A kis „ismeretlen” lehajtott fejjel válaszolt:

- Sajnos, nincs.

– Itt maradhatsz. Legalább Réka nem marad egyedül, amikor elmegyek. – kacsintott.

Annyira boldog voltam, hogy végre Lilivel lehettem. És az már csak hab volt a tortán, hogy Fanni is maradhatott. Be is kucorodtunk otthonos kalitkánba, és beszélgettünk.

- Nem mentünk el az unokatestvérdehez! – emlékeztettem, új lakótársamat, mert eszembe jutott, hogy induláskor azt tervezte, benéz hozzájuk.

- Tényleg! – csapott a homlokára. Visszamenjünk?

- Nee! Eszem ágában sincs! Majd nyáron meglátogatod, mikor Lilivel megyünk a francia fővárosba. Csiviteléstől lett hangos a kalitka. „Úgy hiszem nagyon jó életünk lesz nekünk, együtt.”                        

Müller Orsolya 

(V. osztályos tanuló , Konsza Samu Gimnázium, Nagybacon / Erdély / Románia)

Aliz

            Egyszer volt, hol nem volt , volt egyszer egy kislány, Aliz, aki egy olyan helyen élt, ahol gazdag családok laktak, és az iskolába is gazdag gyerekek jártak. Ezért Aliznak nem voltak barátai. Aliz nem akart olyan gyerekekkel barátkozni, akik csak a pénzről tudnak beszélni.

            Hullott a hó és nagyon hideg volt, de az iskolás gyerekek nem is foglalkoztak a hideggel. Azt várták, hogy kicsengessenek, és lehessen az udvaron hóembert építeni és hógolyózni. Ő is szerette a havat, de nem játszott a többi gyerekkel. Szégyenlős volt és inkább egyedül maradt. Eljött a hazamenés ideje, és Aliz mendegélt hazafelé, egyszer csak megállt, hallott valamit. Valami kotorászást egy kuka mellől, odamegy és lám egy édes kis kutya volt ott.

Aliznak megesett a szíve a kiskutyán és eldöntötte, hogy hazaviszi és gondozza titokban, anyukája tiltása ellenére is. Hazament és a kiskutyát betette a kert végében levő búvóhelyére, amit nemrég fedezett fel. Vizet és ételt adott neki , amikor anyukája nem figyelte, eltett egy kis kenyeret a kiskutya számára. Miután leírta a leckét, odament a kiskutyához , s odaadta  a kenyeret. Elnevezte Tappancsnak. Azután gyorsan visszament  a házba. Bement az előszobába és apukája rákérdezett, hogy miért volt kint. Aliz jó barátságban volt az apukájával és elmondta neki a ma történteket. Az apukája látta, hogy a kislánya nagyon ragaszkodik a kiskutyához ,ezért megfogadta, hogy a feleségének egy szót sem szól és megengedte Aliznak, hogy megtarthassa a kiskutyát.

            Közeledett a karácsony. Aliz gondozta Tappancsot és apukája, ahogy azt megfogadta, nem szólt egy szót sem Aliz anyukájának. Az anyuka semmit nem vett észre a történtekről és semmit sem sejtett.

          Egy este Alizt meglátogatta egy angyal álmában és azt mondta neki :

            -Aliz, annak a kiskutyának, akit te találtál, családja van. Kérlek, őket is vedd örökbe, hogy ne éhezzenek és ne fázzanak! Két testvére van és egy anyukája. Kérlek, ne feledd, amit mondtam! Viszlát!

            Amikor Aliz felébredt, azt tette, amit az angyal mondott neki. Iskola után hazament, ebédelt, leírta a leckét és apukája engedélyével elindult oda, ahol a kiskutyát találta. Magával vitte Tappancsot is, így nem kellett sokat keresnie. A kiskutya az anyukáját hamar észrevette és hozzáfutott. Ahogy az anya kutya meglátta Alizt, ugatni kezdett.  Aliz megijedt, de akkor a kis Tappancs elébe állt és ő is ugatni kezdett.

Ekkor a nagy kutya elhallgatott,s  Alizhoz ment. Ő remegő kézzel megsimogatta, a nagy kutya cserébe megnyalta a kezét.

Megjelent Tappancs két testvére is. Az anyjuk visszament a kölykeihez. Aliz csak akkor jött rá, hogy Tappancs mentette meg a veszélytől. Abba a pillanatban furcsa dolog történt: az idős kutya a két kölyköt Aliz elébe tolta, ő felvette, megsimogatta őket .

Az egyiket Foltosnak, a másikat Pöttyösnek nevezte el. Aliz betette a táskájába a három kutyakölyköt és elindult haza. Az anya kutya követte, de már nem bántotta Alizt. Mintha Tappancs kutyanyelven megmagyarázta volna, hogy ezt a kislányt nem szabad bántani, hiszen jót tett vele.

Amikor hazaértek, a lány betette a kutyákat a helyükre, vizet és ételt adott nekik. Aliz bement a házba, megvacsorázott, utána pedig apukájával felment csendben a lány szobájába, hogy beszélgessenek. Alizt megkérdezte az apukája:

            -Mi a helyzet a kutyákkal?

            -Sikerült megtalálni a családját, mert Tappancs besegített.

            -De neked, hogy sikerül anya előtt titkolózni?

            -Á, nem sejt semmit.

            -Akkor nincs veszély , ugye?

            -Nincs és ne félj, titokban marad.

Amikor apukája kiment a szobából és Aliz lefeküdt. Álmában újra megjelent az angyal és azt mondta neki:

            -Köszönöm, hogy teljesítetted a kérésemet, amire megkértelek. Ezért jótett helyébe jót várj, kívánhatsz cserébe valamit.

            -De én két dolgot szeretnék kérni, ha teljesítenéd, én is boldog lennék.

            -Persze, kívánj bátran.

            -Íme, az első az lenne, hogy bárcsak lenne egy igaz barátom! A másik pedig, hogy anya engedje meg, hogy kisállatot tarthassak!

            -Jól van- mondta az angyal.- Aliz, amit kértél, be fog teljesülni.

            -Biztos?

            -Biztos, hiszen karácsonykor minden kívánság teljesül, majd meglátod. Ahogy ezt mondta, az angyal eltűnt, Aliz pedig felébredt. Pont hét óra volt, felkelt , készülődött és elment az iskolába. Aznap egy új lány érkezett az iskolába, akivel Aliz megbarátkozott. Majd eszébe jutott, amit az angyal mondott neki „karácsonykor minden kívánság beteljesül”. Aznap volt az utolsó iskolai nap, majd következett a téli szünet. Aliz pedig boldog volt, mert megegyezték újdonsült barátnőjével ,Kloéval, hogy fel fogják hívni és meg fogják látogatni egymást a téli szünetben. Amikor hazaért, anyukája azzal a hírrel fogadta, hogy :

            -Eldöntöttük apukáddal , hogy tarthatsz kisállatot.

            -De jó! Képzeld anya ma találtam egy barátnőt.

            -Tényleg, de örülök!

            -Jaj és képzeld, tartok egy kutya családot, de ugye nem haragszol?

            -Nem haragszom, de mondhattad volna hamarabb is.

            -Tudom.

            -Na, de most vacsora és lefekvés, mert holnap lesz karácsony!

Amikor lefeküdtek, Alizt ismét meglátogatta az angyal. A lány most megköszönte neki, hogy teljesítette a kívánságait. És azzal az angyal köddé vált.

            Másnap reggel, ahogy a lány felébredt, lement reggelizni, elállt a szava, mikor meglátta a díszes karácsonyfát s alatta a sok ajándékot. Még a szemét is megtörülte, hogy nem álmodik-e. Bement a konyhába, leül és várta szüleit. A szülei is hamarosan lementek a konyhába reggelizni. Reggeli után kinyitották az ajándékokat és együtt örültek a karácsonynak.

            Aliz sokat beszélt Kloéval a téli szünetben, még egyszer szánkózni is elmentek. Vitték magukkal a kutyacsaládot is. Mindannyian nagyon jól érezték magukat.Abban a szünetben Aliz sokat változott, bátrabb lett, nem volt többé szégyenlős. Később sok barátra tett szert az iskolában és  boldogan élt ,amíg meg nem halt.

EIS

EISLER VIKTÓRIA

Lépten-nyomon (avagy a csodák nyomába )

 Kicsi vagyok. Igen, még nem nőttem valami nagyra. De hisz még nem is nőhettem, mert nemrég ünnepeltük a 6. szülinapom. Na jó, akkor már egy picit el is múltam, de még messze vagyok a 7-hez, amikor is iskolás leszek. Addig még ezer meg ezer dolog történik velem.

Most is túl vagyok már sok mindenen - bár anyuék szerint még sokat kell tanulnom. Jó, lehet nem értek egy s mást. De akkor is: valamire rájöttem. És ez nem akármilyen dolog, nagyon is fontos és ahogy elnézem fontos is lesz ameddig élek. Az pedig nagyon hosszú idő. 45643 év. De csak körülbelül. Szóval csodák márpedig vannak. Elmesélem.

Minden úgy kezdődött, hogy aznap nagyon meleg volt és gondoltam, nekem ugyan nincs kedvem kimenni hintázni, pedig nagyon szép piros hintám van. És szerintem ez megy a világon a legmagasabbra. Néha elérem a felhők szélét. Jó, jó, majdnem. Gondolkodtam, hogy mit is lehetne játszani, de semmi sem jutott eszembe, pedig az én anyukám azt szokta mondani, hogy játékboltot nyithatnánk. De akkor végképp nem lenne mivel játszanom, hiszen annyira jó játékaim vannak, hogy biztos mindent megvennének egy másodperc alatt. Az pedig kevés idő.

Három szobánk van ( mert már régóta elég jól számolok ). Vagyis négy. Oké, de ez nem ér, mert ezt nem használjuk, csak tele van mindennel. Szoktam hallani: ez még jó lesz valamire, tegyük be, vagy ez már nem kell semminek, addig jól esz ott. Eldöntöttem, hogy aznap én benézek oda. Mivel kint meleg van, ott meg ilyenkor jó hideg, még jó is lesz ott nekem.

Miért van itt ennyi minden? Majd én is megmondom az én anyukámnak, hogy én is boltot fogok itt nyitni. És akkor még zsebpénzem is lesz.

Nem sok mindent találtam, de egy régi táska ott hevert a földön. Gondoltam azt kiviszem, mert pont megy a báli ruhámhoz a színe, igaz az én ruhám szebb, ez kicsit kopottam volt, de megteszi. Még az én anyukám örül is, hiszen nem kell vennie, ha épp a báli ruhámban készülődök mondjuk a palotába.                                                                                                                   

- Hát ez meg mi?- kérdeztem, persze magamtól.

Belenyúltam a táskába és ráleltem valamire. Ilyen mókás kalapot én még nem láttam! Fehér. Hófehér. Egy cseppet sem látszott réginek, de annál furábbnak. Én aztán ezt semmire sem tudom használni, a báli ruháimhoz egyáltalán nem megy.  Elhajítottam. Jó, jó, tudom, de akkor is, minek az nekem??  Ki akartam menni, hogy kiáltsak egyet az én anyukámnak, milyen ügyes vagyok, hogy én márpedig tudom mire használni azt a táskát amit ő már talán el is felejtett, de úgy meglepődtem, hogy moccanni sem tudtam - nemhogy szólni , vagy kiáltani  - . Hát az a kalap, amit ugye ha nem is lett volna szabad, de elhajítottam, ott volt, a lábam előtt. Pedig elhihetitek, jó nagyot tudok hajítani. Felvettem és újra eldobtam. Jó, de most kíváncsiságból, nem csak úgy. Ez más. Nagyon messze ment persze és bele is találtam a mama régi kosarába.  De lenéztem, az pedig megint ott volt a lábam előtt. Nem tehettem más, hát felvettem. Akkor először.  

Vasárnap volt, tudom, mert mondták reggel, hogy holnap ovi. Csak vasárnap lehetett, és olyan délelőtt, mert nem ettem még ebédet. Szóval emlékezetes nap ez azóta is. Lenéztem és a lábam között elsuhant valami.

- Anya, anya! – kiabáltam ahogy a torkomon kifért.

- Mi a baj, Blanka?- ez én lennék. Blankának hívnak.

- Anya, anya egy egér van odafönt.

- Egér????  Na, nézzük. Hol láttad? – kérdezte riadtan, tudom, hogy riadtan, mert az én anyukám is fél az egerektől.

Kerestük, kerestük, én sokszor hívtam is, már nevet is találtam neki, de az én anyukám megnyugtatott, hogy biztos félrenéztem valamit és hogy neki főzni kell a vasárnapi ebédet – meg biztos, hogy ő sem szívesen találkozott volna vele. Szóval tényleg vasárnap volt és délelőtt.

A kalapot és a táskát persze ijedtemben elhagytam, de a kalap egyszer csak ott termett a fejemen. Igen. A fejemen. És akkor megláttam Őt.

Torkit.                                                                                            

Egy apró manót. Levettem a kalapot, visszatettem. Levettem, visszatettem.  És akkor megint ott volt, de akkor már a térdét csapta, hasát fogta a nevetéstől. Kinevetett. Engem. A lila orrú, kockás gatyás. És a fején ugyanolyan fura fehér kalap.

- Alig vártuk, hogy megtaláld a kalapot – mondta vékony hangján.                                   

Ezzel a hanggal igazán lehetett volna egér is.  

- Ezeeeezt?

- Azt hát. Remélem tetszik.

- Háááát – nekem azt tanították őszinte legyek.

 - Itt élünk körülettetek, veletek, lépten nyomon előfordulunk. Engem Torkinak hívnak. Emlékszel mikor múltkor mikor kerested a rózsaszín pónit?

- Igen, és sokáig nem találtam, aztán meg ott volt a helyén – és már majdnem megint elsírtam magam.

- Azok mi voltunk. Na, nem én, mert ilyen huncutságot nem csinálok. Az Monti volt, na ő szokott ilyeneket csinálni, aztán meg hetekig kacag a csínytevésén.

- Az nem szép.

- Az nem, de arra emlékszel mikor fájt a hasad?

- Ó, igen, az is miattatok volt????

- Neeeem, - vágta rá egyből. De az viszont igen, hogy másnapra kutya bajod sem volt, mert a manódoktor segített.

És jól az eszembe véste, hogy lépten nyomon csodák vannak körülöttem és ma ezt ő, be is bizonyítja.

- Anya! Anya!- siettem le gyorsan.

- Mondjad kicsim, de ne ijesszél meg – biztos már előre félt az egértől.  

- Anya! Anya! Nem egér volt! – lihegtem.

- Mondtam én! – láttam, hogy megnyugodott.

- Hanem Torki. A manó.

- Hogy ki???

- Tudom, úgyse hiszed … - mondtam bánatosan, mert hát a felnőttek…

- Csak nem megtaláltad a kalapot??- vágott gyorsan közbe az én anyukám.

- De hisz…te tudod… és hiszel nekem?

- Hát persze- kacsintott- üdvözlöm.

- De hát mond meg neki te anya!

- ÁÁ, ez nem felnőtt dolog. Tudod, szoktam mondani, hogy ez felnőtt dolog, de most az mondom, hogy ez olyan gyerek dolog.

Visszasiettem hát, de senki sem volt ott.

-Hoppá, elfelejtettem!

 Fel a kalap a fejemre és ott volt. Tényleg ott volt . Előre szaladt, én utána és amit láttam, na azt sose gondoltam volna, pedig ezer meg ezer csodás mesét láttam, rengetek érdekes álmom is volt már, de ahogy kitettem a lábam, hófehér kalappal a fejemen, annyi manó szaladgált a lábam között, hogy vigyáznom kellett rájuk ne lépjek.

 - Ó, majd ők figyelnek! Nap mint nap figyelnünk kell. Nekem már tudod hányszor léptél rá arra a pici lábujjamra, itt ni!?. – és rámutatott a lábujjára, bár lehet nem is odamutatott, mert olyan pici volt, hogy nem is láttam semmit.

- Ne haragudj. – mondtam, mert illedelmesnek is kell lennem és mondta az én anyukám, hogy tudnom kell bocsánatot kérni.

- Sebaj, gyere.

Mindenki tüsténkedett, senkit sem láttam pihenni. A szobámba léptem, ahol amerre csak néztem manók voltak. Az éjjeli szekrényem mellett egy kis ház volt. Kék, vagyis olyan kékes inkább. Ott lakott Luci mama és Tucli papa. Elmondták nekem, hogy ők bizony vigyáznak rám mindig, mivel nekik nincs gyerekük, itt a legjobb nekik. Mellettem. Mikor alszom Luci mama néha énekel és simogat is. Ezért szoktam tátott szájjal aludni, különben nem aludhatnék ilyen mélyen.

Ahogy kinéztem az ablakon nem hittem a szememnek.

- Hé, valaki hintázik a hintámon! Hisz én még azt hittem, hogy ilyenkor a szél az.

Mindenhol ott vagytok?

- Hát persze. Nem csak az létezik, amit látsz, ezt jobb ha megtanulod. Még időben, hisz már lassan 7 leszel, ezt tudnod kell! Viszont ez a kalap, mást is tud ám, még ha nem is megy a báli ruhádhoz, azért kíváncsi vagy?

Luci mama és Tucli papa szemében turpisságot sejtettem. Valahogy én is így szoktam nézni, ha nagy dologra készülök.

- Na ná! Vagyis igen. –vágtam rá.

- De most meg kell, hogy fordítsd a fejeden. Így ni. Na, most mond utánam és csináld :

1- et számolok, 1 et fordulok. Kettőt mondok, kettőt ugrok. Hármat is tudom ezt ki is mondom. 1, 2, 3 tapsolok az ágyon, kezeim szárát megrázom.

És egy szempillantás alatt akkora lettem mint ők.

- Hol vagyunk?

- Ez Sipka völgye. Itt az igazi otthonunk. Most a legfontosabb helyen vagyunk, itt dől el ugyanis, melyik manóra, melyik gyereknek van szüksége. Ez a Sipka Völgyei Központi Hivatalos Hivatal.

Az ablakok és a bútorok mindenféle színben pompáztak, igazán barátságos hely volt, ez. Barátságos, de tudom, fontos. És ahogyan azon a rózsaszín ablakon kinéztem ( mert ez a kedvenc színem) Varázslatos, nem is, ..inkább…nem tudom. Nem is tanultam még olyan szót, amit tudnék rá mondani. A dombok fehérek és pirosak, az ég pedig:

- Rózsaszín! – kiáltottam.

- Hát ez a kedvenc színed nem? – kacsintott lila orrával Torki.

Kitártam az ablakot és máris vattacukor illat csapta meg igen pisze orromat.

- Csak a szél üdvözölt, csak neki van ilyen finom illata.

A fák mosolyogtak. Igen, elhihetitek, komolyan mondom, hogy egytől egyig kék volt a szája mindegyiknek és azzal mosolyogtak.  

- Csodás helyen laktok!

- Anyukád is ezt mondta mikor kicsi volt – és kacsintott megint.

Feltételezem, hogy ennek a kacsintásnak valami jelentése kell hogy legyen.

- Kemény munka a mienk, elhiheted, nem vagytok egyszerű esetek. – sóhajtott.

Ezt már sokszor hallottam az én anyukámtól is.

- De nekünk az az öröm, ha segíthetünk, hogy ha látjuk, utána minden jobb lesz. Kíváncsi vagy én hol lakom?

- Persze, hát hogyne!

- Melyik csúszdát választod?

- Csúszdááát???- tényleg nem érettem.

- Igen. A kanyargósat, a picit kanyargósat, a merészet, vagy sohanemláttammégilyencsúszdásat ?

- Az azt! - vágtam rá egyből.

- Akkor most:

                                               tapsolj 4 erőset, 2 picit!

De bele ne keveredj! Mert ha 4 erőset és 2 közepeset tapsolsz, akkor jajj, eltévedünk, nem haza visz a csúszda. Rajta! – adta ki az utasítást.

 Hála istennek sikerült. A lábunk alatt kicsúszott a talaj és ott termett a szivárványszínű, gumicukor csúszda – igen, picit meg is kóstoltam.

Lassan siklottunk Torki otthona felé, közben mesés helyeken jártunk. Láttam színes állatokat, hupikék lovat, piros nyuszit, rózsaszín orrszarvút. Volt ahol lufi eső esett, volt ahol meleg hó pergett. A csúszda vége pedig, egyenesen Torki zenélő ajtaja elé vezetett.

- De, Torki, ez a kedvenc számom.

- Hát persze, különleges ajtó ez, már az elején táncra perdíti a vendéget, mindenkinek tudja a kedvenc számát- kacsintott, kitudja már hányszor.

Mindenkinek?? Nahát…, de már ámulhattam is tovább. A seprű levette a cipőmet, a papucs pedig felszaladt a lábamra. Itt is tudják biztos, hogy mezítláb nem szabad szaladgálni, ha nem akarunk betegek lenni, márpedig én azt nagyon nem szeretem.

És jött az én dédim után a legaranyosabb öreg néni, akit valaha láttam, Torki nagymamája. Biztos ő tartja ilyen szép tisztán a lakást. Hófehér haja volt, pont olyan lila szalaggal átkötve. Olyan lila volt, mint Torki orra. Öreg volt, mert láttam a szemén, de a keze és bőre mégis sima, bársonyos. Meleg Tea a kezében illatozott, megkínált vele. És közben elénekelte hosszú és szép életét.

- Torki! Elfáradtam. Hazamehetek?

- Hát persze, majd jössz még, hisz még szinte semmit sem láttál. Mond és csináld:

 1- re tapsolok, 2- re előrébb haladok, 3 -ra, otthon vagyok, de előtte egy jó nagyot ugrok.

És otthon voltam, az ágyamon. Torki volt csak olyan pici. Én jó nagy, olyan majdnem 7 éves nagy.

- Köszönöm neked, ez volt eddig a legjobb kaland az életemben. - hálálkodtam.  

Leszaladtam az én anyukámhoz, hogy bocsánatot kérjek, hogy ilyen sokáig elvoltam, de anyu még ugyanúgy kavarta a levest, mintha el se mentem volna.

- Jól szórakoztál?- és kacsintott.

- Igen- és most én is egy jó nagyot kacsintottam. Hisz azt hiszem, már tudom, mit jelent.

És akkor az én anyukám azt mondta:

Tedd a kalapot jó helyre, ha csodát szeretnél, hát menj érte.

        Nyisd ki szemed, ott lesz a csoda, a szíved elvisz bárhova.

OLVASÓI SZAVAZATOT LEGKÉSŐBB

JANUÁR 31-ig VÁRUNK!

KARÁCSONYI MESEKÖNYV 2016

A felhívást (és jelentkezési lapot ) itt érheti el:

mecslaszlotarsasag.webnode.hu/palyazatok/karacsonyi-mesekonyv-2016/

Az V. Nemzetközi BENEDEK ELEK Meseíró Pályázatot

2016.augusztus hónapban hirdetjük meg!